Save Me - Ments meg

Drágáim!

Elmondhatatlanul köszönöm nektek az Epilógushoz érkezett kommenteket! Egyszerűen nem tudom kifejezni a hálámat felétek, csak annyit tudok mondani, hogy köszönöm nektek ezt a történetet, ezt a blogot, s mindent, amit miattatok értem el. Hihetetlennek tartom! Ígértem nektek, még mielőtt könnyek között törtem ki, hogy vége a blognak a legújabb, Save Me névre hallgató blogom publikálását. Nos ez a mai napon meg is történt, a prológus holnap érkezik, addig is feliratkozni ér!

Love, Diana

Save Me - Ments meg

Epilógus - Itt vagyok!

Drága Olvasóim!

Hogy őszinte legyek fogalmam sincs mit írhatnék most. Egyszerűen nem tudom szavakba önteni ezt a kilenc hónapot. Mert igen, pontosan eddig írtam a blogot, eddig foglalkoztam mindennap Chanel és Justin történetének szövögetésével és megszakad a szívem, hogy ezentúl nem kell megnyitnom a Word-öt, vagyis a One Love-nak szánt kis jegyzeteimet biztosan nem. Teljesen őszinte leszek, nem akartam happy endet a történetnek. Hiszen anno a Stole My Heart is azt kapott és ezért nem szerettem volna. Utólag rájöttem, mekkora baromság is volt ez az ötletem. Nem volt szívem szomorú véget adni ennek a történetnek. Szó mi szó, rettentően belopta magát a szívembe és talán ez az első olyan fanfictionom, amire tényleg azt mondom „Igen, ezt én írtam és büszke vagyok rá!”.

Köszönettel tartozom mindenkinek. Mindenkinek, aki akár az elejétől, akár a későbbiektől követte az eseményeket, hiszen olvastatok és ez a fontos. Köszönöm a rengeteg pozitív visszajelzést, az építő kritikákat, a mérhetetlen szeretetet és kedvességet, amit tőletek kaptam. Hullattam is pár könnycseppet, s félő, most is ezt fogom tenni. De egyszerűen nem tudom kifejezni a mérhetetlen hálámat annak a 113 feliratkozó embernek és azoknak is, akiknek nincs profiljuk, mégis olvastak és néha-néha írtak is. Aki nem blogol, nem tudja átérezni ezt az egész helyzetet. Nehéz, nehéz megmagyarázni. Egyszerűen csak rettentően köszönöm nektek az elmúlt kilenc hónapot, a sok-sok bloggert és olvasót akiket megismertem a One Love által és a mérhetetlen szeretetet! Azt hiszem, sosem fogom elfelejteni ezt a kis közösséget, ahogyan a blogot sem.

A folytatásról. Mint ahogyan beharangoztam az új blogot, ami a Save Me névre hallgat, úgy fogom mind ide, mind a Be Alright-ra kitenni szombaton a linket. A prológus továbbra is vasárnap, azaz július 14-én fog érkezni. Örülnék, ha továbbra is velem tartanátok. Bár először nem akartam ismét fanficet írni, végül mégis annál kötöttem ki, de ez más lesz. Rettentően szeretem már így pár fejezet után is írni a Save Me történetét, és csak reménykedni tudok benne, hogy nektek is elnyeri majd a tetszéseteket és velem tartotok!

Nos, nem igazán találok már szavakat, hiszen lassan ismét elsírom magam. Az epilógus rövidke lett, mindössze egy általános napot mutat be öt évvel későbbről. Dalnak Selena Gomez Love Will Remember szerzeményét csatoltam, ezt éreztem az epilógusra jellemzőnek. Ha nem is örökre, de kérlek titeket egy darabig még emlékezzetek Justin és Chanel szerelmére!

Minden olvasómnak kívánnék csodás életet és kívánom, hogy váljanak az álmaitok valóra. Köszönök mindent, ezennel a One Love történetét lezárnám! Köszönöm!

Love, Diana

5 évvel később

- Justin -

Love Will Remember

Nagyokat pislogva néztem, ahogy életem szerelme kíváncsian lapozgat egy könyvet. Barna haja lágyan omlott vállára, tengerkék szeme érdeklődve figyelte a könyv sorait.

Tényleg, őszintén mondhatom, hogy Chanel életem első és egyetlen szerelme.  Lehet, hogy ez nyálasnak hangzik, de öt év után is ugyanolyan izgatottsággal és csodálattal nézek rá, és ugyanúgy szeretem. Sok mindent általa tanultam meg s fedeztem fel, és nem lehetek ezért elég hálás neki. Tényleg megváltoztatta az életem.

- Chanel, mit csinálsz? – kérdeztem rá, miután órákig bámultam és így sem tudtam leszűrni, mégis mit kereshet ennyire.

- Neveket keresek. – felelte egyszerűen, mire melléhuppantam, ügyelve arra, hogy neki semmi baja se essen.

- Mi lenne, ha.. – mielőtt kimondhattam volna elsőre beugrott ötletemet, félbeszakított.

- Nem, nem adunk olyan nevet a gyereknek, amit Te ’swagnek’ titulálsz.

- Nem is ezt akartam mondani. – vágtam be a durcás arcot, a lebiggyesztett ajkakat és a boci szemeket. Ezek ennyi év után is meglehetősen jó szolgálatot tettek. És az esetek kilencven százalékában beváltak.

- Ezzel nem veszel le a lábamról, túlságosan ismerlek ahhoz, hogy ezt bevegyem. – pillantott rám komolyan, kék tekintetében mégis kedvességet láttam és talán szája szélén is bujkált egy kisebb mosoly.

- Mi lenne, ha mondjuk Benjamin lenne a neve? – óvatosan helyeztem fejemet vállára, kezemet pedig hasára. Az elmúlt hónapokban túlságosan is vigyáztam Chan minden porcikájára. Talán félek attól, hogy esetleg elveszítjük a picit, de ki nincs ezzel így? Boldog vagyok, bár nem voltam mindig az, most felhőtlenül érzem magam. Nem akarom, hogy csalódnunk kelljen, hiszen már annyira rákészültem arra, hogy fiam lesz, akinek megtaníthatok mindent, hogy túl késő lenne elhessegetnem ezt a hitemet.

A drogos ügyeknek közel sem lett oly’ hamar vége a buli után. Azért emlékszem arra az estére, mert akkor változott meg minden, akkor éreztem a késztetést arra, hogy megfeleljek. Meg akartam felelni a családomnak, Channek, a barátaimnak, a rajongóknak és úgy mindenkinek a világon. Sosem mondtam el senkinek sem a problémáimat, kivéve anyát, de neki is úgy, hogy egyszer csak kiszaladt a számon egy hosszas trágár kifejezésekből álló szitkozódás és mivel túl jól ismer, látta, hogy valami gond van. Hosszú időbe telt levetkőzni ezt a megfelelési kényszert, de sikerült és ez a legfontosabb. Hiszen ha nem én, ki lenne hű a „Soha ne mondd, hogy soha!” elvhez?

- Szerintem a Benjamin aranyos. – szakítja meg merengésemet hangja.

- Szerintem is. – néztem fel arcára mosolyogva, amit Ő is egy kis mosollyal díjazott. – De szerintem a Horton jobb lenne.  – csúszott ki a számon, mindössze hülyeségből. Chanel pillantása azonnal komolyra váltott, s nem sokkal később megfogta a legközelebb lévő párnát és arca csapott vele.

Én is átmásztam az ágy másik végébe a párnákhoz, de mire kezembe kaptam az anyagot és megfordultam Ő már a szoba másik végében állt, az előbb arcomba csapott párna kíséretében. Kezdetét vette a végeláthatatlan párnacsatánk, persze próbáltunk vigyázni, először nem is nagyon mertem megütni, de aztán belelendültem. Miután az egyik párna szétszakadt és tollpárnák szálltak ide-oda, mindketten leborultunk a földre. Nem tudtam abbahagyni a nevetést, ahogy Chanel sem, így addig néztük egymást, amíg ismét nevetnünk nem kellett a másik arckifejezésén. Szorosan magamhoz húztam, és gyengéden adtam egy puszit először a szájára majd a homlokára is.

- Emlékszel a Micimackós idézetre?

- Persze, hogyne emlékeznék? – suttogta szavait mellkasomra.
- Az örökké és továbbra is él. Nem számít, hogy mennyire messze vagyunk én mindig veled leszek. – ismételtem meg az idézetet, amit kiskorom óta imádtam és egyszerűen úgy éreztem, mindig is illet ránk.
- Jól van, Micimackóm.
- Szeretlek Chan, és itt vagyok és itt is leszek. – húztam a lehető legközelebb magamhoz.

Akkor, abban a pillanatban éreztem, hogy az életem tökéletes. Ott van számomra a zene, a rajongóim, akiket imádok, Chanel és most igazi családom is lesz. Mindig is erről álmodtam: tökéletes életről. S valamiért voltam olyan szerencsés, hogy ezt meg is kaphattam, ezért pedig végtelenül hálás vagyok mindenkinek, aki mellettem állt. 

40. fejezet - Minden jó, ha a vége jó

Gyönyörű olvasóim!

Fogalmam sincs mit mondjak. Tényleg nem találok szavakat, egyszerűen keresem hogy köszönhetném meg nektek a rengeteg támogatást. Most, a blog vége felé kezdem érezni mennyit is köszönhetek nektek, és teljesen olyan, mintha a családom lennétek. Mintha minden egyes kis emberke a testvérem lenne és szeretnélek megölelni titeket. Ha nem is érzitek, vegyétek úgy, hogy adtam egy hatalmas ölelést nektek! Próbálkoztam nem sírni a fejezet írása közben, s ez többé-kevésbé ment is. Aztán elkezdtem az Epilógust, aminél nem bírtam. Egyelőre erről nem árulok el semmit, legyen titok a végkifejlet, de igyekszem titeket is megsiratni majd. Nos, több mondanivalóm nincs, köszönöm, hogy vagytok nekem! és nagyon szépen köszönöm azt is, hogy ennyi érdeklődő van az új blog iránt. Hihetetlen! Az epilógust valószínűleg csak július 10 fele fogom hozni, hiszen a hétvégén elutazom és szeretnélek kicsit megváratni titeket a vége előtt. 

Love, Diana

A Thousand Years

- 2013. június 5. –

Nos, az elmúlt két hónap alatt egészen hihetetlen dolgok történtek velem. Mikor visszaérkeztem Texasba mindenki kedves volt velem és mintha misem történt volna az átlag gyerekek életét élhettem. Sikeresen elvégeztem a középiskolát és beadtam a jelentkezésemet egy orvosi egyetemre. Lehet, hogy nagy vágyakozásnak és megpróbáltatásnak tűnik ez, de tényleg összeszedtem magam és a tanulásra koncentráltam. Aztán megkaptam a papírt, hogy felvettek, hivatalosan is kitört a nyár és mindent másképp kezdtem látni.

Az első pár itt töltött nap unalmas volt, bőszen számolgattam vissza a napokat a Los Angelesbe való indulásom dátumáig. Aztán csak azt vettem észre, hogy máris június van és egy hét és indulnom kell.

Ami igazán megdöbbentett miközben visszarázódtam a csendes életembe – ami igencsak tetszik – az a sajtó által közölt rengeteg cikk volt. Általában nem olvasom el az ilyen újságoknak még az elejét sem, hiszen jól tudom, mennyire nem igazak a benne szereplő hírek. Azonban miután a Texasba érkezésemkor hetekig nem kommunikáltam Justinnal, rávettem magam. Elkezdem olvasni az újságokat, még ha tudtam, rengeteg bennük a hamis állítás. Teljesen más szemszögből láttam a dolgokat. Ellen műsora tette be számomra a kaput, mikor a műsorvezető meghívta Justint egy interjú erejéig, aki szinte leüvöltötte a nő fejét mikor rólunk kérdezett. Aznap több órán keresztül hívogattam, végül a negyvenkettedik – számoltam! – hívásra vette fel a telefont és nyögte bele a kagylóba hogy nem ér most rá.

S itt véget ért a történet. Június hónapban mindenki be van zsongva az újdonsült Jelena hírektől. Fogalmam sincs, higgyek-e az állításoknak vagy ne. Persze, nem tilthatom meg egyik érintett félnek sem hogy barátokként találkozzanak, ám ez a téma érzékenyen érint. Próbálok nyugodt maradni, belül azonban kis híján szétrobbanok a rajongók kiírásai láttán. Mintha az egész emberiség az orrom alá akarná dörgölni Selena és Justin kapcsolatát. Mintha már a rajongók is szívesebben hoznák őket össze, csakhogy ne engem kelljen az imádottjukkal látniuk.

Nagy levegőt véve, majd egyenletesen kifújva a beszívott oxigént dobtam bele a bőröndömbe az utolsó pulcsit. A szürke kis pulcsit, amit talán kétszer hordtam, és amit a híres-neves barátomtól kaptam még régen.

Hiányzott. Az illata, az ölelései, a csillogó barna szeme, minden. Ugyan volt a gyomromban egy kis feszengés az érkezést illetően. Kíváncsi voltam igazak-e a hírek és persze alig vártam, hogy láthassam Őt. Rajtam kevés dolog változott az elmúlt két hónap alatt: a hajam ugyanolyan hosszú és hullámos, mint volt, talán kicsit világosabb és van benne pár szőke tincs, de egyébként változás nincs benne. Nem híztam, nem fogytam, nem volt plasztikai műtétem és a gumicukrot is ugyanúgy szeretem.

Miután nagy nehezen elköszöntem, megöleltem anyát és apát és könnyes szemmel nyugtattam őket arról, hogy visszajövök fájdalom volt bennem. Igazán sikerült kipihennem magam és picit rossz itt hagyni Texast. Megsimogattam a család újonnan kapott nyulát is, akit meglepő módon Dinónak kereszteltünk, annak ellenére, hogy nyúl. Senki sem állította, hogy a Parks család normális és a visszatérésemmel még agyamentebbek lettünk.

A repülőút sem volt egy leányálom, szerencsére senki sem hányt előttem és mögöttem se, sőt mellettem is egy kedves öreg néni ült, aki végighorkolta az utat. Én zenét hallgattam és a felhőket bámultam miközben gondolatok ezrei kavarogtak a fejemben. A legjobban az izgat, várni fog-e valaki. Oké, teljesen badarságokon jár az agyam megint, de talán izgulok és félek. Két hónap alatt elfelejthettek. Igaz?

Van valami abban, hogy Bruno Mars zenéje szerelmessé és összetörté tesz egyszerre, valószínű a körülöttem ülő emberek sem érthették, miért vigyorgok aztán miért sírok minden pillanatban. A boldogabb balladákkal kezdtem, aztán folytattam az énekes legújabb slágerével a When I Was Your Man szerzeménnyel, amitől patakként kezdtek folyni a sós könnyek a szememből.

Mikor leszálltunk és a stewardess bemondta érkezésünket, a fülhallgatómat és a telefonomat beleraktam a táskámba, összeszedtem a kevés kis csomagjaimat és a bőrönddel és az utazótáskámmal vágtam neki a reptérnek. Először semmit sem láttam a sok-sok ide-oda szállingózó embertől, ezért vártam egy kicsit, míg tisztább nem lett a kép. Bizonytalanul szedtem lépteimet kék balerinacipőmben. Magam sem tudtam, merre megyek. A helyzet kísértetiesen hasonlított arra, mikor először idejöttem. Belegondolok, s rájövök mennyi dolog változott bennem és körülöttem is. Akaratlanul is de észrevettem a kezem izzadását, ahogy a bőröndöt szorongattam, és esetlenül néztem körbe a hatalmas épületben. Szemem felragyogott, mikor megpillantottam egy szőke buksit, aztán egy fekete hajú srácot. Nem sokkal később a hatalmas kalapot is kiszúrtam, amit ennyi idő elteltével is csúnyácskának találtam. Kétszeres tempóra kapcsoltam, a végén futva, lekavarhatatlan mosollyal libbentem oda a három emberkéhez.

Egy szót sem szóltunk egymáshoz, csontropogtató ölelések ezreivel fogadtam, mígnem az álruhába bújt Selena törte meg a csendet.

- El sem hiszed milyen jó újra látni! – hatalmas mosolyát a kalap és az álruha sem tudta elrejteni, ahogy csillogó szemeit sem. Adtam neki még egy ölelést, aztán átdobta karját vállamon és így andalogtunk ki a repülőtér parkolójába. Elkapott a nevetés mikor megláttam Alice-t és Tomot szenvedni a csomagokkal. Fejük paradicsomhoz hasonlóságú piros lett mikor én egyetlen mozdulattal bevágtam a nehéz táskákat a fekete autó csomagtartójába.

Megszokásból is keresni kezdtem a járműben a testőrt, Andrew-t, akinek a nevére valószínűleg csak a jellegzetes hasa miatt emlékeztem.
- Andrew nincs itt? – értetlen pillantásokkal találkoztam ezért bővítettem mondatomat – A testőr, tudjátok.
- Ja nem, éppen szabadságon van. – Selena levette hatalmas kalapját, szája mosolyra húzódott.

Bekapcsolta a rádiót, amelyben éppen Pitbull és Christina Aguilera duettje szólt. Próbáltam élvezni a zenét, s dúdoltam és élveztem is először aztán feltűnt, hogy rossz irányba megyünk. Annyira nem vagyok okos, hogy ismerjem Los Angeles minden szegletét, de az út, amelyen gurultak az autó kerekei azonban ismerős volt. Nagyokat pislogva meredtem a tájra, aztán a bent ülőkre. Alice arca nem sok mindent árult el, Tom Selena haját fürkészte, az alany pedig az útra figyelt.

- Csak mellékesen teszem fel a kérdést, de hova megyünk? – vártam pár másodpercet a válaszra. Nem kaptam, ezért fejemet ismét nekidöntöttem az ablaknak és bámultam az elsuhanó tájat.

Először fák ezreit láttam, aztán mikor beértünk a városba a házakat figyeltem. A rengeteg embert, akik az utcán voltak. Hihetetlen érzés, hogy pár hónapja én is ennek a városnak a része voltam. Itt éltem, itt néztem szembe a nehézségekkel és most pedig idegennek érzem a helyet. Minta sosem jártam volna itt. Hiába villannak fel emlékek ezrei a város láttán, ismeretlenként nézelődöm körbe.

Annyira elmerülök a külső világ szemlélésben, hogy észre sem veszem az autó megállását. Felkapom a fejem, a mellettem ülő Selenára nézek, aki csak lágyan mutat ki az ablakon. A szívem egy percre megáll látva hol vagyunk. A gyomrom görcsbe rándul, a pillangók a hasamban egyre csak röpködnek. Lefagyok. Egyszerűen lefagyok. Nagy levegőt veszek, összeszedem az erőmet és kiszállok a kocsiból. Mielőtt bevágnám az ajtót, leolvasom az énekesnő szájáról a nekem szánt „Vidd a csomagjaidat is!” mondatát. Kihalászom a fekete táskát és a bőröndöt a csomagtartóból és alig telik el pár pillanat, az autó el is tűnik a kanyargós utcában. Az összeesés határán állok a ház elé lépkedve. Erőtlenül kopogok be és várok.

Mintha ezer év telne el, lépteket hallok belülről aztán találkozom azokkal a barna szemekkel, melyek annyira hiányoztak. Kezdetleges meglepődöttsége után fültől-fülig tartó mosoly húzódik arcára. Elengedem a bőröndöt, ledobom a vállamról a táskát és vetem maga karjaiba. Erősen szorít, szinte a levegőt is kiszorítja belőlem, mégis jó érzéssel tölt el. Magamhoz húzom és vállánál összegyűröm. Megfogalmazni sem tudom, mennyire hiányzott. S most, hogy érzem az illatát, belenéztem a szemébe és megöleltem. Otthon vagyok. Otthon érzem magam.

- Miért sírsz? – összerezzenek hangja hallatán. Elveszve vizslatom barna szemeit és szégyenlősen nézek le a földre, mikor letörli könnyeimet.
- Azt hittem elfelejtettél.
- Hogy felejthetnélek el, mikor szeretlek? Tudod, Micimackó is azt mondta nem számít, hogy mennyire messze vagyunk én mindig veled leszek. – erősen haraptam be alsó ajkamat visszatartva a sírást. Szerencsésnek érzem magam. Ő az én kis reményem, és ha két hónap távolság kellett ahhoz, hogy rájöjjek erre akkor igazán megérte.
- Justin, mi lenne, ha nem az ajtóban ölelkeznénk? – kérdésemen halkan kuncogott. Megfogta mindkét földre letett táskámat, ám a bőröndöt elvettem tőle, így pontosan be tudtunk pakolni és közben egymás kezét is tudtuk fogni. Életem legjobb öt perce volt.

Leültünk a kanapéra és estig tartó beszélgetésbe bonyolódtunk. Elmeséltük mi történt mindkettőnkkel amíg nem voltunk együtt. Justin új albuma a Believe Acoustic megjelent és lelkes énekes révén a korongot reklámozta az egész országban. Elmondása szerint közben tovább írta a dalokat, sokat volt a családjával és a barátaival és minden nap minimum két órát töltött azzal, hogy csakis én jártam a fejében. Elmosolyodtam ezen a mondatán, azon pedig még jobban, hogy hozzátette a minimumot, hiszen utána kijavította magát: egész nap rám gondolt. Én sem voltam másképp. Miután befejezte a mesélést elújságoltam neki a híreket az egyetemről, arról, hogy felvettek. Tulajdonképpen Ő sem hitte el, hogy tényleg orvosi egyetemre megyek, s magam sem hiszem el továbbra sem. Hogy őszinte legyek, lehet, hogy én láttam félre, de sosem volt ilyen büszke rám. Tehettem bármit, megölelt és azt mondta, büszke, de ez más volt. Egyszerűen nem tudta abbahagyni a mosolygást és az ölelgetést. Boldog voltam.

- Chan, el fogunk késni. – fonta karjait derekam köré. A tükörben kitűnően láttam vállamon pihenő lágy vonásait.
- Miért sietsz annyira? Ez csak egy buli!
- Igen, de neked rendeztem. – emelte ki a ’neked’ szót. Justin szervezett egy meglepetés bulit nekem, amit aztán nem bírt titokban tartani ezért elmondta. Örültem is neki és nem is. Nem volt kedvem ma este bulizni, viszont nagyon-nagyon jól esett ez a gesztus tőle.
- Jól van, sietek. Szeretlek JuJu. – lágyan elfordítva fejemet adtam egy puszit vállamon pihenő arcára és ismét a tükörbe pillantottam. Idilli pillanat volt, bár lehet, hogy ma kifejezetten annak látok mindent, de úgy éreztem, az életem tökéletes.

Nem sokat késtünk a buliról, mindössze öt percet talán. Kezdett elegem lenni a rengeteg sírásból, de nem tudtam megállni, mikor legalább húsz ember egyszerre kántálta a nevemet. Végignéztem a tömegen és sírva fakadtam. Azt hittem, el fog múlni, de ahogy Alfredo-n, Pattie-n keresztül mindenki megölelt csak erősebb lett. Alig láttam már meg a két kis szöszi Biebert, Jazzy-t és Jaxo-t, akik aranyos vékony hangjukon kiabálták a nevemet és szélsebesen futottak hozzám. Ismét találkoztam Alice-szel, Tommal és Selenával, akik kézen fogva érkeztek. Még Lil Twist is megölelt, akit eddig nem igazán szívleltem, de szép gesztus volt tőle. Miután sikeresen összeölelgettek, és alig éreztem a végtagjaimat leültünk a terem közepén pihenő asztalhoz. Már kihozták az ételt és mindenki evéshez készülődött, mikor Justin felállt, villájával üvegpoharára ütött kettőt. Elhalkult a társaság és velem együtt kíváncsian néztek a kanadai fiúra.

- Mindannyian tudjátok, hogy Chanel ma érkezett vissza hozzánk és neki szól ez a vacsora. Ha nem gond, mondanák most egy kis beszédet számára. Chanel – Justinnal együtt az összes tekintet rám tévedt, amitől kicsit szégyenlős lettem. – Köszönöm, hogy vagy nekem. Köszönöm, hogy felnyitottad a szemem rengeteg dologról. Például, hogy senki sem tökéletes. Hogy a világ nem csak szép és jó, amilyennek én láttam. Köszönöm, hogy megtanítottál igazán bízni, igazán szeretni. Fogalmam sincs, hogy köszönjem meg neked azt, hogy itt vagy. Számomra tökéletes vagy. Egy csoda, aki belecsöppent az életembe. Egy csoda, aki imádja a gumicukrot, aki imád nevetni és Beyonce lemezeit is csodálattal vizslatja, ha a falon lógnak is. Szeretlek. Szeretlek, mert ilyen vagy és sosem változtatnálak meg. És kérlek, sose feledd amit Micimackó mondott: nem számít, mennyire messze vagyunk én mindig veled leszek. Ha nem is szeretnéd, rád fogok gondolni és akár ezer és ezer kilométerről is veled leszek. Ha egyedül érzed magad, gondolj rám. Én mindig veled vagyok és örökké szeretni foglak. – kezemet szám elé tartottam beszéde közepénél, de egyszerűen nem bírtam ott hagyni. Tátott szájjal és könnyes szemekkel – na tessék, ismét sírok! – néztem a fiúra. Tapsvihar tört ki a terembe én pedig csak felpattantam a székből, odafutottam hozzá és megcsókoltam. Csókunk végén hallottam csak meg az emberek fütyülését. Nem tudtam más tenni, csak Justin arcát fürkészni és mosolyogni.

A vacsora hamar eltelt, sokat beszélgettünk, nevetgéltünk és sokat meséltem a Texasban töltött hónapokról is. Jazzy és Jaxo az ölemben ették meg a fagylaltjukat, aminek a fele a ruhámon landolt. Pattie mosolyogva vette videóra a két kicsi akcióját. Justin és a barátai eltűntek, Selena Tom ölében nevetett rajtunk. Miután Jazzy és Jaxo találtak más elfoglaltságot azon kívül, hogy leeszik a ruhámat elszaladtak én a mosdó felé vettem az irányt.

Egy beszélgetés ütötte meg fülemet, amiből mindössze foszlányokat hallottam: azok sem voltak túl bíztatóak.

- Na, egy utolsót Biebs.

- Utoljára. – több hangot is hallottam, bíztatva Justint. De mégis mire bíztatták? Csúnya szokás, de nekidőltem a falnak, és onnan hallgattam tovább mi folyik odabent.

- Tudjátok, hogy nem szabadna drogoznom. – tisztán és érhetően vettem ki barátom szavait. Abban a pillanatban csalódottság öntött el, mintsem meglepődés. Tudom, nem szólhatok bele az Ő életébe. A francokat, ez nem csak az Ő érdeke!
- Bieber, ez nem kifogás!

- Én inkább megyek. – hallottam az értetlenséget a hangjában. Olyan gyorsan készültem elsuhanni innen, ahogy tudtam, de Justin megelőzött. Egy lépést hátráltam amikor kijött a mosdóból és farkasszemet nézett velem. Ajkait résnyire nyitotta, s így bámult tovább.

Reménytelenül ráztam meg a fejem és futottam el. A többiek értetlenül néztek utánam, nekem viszont levegőre volt szükségem. Kiérve megcsapott a kellemes szellő és a sötétség. Leültem az út szélére és fejemet kezembe temetve vettem a levegőt egyenletesen. Nem voltam szomorú, se meglepődött. Sírni sem akartam. Mindössze csalódott voltam.

Ma derült ki, hogy konkrétan semmit sem tudok arról, akit szeretek. Egyszerűen fogalmam sem volt, hogy Justin drogozik, ki sem néztem volna belőle. Mi van, amit titkol előlem? Legközelebb kiderül, hogy gyilkos is? A tudatra, hogy elhallgatta előlem ezt a kis tényt mérges lettem. Kezeimmel államat tartva néztem a merőleges utcában elhaladó autókat. Hihetetlen sebességgel haladtak el, pontosan hasonlóan az érzéseimhez. Mit kéne most gondolnom, s belül éreznem? Nem tudom. Az a baj, hogy egy perc alatt túl sok lett az olyan kérdés, amelyre ’Nem Tudom’ a válasz.

- Haragszol? – két meleg kéz suhant a hátamra, nem sokkal később a kezek tulajdonosa csatlakozott tevékenységemhez és leült mellém. Nem néztem rá. Tulajdonképpen semerre sem néztem, csak az meglepetés buli alatt átvett fehér Converse-m orrát vizslattam.
- Nem haragszom. Csalódtam. Mond csak, Te mióta drogozol? – hangom alig volt hallható. Kezdtem fázni, leheletemet színtisztán ki lehetett venni a levegőben. A libabőr elöntötte a bőröm minden szegletét, mégis keményen álltam a tekintetét.
- Én.. – láttam rajta, hogy kutat a szavak után. Bizonytalannak tűnt. – Csak egyszer drogoztam eddig, de nem akarok többször. Tényleg, komolyan. Sajnálom, hogy nem vagyok tökéletes. – amolyan gyerekes hisztinek venném viselkedését, lehajtott arcát, ajkait és egyenletesen emelkedő mellkasát figyelve változik a véleményem.
- Justin – simítottam kezemet arcára, mire felkapta azt. – Sosem kértem, hogy tökéletes légy. Hiszek neked. Szeretlek, attól függetlenül, hogy éppen milyen ökörséget csinálsz.
- Köszönöm. – húzott magához közelebb. Kitűnően hallottam szívének minden egyes dobbanását, ami mosolygásra késztetett. – Örökre? – nyújtotta kisujját nekem.
- Örökre. – válaszoltam teljesen biztosan és elfogadtam a felém nyújtott kisujját.

Szeretem Őt. Fogalmam sincs, miért, s talán az oka nem is fontos. Ha igazán szeretsz valakit nem tudod megmagyarázni miért. Hiszen a szeretet pontosan erről szól: értelmetlennek tűnő valami, ami mégis értelmet ad az életednek. Igazán csak a szívével lát az ember, szokták mondani. S miután megszeretsz valakit nem érdekel, hogy alacsony vagy magas, jóképű vagy nem. Szeretni fogod a tökéletlenségeivel együtt. S csak ez számít.

Új blog - ismertető

Drágáim!

Nem tudom, hányan követitek nyomon a Twitteremet és azon belüli bejegyzéseimet így fogalmam sincs hányan láttátok, hogy ma 18:50-kor érkezik az új blog előzetese. Régóta készülök megnyitni ezt a történetet, ezt a blogot és nagyban dolgozom is rajta. Egyenlőre ugyan linket nem hoztam hozzá, mivel továbbra is íródik egy kis ismertetőt, kisebb információkat mégis megtudhattok róla. Nagyon izgatott vagyok ezzel kapcsolatban, mert ez olyan vegyes blog lesz, tehát komoly is és nem is. A kép, amit csatoltam a fejléc egyik része, az eredeti nagyságú fejlécen azonban van pár változtatás, de ez a három kép ugyanaz. Nagyon izgatott vagyok és kíváncsi lennék a véleményetekre, várjátok-e a blogot, érdekel-e titeket a történet és sikerült-e felkelteni az érdeklődéseteket. Meg szeretném nektek köszönni a sok-sok kommentet, bár mostanában sajnos kevés időm van válaszolni rájuk, mindig olvasom őket és nem tudom elégszer leírni, hogy köszönöm! Akkor itt is lenne a Save Me rövid kis bemutatója, a prológus dátumával egybekötve.

Love, Diana

Save Me – Ments Meg

Justin Bieber Fanfiction

Egy hatalmas város. Több millió ember. Mégis mi az oka annak, hogy pont Ők ketten találkoznak? Talán a Végzet akarja úgy, hogy Grace Collins és Justin Bieber útjai ismét összefonódjanak.  Miután Grace semmire sem emlékszik találkozásuk éjszakájából Justinhoz fordul segítségért. Vajon mi történt azon az éjszakán? Miért nem emlékszik Grace, mikor mindössze csak ivott? De a legnagyobb kérdés az, hogy képesek lesznek-e félretenni a gátlásaikat és mielőtt túl késő lenne megmenteni egymást a Los Angeles-i világ sötétebb oldalától? Minden kiderül.

A történetet Rihanna We Found Love című slágere és Macklemore The Heist albuma inspirálta.

Főszereplők: Grace Collins, Justin Bieber

Típus: Fanfiction

Helyszín: Los Angeles
Fejezetek száma: Prológus + 40 fejezet +Epilógus

Kinek ajánlom? Aki szeretne egy kevésbé mézes-mázos, ámde szerelmes történetet olvasni, ahol mégsem a romantika a főszereplő

Blog nyitása avagy a Prológus közzététele:

2013. július 14.

39. fejezet - Újságcikkek

Kedves olvasók!

Elég egyszerű fejezettel érkeztem, amelyben mindössze újságcikkeket olvashattok. Akartam írni egy olyan részt, amelyben a média véleménye és szemszöge is benne van a Chanel-Justin párosról. Sok esemény nem valósághű, mint például a Believe Acoustic nem januárban, hanem április végén jelenik meg és a Billboard díjátadó időpontja is előbbre került. Már csak egyetlen fejet és egy epilógus van hátra, de nem igazán szeretnék nekiállni egyiknek sem. Hogy miért? Rettentően a szívemhez nőtt a blog, a történet és minden. Úgy érzem, nagyon nehéz lesz elszakadni a One Love-tól, de ahogy már egyszer említettem: minden vég egy új kezdet. A héten tervezem közzétenni az információkat az új blogomról, ami szintén Justin fanfic lesz és merőben más lesz, mint akár ez a sztori, akár a Be Alright. Nem, nem fog szenvedni senki, és nem egy lightos szerelmi történet lesz, sőt! Bár sosem írtam ilyet, igyekszem jól ábrázolni, de persze azt is megértem, ha kudarcot vallok ebben. Nem vagyok tökéletes, sosem mondtam, hogy az lennék, de igyekszem. Nem tudom, ez honnan jött, de kikívánkozott. Szóval akkor vagy pénteken vagy szombaton érkezik az új blog ismertetője, a link azonban csak július közepe fele fog kikerülni, addig is előre megírok pár fejezetet. Ennyi lettem volna, kellemes olvasást és sok-sok nyári élményt kívánok nektek!

Love, Diana

Elhagyta barátnője Justin Biebert!

 2013. április 14.

Úgy tűnik, a kanadai tinibálvány mégsem olyan szerencsés a női nemmel, mint azt sokan latolgatják. Selena Gomezzel való szakításán látszólag könnyen túlesett, hiszen – ahogy mondani szokás – lég lerágott csont a két énekes szakítása. Chanel Parks volt a titokzatos, sokak által érdekelt lány, aki tönkretette a fiatalok viszonyát. Nagy meglepetésre Parks és Bieber viszonya nemcsak átmeneti volt. Hivatalosan tavaly év végén jelentették be, hogy együtt vannak, de belső források szerint a páros már tavaly év októberében randizgatott. Eddig tartott a nagy boldogság, ugyanis hosszú előzmények után Justin Bieber barátnője visszautazott szülővárosába, Dallas-ba, ezzel magára hagyva az énekest. Azóta találgatások ezrei folynak, vajon mi lehetett a lány oka, s miért hagyta egyedül a világhírű énekest, akiért lányok milliói vesznek meg. Nos, ez egy darabig még titok marad – a nyilvánosság számára biztosan.

Senki sem olyan, mint Ők

 2013. április 30.
Justin Bieber tavaly nyáron megjelent Believe albuma önmagában is sikert aratott, de a nemrég kiadott akusztikus változat, azaz a Believe Acoustic minden várakozást felülmúlt. Az eddig megismert dalok akusztikus változatai mellett három új szerzemény is szerepel a korongon: a Yellow Raincoat, melyben az énekes szimbólumként használja sárga esőkabátját, az I Would, melyben legszívesebben elvenné a lány fájdalmát és a Nothing Like Us. A legutóbbi dalnak források szerint hosszú története van. Bieber ugyanis barátnőjének – most már ex-barátnőjének – Chanel Parks-nak célozta a dalt. Barátok szerint Chanel sok megpróbáltatáson ment keresztül a rajongók és a média miatt, ahogyan Justin is kezdte elveszíteni fejét a Hollywood-i gépezetben. Ők ketten segítettek egymásnak, s bár hivatalosan öt hónapig voltak együtt – ám mindenki más szerint már nyolc hónapja jártak -, Justin igen beleszeretett az egyszerű, hétköznapi lányba. Mint egy tündérmese, nem igaz? Annyi biztos, hogy most már a világ is tudja, hogy senki sem olyan, mint Chanel Parks és Justin Bieber. Együtt.

Külön utakon

 2013. május 2.
Valószínűleg emberek milliói értesülnek Justin Bieber szerelmi életének mindennapjairól, sőt, van, hogy a rajongók többet tudnak, mint maga az énekes. A hétvégén tartott Billboard Music Awards-on Bieber Selena Gomez mellett foglalt helyet és a kélt énekes puszival búcsúztatta egymást fellépésük előtt, Justin szerint azonban nincs köztük semmi, hiszen neki van barátnője. Nem tudjuk, hogy vagy Ő téved-e el, vagy mi vagyunk félreinformáltak, mindenesetre Chanel Parks egy hónapja szakított az énekessel, így nem tudjuk, miért hiszi még mindig azt, hogy a lány továbbra is a barátnője. Miközben Bieber éli tovább az amerikai álmot, Chanel Texas-ban piheni fáradalmait: barátaival és családjával tölti az időt és látszólag fittyet hány a gyűlölködő üzenetekre. Így kell ezt csinálni!

Pattie: „Justinnak szüksége van Rá!”

 2013. május 13.
Pattie Mallette neve korántsem ismeretlen a Belieberek számára, hiszen Ő a világ elsőszámú szenzációjának keresztelt Justin Bieber édesanyja. Pattie, annak ellenére, hogy fia idén töltötte be a 19. életévét még mindig szívesen ad tanácsot neki, hiszen szerinte ez a legtöbb, amit tehet. Véleményét nem rejti véka alá, hétvégén éppen Ellen műsorában taglalta, mennyire szerette Bieber ex-barátnőjét, Chanel Parks-ot.
”A fiamnak egyértelműen szüksége van Chanelre! Amíg vele volt nem keveredett bajba és az a Justin volt, akit én felneveltem. Őszintén imádom még most is Chanelt, hiszen hihetetlenül kedves, hatalmas szívű lányt ismerhettem meg benne és remélem, nem ennyivel fognak véget vetni a kapcsolatuknak.”

Mikor felvetődött a Jelena sztárpár neve is, a sztármama így reagált: „Túl vannak rajta.”
Érdekes, mi folyik a Bieber család háza táján, már csak az oly’ sokszor emlegetett Chanel az egyetlen, aki csendben tűri a hírek hadát és nem is valószínű, hogy szóra tudjuk majd bírni.

”Továbbléptem!”

 2013. május 30.

Justin Bieber-t a kanadai tinititánt igencsak kezdi idegesíteni a folyamatos kérdezősködés. Miután a héten rátámadott egy fotósra, mert volt barátnőjéről kérdezgette, tegnap Ellen műsorában viselte nem éppen nyugodtan a kérdéseket. Justint látszólag megviselte az állandó kérdezősködés, és bár próbált nyugodt maradni és letisztul választ adni a műsorvezető kérdésére, egy agresszív „Továbbléptem!” hangzott el szájából. Justin olyannyira el van tévedve, hogy miután idegen lányokat vitt házába a hétvégén, a napokban Selena Gomezzel látták újra. Justin, tényleg továbbléptél vagy csak a szakítás teszi ezt veled?

38. fejezet - Keserédes érzés

Drága, édes olvasók!

Örülök, hogy a történtek után is mellettem álltok, hiszen elmondhatatlanul sokat jelent. Őszintén, nem vagyok elégedett magammal. Úgy érzem felesleges ígéreteket teszek nektek és tényleg csak csodálkozni tudok, hogy továbbra is itt vagytok. Tudom, ismét késtem a fejezettel, s már nem is akarok magyarázkodni. Gondolom elegetek van a sok-sok kibúvó kereséséből, ezért tényleg nem szeretnék ebbe belemenni. Ballagok, az osztályommal szeretném eltölteni az utolsó napokat és emellett nekiálltam az új blogomnak is. Elértük a 100 feliratkozót, melyért mélységes köszönet! Tényleg nem tudom, mi lenne velem nélkületek! Köszönöm nektek, hogy itt vagytok és támogattok! Nos, ez a fejezet szerintem nem lett olyan rossz, egészen elviselhetően sikerült. A következő, szám szerint a 39. fejezet újságcikkekből fog állni. Összesen két rész van hátra, plusz egy epilógus. Nehéz megválni a blogtól, hiszen imádom írni, imádlak titeket, de egyszer minden véget ér. Addig is élvezzük ki a maradék időt. Köszönöm nektek, hogy vagytok nekem!

Love, Diana

- M-m-m, mit mondtál? – sokkos állapotban néztem ki a fejemből. Nem is tudom, mit kémleltem: a gyűrűt, vagy Justin mosolyát. Annyira komolytalannak érzem ezt az egészet, mégis a tudat, hogy Ő most feleségül kért engem igenis komollyá teszi a helyzetet.
- Azt kérdeztem, hozzám jönnél- e feleségül? – a mosoly ott trónolt az arcán, s látszólag semmi sem tudta volna lehervasztani. Ő ennyire betervezte, hogy igent mondok vagy szimplán csak boldog?
- Én… - gondolatok ezrei cikáztak a fejemben, de egy felülírta mindegyiket: jóval felül. Túl fiatalok vagyunk, és biztosra veszem, hogy Ő sem gondolta meg a dolgot. Ezek ellenére még számomra is meglepő válasz csúszott ki a számon. – Igen. Rendben. – miután a két szó kicsúszott a számon, azonnal a fejemhez is kaptam gondolatban. Justin pont az ellenkezőjét csinálta, ugyanis felállt az ágyam mellől és már amennyire tudott rám támaszkodott és ajkait erőszakosan enyémekre nyomta.

Megszokott módon eleinte élveztem a helyzetet, majd kénytelen voltam elszakítani tőlem. Mert kezdett megváltozni valami bennem. Elkönyveltem, hogy megbántam ezt a döntést, de már nem vagyok annyira biztos benne. Fiatalok vagyunk, rendben, de szeretem Őt, szóval mi az akadály? Viszont kicsit sem érzem, hogy én készen állnék erre az egészre, nem Justin, aki – valljuk be – igen sokszor gyerekes.

Nagyot sóhajtva meredtem magam elé. A levegő az így is hideg kórházi szobában megfagyott. Csend támadt, egyikőnk sem szólalt meg.
- Minden rendben, Shawty?
- Persze – nagy mosolyt erőltettem magamra. Egyszerűen nem jött ki hang a torkomon, csak bámultam magam elé. Még mindig nem hittem el, amit mondtam egy perccel ezelőtt. Igent mondtam? Hát, hülye vagyok!

- Pihenni szeretnék, kimennél? – valószínűleg furcsán hatott számára kérdésem, hiszen felvont szemöldökkel szedte össze cuccait és ment ki halkan. Amint hallottam az ajtó becsukódását, megfogtam az ágyon pihenő párnát, lefeküdtem a matracra, majd a fejembe vágtam. Kis morgás hagyta el a számat.

Úristen, úristen, úristen. Ezt ismételgettem kifulladásig, először mindössze magamban, aztán hangosan is. Valószínűleg ha most belépett volna valaki az ajtón szimplán őrültnek nézett volna. Az is vagyok, nem tagadom. Tényleg szeretem JuJu-t, de ezt nem gondoltam át. Először is fiatalok vagyunk. Mi lesz, ha mondjuk egy év múlva összeveszünk, kiszeretünk egymásból és elválunk? Mit fognak ehhez szólni a szüleink? Apa nehezen barátkozott meg így is vele, de ha ezt bejelentem, a fejét is leveszi szerencsétlennek. És a rajongók? A rajongók! Ha ez kiszivárog, engem az első leendő alkalommal fel fognak akasztani. Már akkor is kiakadtak, amikor Justin és Selena szakított, s történetesen én is benne voltam a dologban, nyakig. Emlékszem, még az iskolában is utáltak és egy lépést nem tudtam tenni visongó lányok nélkül. Na és mi lesz most? Vége az életemnek…

Ajtónyikorgást hallottam. Reméltem, hogy nem az énekes jött vissza. Ahogy kikukucskáltam a párna alól, Alice arcát pillantottam meg. Nyugodtan vettem le a fejemről a pamutpárnát, ami kezdett melegíteni.
Csenden és lassan ültem fel és nyúltam a pohár víz felé, amit Ő nyújtott. Jóízűen kortyoltam bele az üdítő, frissítő vízbe. Azt nem is kell mondanom, hogy nemrég ébredtem fel, de a kórházi teával már most nincs jó viszonyunk.
- Beszéltetek Justinnal? Csak mert egész éjjel kint ült és várt. Csoda, ha nem lett fekélyes a feneke. – Alice jókedvre derítési kísérlete nem jött össze. Hangyányit mosolyodtam el a viccén. Azért jól esett, hogy Justin tényleg itt volt egész éjjel, mert az ilyen tetteivel bizonyítja, be hogy szeret.
- Beszéltünk és megkérte a kezem. – jobban láttam, ha kerek-perec elújságolom neki a híreket. Úgyis kiderülne, biztosra veszem, hogy Pattie után a srácok és Alice tudná meg először a hírt. Jobb megmondani így, mint kerülgetni a forrókását és utána szabadkozni, miért nem avattam be egy ilyen dologba a legjobb barátnőmet.
- Mivan? – álla szó szerint a földet súrolta. Na jó, maximum csak a kék kórházi ágyat. Pont olyan spontán volt, mint én a nagy bejelentésemmel.
- Mondom megkérte a kezem. – ismételtem monoton hangon a szavakat, mintha egyáltalán nem lenne jelentőségük. Pedig volt.
- És igent mondtál?
- Igent mondtam. – heves bólogatások közepette hatalmas ölelést kaptam Alice-től, aki látványosan zavarba aztán pedig izgalomba jött.
- Ez nagyon jó! Mikor lesz az esküvőt? Had legyek én a koszorúslány! – izgatottsága és meglepődöttsége pár pillanatra átszáll rám is, s aztán én lepődök meg azon, hogy Ő lepődött meg. Értelmes mondatok..
- Alice! – csitítgattam bőszen – Én azt hiszem, megbántam. – lágyan hajtottam le a fejem, számítva a csendre, amely ezt a mondatomat fogja követni. És jól kalkuláltam, az a bizonyos, hól ismert csend percekig tartott. Kezdtem kínosan érezni magam. Összeszedve minden bátorságomat, remegő hanggal is, de szólásra nyitottam a szám.

Nyitottam volna, ugyanis a következő pillanatban könnycseppek ezrei árasztották el arcomat. Fogalmam sincs, miért sírtam akkor, de egyszerűen kellett. Halkan sírdogáltam, közben Alice kezét szorongattam. Talán a tudat, hogy ha visszaadom a gyűrűt Justinnak összetörik a szíve, összetörte az én szívemet is. Hiszen annyira aranyos srác és érzem, hogy szeret. Nem akarom összetörni Őt, nem akarok szabadkozni és kifogásokkal jönni neki. Értelmetlen lenne. Ismerem, s azt szűrné ki ebből a szituációból, hogy én nem szeretem.

Miután a csend egyre kínosabb lett, mondhatni csontig hatolt, Alice felállt az ágyról, kezébe vette a vizespoharat, majd kivonult a szobából. Pár perc üldögélés után lehámoztam lábaimról a vastag takarót és az ágy mellett lévő éjjeliszekrény fiókjában kezdtem kutatni. Miután nem találtam meg, amit kerestem, átkutattam a rólam lehámozott, koszos ruhákat is. Heuréka! Kiáltottam magamban, immáron kezemben szorongatva telefonomat. Elszédültem, ezért visszaültem az ágyra. Utoljára átgondoltam tettemet és tárcsázni kezdtem a repülőtér számát.

- 2013. április 12. –

Három nap telt el. Bőszen szedegettem össze a barátaim által beküldött cuccaimat. Mindent gondosan bepakoltam a táskámba, amit szintén Justin hozott be tegnap este. A napokban sokat beszélgettünk, őszintén. Bár nem említettem meg neki, hogy megbántam a tettemet, hiszen kevésbé voltam ebben biztos. Ahogy ismét megnyíltunk egymásnak és ahogy a legrosszabb helyzetekben is fel tudott vidítani, az valami furcsa érzés volt. Pillangók, kipirult orcák és hevesen verő szív. Mint egy szerelmes kisgyerek.

Néha-néha kipillantottam a kórház ablakán. Kint zuhogott az eső, egy-két embert láttam az amúgy forgalmas Los Angeles-i utcán. Kezembe akadt a kis plüss mackó, amit anya és apa küldött Texas-ból. Nekik nem újságoltam el még a nagy hírt, de alkalmam lesz rá. Utoljára Justin pulcsiját vettem a kezembe. Illata lágyan kúszott orromba és inkább felvettem magamra, mintsem elraktam volna. Az ismerős érzéstől s illattól szomorú lettem és a sírás határán álltam. Halkan felkaptam az utazótáskát. Vállamat hirtelen érte a terhelés, pedig kevés cuccot pakoltam bele – a legszükségesebbeket.

Halkan battyogtam a kórház folyosóin. Belém fagyott a levegő is elhaladva pár várakozó, beteg ember előtt. Az utcára kilépve hideg levegő csapta meg a testemet. Összehúztam a fekete pulcsit, illata és melege átjárta a testemet. Esernyőm nem volt, ezért a kapucnimat húztam fel. Megpillantva a nemrég hívott taximat kifutottam az út szélére és villámgyorsan huppantam be a járműbe.

- A repülőtérre legyen szíves. – időközben a figyelmem a városon kalandozott, aztán a telefonomon, ami rengetegszer szólt. Először Alice hívott, aztán Fredo, aztán utána legalább tízszer Justin. Nem szóltam senkinek sem, hogy kiengednek ma a kórházból, valószínű, vagy most értek fel az immáron üres szobába, vagy érdeklődni akartak. A sofőr – aki egyébként kedvesnek látszott – sokszor rám is szólt, vegyem már fel a telefont, de ehelyett lenémítottam. Rég eldöntöttem magamban, nem fogok kifogásokat keresni. S mivel gondoltam, magyarázatot kell majd adnom a döntésemre, inkább csendben maradtam.

Az eső szakadt és mondanom sem kell, amire a repülőtér belsejébe értem ázott kutyához hasonlított kinézetem. Ránéztem az órámra és tekintve, rengeteg időm volt még, leültem az egyik székre. Akaratlanul is felidéztem azt a napot, amikor kísértetiesen hasonló helyzetben vártam Justinra, pontosan itt, ezen a reptéren.

Sejtelmem sincs, mi lett velem. Úgy érzem, az egész eddigi életem hazugság volt, ahogyan a kemény lány álcám is. Elvesztettem, majd újra megtaláltam önmagam. Azt éreztem, érek valamit és szeretnek. Elfogadtam önmagam – s ez a legnagyobb és legőszintébb dolog, amit én Justin Bieber-től tanultam.

Érdeklődve kaptam fel a fejem a hangosbemondóra. Mindössze egyik fülemben volt fülhallgató, de kitűnően hallottam mind a monoton női hangot, mind a számomra oly’ sokat jelentő dalt. Nem ez volt a legjobb pillanat, de létszükségletté vált szinte a Turn Your Face szerzemény meghallgatása. Kezembe vettem a mellettem heverő kis táskát, másik vállamra a nagyobb, jóval nehezebb utazótáskámat dobtam és elindultam arra, amerre nemrég utasítottak. Lassan szeltem a métereket, titkon abban reménykedve, esetleg megállít valaki. Mivel nem volt túl sok cuccom, mindkét táskámat magammal vihettem. Odaadtam a jegyemet, s reménytelenül indultam a többi ember után.

Megtorpantam. Ismerős hang ütötte meg a fülemet.
- Csak tovább szeretnék menni. – követelőzött a hang tulajdonosa.
- Nem uram sajnálom, nem mehet tovább.
- Tudja maga, hogy ki vagyok? Azonnal be akarok oda menni! – kis ideig bírtam hallgatni tétlenségét és hiába való próbálkozásait. Órámra pillantottam. Percek választottak el a gép indulásától mégis megfordultam és odasétáltam.
- Valami gond van? – kedvesen kérdeztem, kerülve az Ő pillantását.
- Nos, igen. Mr. Bieber sajnos nem érti meg, hogy bármennyire is híres, akkor sem mehet a barátnője után. – nyilvánvaló volt, hogy a személyzet két tagja felismerte az énekest, engem viszont nem: aminek nagyon is örültem.
- Lehet, hogy a barátnője sem szeretné ennél jobban is megnehezíteni a helyzetet. – nagyot nyelve fordultam meg tengelyem körül. Azt hittem ennél nem lehet nehezebb, de legalább nem kellett volna szembesülnöm az arcával. Egyáltalán, honnan tudta meg? Ki mondta el neki, mikor titokban tartottam?

Kezdett nehezebb lenni a dolog. Mintha a lábaim mázsás súlyúak lettek volna, a szívem földöntúlian gyorsan dobogott, szinte kiugrott a helyéről. Éreztem, ahogy vizslat, éreztem barna szemeinek pillantását. Visszafordulok! – ahányszor a fejemben játszódott le a gondolat annyiszor kellett volna rég megfordulnom már. De nem tettem. Sőt, sietősebbre vettem a lépteimet.

- Chan, várj! – az idő szorított, mégis mintha lelassult volna egyébként igen gyors kerékvágásából. – Megértem a döntésed. Kérlek, ígérd meg, hogy visszajössz és nem hagysz itt, egyedül. Hívj fel és itt foglak várni, ja kell, minden nap kijövök ide. Azt akarom, hogy jól legyél, pihenj és rendeződjön az életed. Vigyázz magadra. Szeretlek! – nagy táskával a vállamon nehézkesen bújtam bele ölelésébe. Mikor elváltunk letöröltem kósza könnycseppeimet.
- Szeretlek és vigyázok magamra! Viszlát, Justin! – egy arcára adott puszival búcsúztam tőle.
Mielőtt végleg felszálltam volna a repülőre, visszanéztem a repülőtér üvegablakokkal borított folyosójára, ahol pontosan lehetett látni Őt. Könnyes szemmel kaptam el pillantásomat és szálltam fel az égi járműre.

Azt hiszem, ezt hívják keserédes érzésnek. El kell mennem, de valaki vár itt. S mikor rendezem a saját életem, akkor képes leszek arra, hogy az Ő mindennapjaiban is részt vegyek…

37. fejezet - Hely s pillanat

Drága, édes olvasók!

Az igazat megvallva igen, de igen ég a pofámról a bőr. Tudom, hogy hetek óta nem hallottatok rólam és nem is akarok mentegetőzni. Nem volt se ihletem, se időm folytatni ezt a blogot, összecsapni pedig nem akartam. Mostanában csak késtem és nem voltam elégedett egyetlen irományommal sem. Kellett egy kis idő, amíg átgondoltam mi legyen ezután. Bevallom, az is megfordult a fejemben, hogy abbahagyom a blogot, de a szívem vérzett a gondolattól is, így visszatértem. Tényleg rettenetesen sajnálom, de maximalista ember vagyok és nem szeretek összecsapott munkát kiadni a kezemből. Ezzel a fejezettel is meggyűlt a bajom, de csak sikerült végeznem vele és most előre megírtam a hátramaradt pár részt. igen tudom, csúnya vagyok, amiért hamarosan abbahagyom a blogot és nektek pedig ennyit kellett várni, de annyit mondhatok előre, hogy biztosan lesz még a nyár folyamán olyan fanfictionom, amelynek egyik főszereplője Justin lesz. Egyszerűen úgy érzem, illene most ide monológot írnom, de nem akarok mentegetőzni. Értelmetlen, hiszen gondolom sokan megutáltatok, amiért életjelet sem adtam. A chatből minden üzenetet töröltem, így aki cserét kért, az kérem írjon újra. Annyi minden összegyűlt, hogy követni sem tudtam, így egyszerűbbnek találtam új lappal kezdeni az egészet. A blogot közben alakítgatom át, hiszen miután a Be Alright-on rendszereztem a díjakat itt is tervezem, bár ahogy előre látom dobni fogok egy hátast közben. Nem akarom húzni az időt, jó olvasást kívánok és ezer bocsánat! Teljesen megértem, ha most valaki ezért megutált..

Love, Diana

- Justin -

Próbáltam jól érezni magam, de nem ment. Az este folyamán csak kattogott és kattogott az agyam, s bár pár percre sikerült elfelejtenem a gondokat, visszatértek. Nem tetszett, ahogy az a srác Chanel-re nézett, s mellesleg az sem zavarta, hogy nem egyedül volt. Rettentő mérges lettem és legszívesebben bevertem volna a képét, de nyugodtnak kellett maradnom.
Nem szívesen hagytam Őt ott egyedül, de már csak udvariasságból és barátságból is Lil’-t követtem. A klub kisebb részén volt pár piros kanapé, oda ültünk le és ittunk párat. Minden rendben volt és jókat derültünk. Egy pohár csúszott csak le, hiszen torkomat még mindig szorította valami. Egy rossz megérzés. Lazán tekertem meg fejem és csöppentem vissza a beszélgetésbe.

Minden rendben is volt, míg meg nem jelent Alice. Egyikőnk sem értette falfehér arcát. Tisztán látszott, hogy valami gond van.

- Justin.. – eszeveszetten kapkodott levegőért miközben felém fordult. Szívem hatalmasat dobbant hirtelen, hiszen ha futott az nem jelent jót. – Gyere. – ennyit bírt kinyögni, de ez kicsit sem volt elég. Mégis mi történt? Az ájulás tájékán volt, bele kellett kapaszkodnia a tűzpiros bőr kanapéba, hogy ne essen el. Egyszerűen nem bírtam elhessegetni a vészjósló csengőt, ami egyre erősebben kongatott a fejemben.
- Mi van? – értetlenül keltem fel a helyemről. A kezemben lévő poharat az üvegasztalra helyeztem. Az immár szabad tenyerem erőszakosan fogta meg. Csak követtem Őt és továbbra is vártam, mit fog mondani.
- Chanel. – meghallva a nevet kétszeres tempóra kapcsoltam, szinte Alice lőtt jártam két lépéssel. Nem tudtam, mi lehet, mi történt de a fejem fájt, a szívem majdnem kiesett a helyéről. Eszeveszettül siettem, közben a legrosszabb gondolatok is átfutottak a fejemen.

Visszaérve a klub belsejébe egyszerre ismerős arcokat kezdtem keresni, aztán megpillantottam Alfredo-t. Alice megállt a lépcső alján. Ideges voltam és talán kicsit féltem is.

- Valami baj van Chan-nel.
- De mégis mi? – szinte hánytam ki a szavakat, azonnal követelve a választ.
- Nem tudom, összeesett. – hadarta alig hallhatóan a nagy zene közepette. – Menj, én hívom a mentőket. – az utolsó szó hallatán elindultam a tömegben. Mindenkit eltaposva magam elől verekedtem át, szinte már futva.

Egy pillanatra megtorpantam. Úgy éreztem, a vér megfagyott bennem és egyre jobban féltem. Alfredo nyakába Chanel kapaszkodott, aki szemmel láthatólag sem volt magánál. Feje ide-oda lebegett. Idegesen löktem el az előttem álló embereket.
- Mi történt? – lágyan kezdtem pofozgatni barátnőm arcát, aki semmire sem reagált. Ajkai pirosak voltak, arca bágyadt és fehér. Fogalmam sincs, mi történhetett vele. – Hol van már a mentő? – üvöltöttem. Nem mintha valaki válaszolt volna rá, hiszen a legtöbb ember észre sem vett minket, ami furcsa volt. Páran megbámultak én viszont csak a megmentő szirénákat vártam.
Lassan nyúltam át Chanel derekán és kaptam fel az ölembe. Félelmemet agresszív és törtető viselkedésemmel próbáltam leplezni, de egyszerűen nem ment. Túlságosan féltem. Ettől féltem. Egyszerűen nem tudom, mit fogok tenni ha elveszítem Őt. Elképzelésem sincs.
Alice kézfeltartással jelzett nekünk. Egyre gyorsabban igyekeztem a bejárat felé. Kezeim átvették Chan bőrének hidegét. Alig kaptam levegőt, a torkomban hatalmas gombóc ékeskedett, mégis csak a lány arcát bámultam. Hihetetlen, hogy így is gyönyörű volt.

A klub mögött megpillantottam a villogó szirénákat, s egy perc sem telt el, de máris odajött egy férfi és sok-sok ember, akik a hordágyat tolták és az infúziós palackot hozták.

- Bob vagyok. – a férfi magabiztos kiállása és a tudat az arcán, miszerint ért ahhoz, amit most tesz nem nyugtatott meg. Ennek ellenére bátran fogtam vele kezet s tettem fel a legkézenfekvőbb kérdést.
- Én is mehetek? – bólintással válaszolt. Ahogy elfordultam láttam, ahogy a mentő hátuljában sürögnek-forognak. Szívszorító látvány volt. Letöröltem az arcomat, ezzel együtt a könnyeimet is és beültem az autó hátuljába. Pár percre fognom kellett az infúziót és ez volt az a pillanat, amikor majdnem én is összeestem. Kétségbeesett, elhagyatott voltam. Féltem.

Minden zajt kizártam, csak Chan-re koncentráltam. Kezei hidegek voltak, bármilyen erősen is kulcsoltam össze ujjainkat. Az infúziót átadtam a mentőben tartózkodó hölgynek, aki minden adatot feljegyzett és néha-néha kérdezgetett is.

Fejemet lehajtottam és kezét szorongatva vártam, hogy a kórházba érjünk. Mindig is hitetlenkedve néztem másokra, mikor azt mondják, belehalnának, ha elveszítenék a párjukat. Most én is érzem. Egyszerűen fogalmam sincs, mit tennék Chan nélkül. Ki lenne, aki mindig jobbkedvre derít, akivel együtt lehet gumicukrot enni és aki még Beyonce-ból is viccet tud csinálni? Rohadtul félek attól, hogy ma este ennek vége. Ha Ő elmegy össze fogok törni. Befejezem a zenélést és mindent. Nélküle nincs értelme.

- Maradj velem. – nem szégyelltem. Nem érdekelt, ha a mentősök hülyének néznek. Csak felemeltem a fejem és sírtam. Szorítottam a kezét és vizsgáltam az arcát, ami még így is tökéletes volt. Szeretem Őt és ennek nem szabad, hogy vége legyen. Kell nekem, szükségem van rá..

Hajnali három után pár perccel pillantottam az órámra. A kórház folyosója kihalt és hideg volt, csakúgy, mint a műanyag szék, amin ültem. A falakat kék csempe borította és néha-néha elsétált mellettem egy nővér, információt azonban senkitől sem kaptam.

Testem eszeveszetten rázkódott a sírástól. Bátran kijelenthetem, hogy sosem sírtam így. Sosem. Nagyon fájt, hogy nem tudtam semmit, fogalmam sem volt, mit tesznek Chan-nel. Csak ültem és vártam, fájó hátsó résszel és könnyes szemekkel. Velem ellentétben Alice és Alfredo elmentek kávéért és kicsit kimentek friss levegőt szívni. Én viszont csak ültem és bámultam a kék csempét, ami olykor zöldnek látszott a ráeső lámpa fénye miatt.

- Justin, nem akarsz egy kicsit pihenni? – Alice hangja életlenül csengett a kihalt folyosón. Kezembe nyomott egy pohár kávét, aztán Fredo-val együtt helyet foglaltak mellettem.
- Nem. Nem megyek el, amíg meg nem mondják, mi a baj. – nagyokat kortyoltam a kávéba, ami hamar el is fogyott. Rettentően szükségem volt rá, mert ugyan ébren tartott az aggódás, a szemeim néha mégis majdnem lecsukódtak.
- Ennyire nem lehetsz belezúgva. – bár Alfredo minden szegletemet ismerte, sem Ő, sem a hozzám közel állók nem értették ezt meg. Elmagyarázni sosem akartam nekik, hiszen ezt nem lehet. Csak van az az érzés, ami mindent átvesz, amitől szimplán jobb kedved lesz.

Tökéletesnek látod a világot és emiatt a hatalmas jókedv miatt úgy érzed, bármit megtehetsz. Plusz energiát ad, szinte repülsz. Amikor ránézel ugyanolyan szépnek látod, mint mikor először találkoztál vele és aztán rájössz, hogy a személyisége még ennél is szebb.

- Nyugodj megy, vegyél egy nagy levegőt. Új nap, új esélyek. Biztosan minden rendben lesz. – bár próbáltak mindketten megnyugtatni és mindent megtenni annak az érdekében, hogy végre normális legyen a pulzusom, nehezen ment. Ők is pont olyan idegesek voltak, mint én.

- Chanel –

Mohón pislogtam párat, mire a kép kezdett kitisztulni körülöttem. Egy fehér plafon volt mögöttem. Idegesen

Fogalmam sincs, hogy kerültem ide. Mintha a világ forogna és mindenképpen ellenem szövetkezne. Minden percben, órában, másodpercben. Egyszerűen amikor eldöntöm, változtatok és próbálok pozitív lenni, a világ azt kiabálja, adjam fel, viszont a remény ami bennem van arra ösztönöz, próbáljam újra. Újra és újra, akár századszorra is. Ezzel csak az a baj, hogy előbb-utóbb fel fogom adni. Nem próbálom újra. És akkor már csak lefele fog vezetni az út.

ültem fel. Az első dolog, amit érzékeltem a kezembe szúrt infúzió volt, ami előző akcióm miatt rettenetesen szúrni kezdett. Másik kézfejemen viszont meleg szorítást éreztem. Óvatosan hajtottam arra a fejem, fő az elővigyázatosság célján. Az ereimben szinte tisztán éreztem az infúziós tű szúrását, de ez sem tudott meggátolni a mosolygásban. Justin édesen szuszogott hátradőlve az ágy mellé helyezett székben. Lassan visszafeküdtem és mivel nem akartam felkelteni, kicsit megszorítottam a kezét.

Pár percig tekintettem a távolba, közben néha-néha Justin alvó arcát kémlelve. Ám mikor az ajtón belépett egy orvos, a lehető leggyorsabban feküdtem vissza. Halvány, amolyan tipikus erőltetett mosoly terült ajkaira, amely még jobban kihangsúlyozta erősen kidolgozott, szabályos arcát.

- Látom felébredt, Miss Parks. – lassan lépkedett az ágyam végébe, ezzel megbizonyosítva arról, hogy nem fog bántani. Bár már majdnem felnőtt vagyok, továbbra is gyerekként félek az orvosoktól és konkrétan mindentől, ami a kórház címszó alatt áll.
- Mi történt? – halovány emlékeim voltak az estéről, de azok sem a legjobbak. Hirtelen visszatért az émelygő, szédülő érzés, így változtattam kicsit helyzetemen, ügyelve arra, hogy kezemet ne húzzam ki az alvó énekes szorításából.
- Barátai szerint tegnap éjszaka meglehetősen sokat ivott, de az alkoholon kívül más szereket is találtunk a szervezetében.
- Drog? – hangom komolyra váltott. Sosem nyúlnék droghoz, s a tudat, hogy ráadásul nem is magam okoztam ezt ijesztő volt.
- Igen. Utólag információk szerint a szórakozóhely pincére többször is volt ilyen ügyek miatt letartóztatva, és nem Ön volt az egyetlen, aki tegnap este így végezte. De az Ön esete a legdurvább.
- És most mi lesz? – kétségbeesetten néztem az orvosra, félelmemben megszorítottam Justin kezét.
- Gyomormosást végeztünk önnél, de mivel sokáig nem volt magánál kapott más gyógyszert is. A szervezetet nagyon megterheli az ilyen, sőt, az is lehet, hogy ezután meglehetősen kívánni fogja majd a szert. Mindenesetre pár napig benntartjuk, amíg tart a gyógyszeres kezelés. Tekintve a barátja kilétére, máshol nagyon nem tudna pihenni. – értettem célzását és igaza volt. Ez az egyetlen hely, ahol most háborítatlanul pihenhetek. Amiket felsorolt nem éppen voltak kellemes dolgok, csak hálálkodni tudok, amiért nem voltam magamnál.

Mielőtt elhagyta volna a kórház szobáját nekiszegeztem utolsó kérdésemet is.
- Doktor úr, a barátom, Justin – néztem a szuszogó fiú felé, aki úgy aludt, hogy akár egy bombát is lehetett volna robbantani mellette, nem ébredt volna fel – mióta van itt?

- Egész éjjel itt volt. – hitetlenkedve meredek a határozott kiállású orvosra, s aztán az ajtóra, amit halkan becsuk maga mögött.

Eddig talán még sejtelmem sem volt, mi is az a kicsi szál, ami mindig elhessegeti a gondolataimat. Mikor már annak a szélén állok, hogy összepakoljak és magam mögött hagyva ezt az egész várost hazamenjek, valami visszatartott. Suttogta, hogy maradjak, éreztette, hogy kellek neki. És rájöttem, hogy ez a kicsi hang Ő volt.

Nevem hallatára keltem fel. Mikor először kinyitottam a szemem egy hatalmas csokor rózsát láttam meg. Pontosan olyan volt, mint amilyent megismerkedésünk elején kaptam tőle, csak éppen akkor nem merte bevallani. Tekintetem ezután ágyam mellé tévedt, ahol továbbra is Justin ült. Már nem az a ruha volt rajta és a virágból ítélve is kiugrott egy kicsit.

- JuJu! – óvatosan ültem fel, figyelve a bekötött infúzióra. Justin közelebb csusszant, leült az ágyra, majd megölelt. Hosszú percekig öleltük egymást, néha-néha adott egy puszit a hajamra és a homlokomra. – Nagyon köszönöm a virágot, gyönyörű. – húzódtam el tőle.
- Neked bármit. – különös csillogást véltem felfedezni a szemében. Közel húzott magához, majd megcsókolt. Hiányzott ez a bizsergető érzés, a hideg, amely végigfutott minden egyes alkalommal a hátamon, mikor hozzámért. – De lenne még egy meglepetésem. – megdöbbentően hirtelen szakította el testét és ajkait. Kotorászni kezdett nadrágja zsebében. Szívem egyre gyorsabban kezdett dobogni. Hátrébb tolta a széket, majd letérdelt. Állj, ne térdelj le! Kelj fel!

Nem láttam semmit a kezében, így elég értetlen volt a helyzet, de másodpercekkel később megpillantottam a fekete dobozt majd a benne lévő gyűrűt is.
- Tudom, hogy nem megfelelő hely és pillanat, de szeretlek. Hozzám jönnél feleségül?

36. fejezet - Homály

Hai, sweeties!

Ismét kérek egy fejbekólintást minden drága olvasomtól. Jogosan hittétek, hogy akár befejezem a blogot, hiszen ötödikén kellett volnba érkeznem a folytatással, most pedig hetedike van. Ennek az az oka, hogy kevés időm volt a hétvégén és mivel az ötleteim felét sikerült akkor csak leírnom, nem akartam összecsapni és egy kis fejezettel jelentkezni. Remélem azért nem haragudtok rám és sikerül titeket kárpótolnom a fejezet hosszával és tartalmával. Duplán megölhetnétek, hiszen ismét függővéget hagytam rátok, de jó hír, hogy ez azt jelenti, egy darabig nem fejezem be a blogot. Amúgy sem terveztem, hiszen annyira a szívemhez nőtt Chanel és Justin története és fogalmam sincs, hogy fogok ennek az egésznek véget vetni. Annyit szeretnék még, hogy a fejlécrendelés mától szünetel! Túl sok rendelést kaptam, a felét megcsináltam, de elküldeni nem sikerült még őket. Kérdéses, mikor lehet újra fejlécet rendelni, de amíg ilyen kevés időm van biztosan nem. Nem akarom feleslegesen jártatni a szám, hiszen megint késtem és gondolom nem érdekel titeket a hegyibeszédem. Kellemes olvasást kívánok és szép hetet minden olvasómnak!

Love, Diana

Mirrors

Szememet törölgetve, s közben arra ügyelve, hogy bele ne essen a fejem az előttem lévő tálba, eszegettem müzlimet. Könnyeimtől összeragadt szempillákkal pislogtam párat az órára. Meglepően korán van, s általában sosem kelek fel reggel tíznél előbb, de ez a helyzet most más. Sajog a nyakam a kanapétól, testemet azonban még mindig Justin melege járja át. Karjait körém rakva, fejét derekamra hajtva, félig ülve aludt mellettem a kanapén. Próbáltam észrevétlenül kiosonni alóla, ami többé-kevésbé sikerül. Teljesen kómában nyitotta ki a szemét, miközben az ágyra tuszkoltam. Egy kicsit megijedtem, majd megsimogatva arcát azt hazudtam neki, hogy alszik és Beyonce a felesége. Nem is kellett sokáig mellette maradnom, egyből szuszogni kezdett.

Szeretném, ha ez az egész tegnap este elfelejtődne. Mindössze azért vagyok még mindig itt, mert éhes voltam – és mert valami azt súgta, nem szabad elmennem. Fülemet és egyúttal lelkemet is Leona Lewis örökzöld slágere, a Bleeding Love töltötte meg. Erősen kapaszkodva tartottam vissza könnyeimet, egyre gyorsabban majszolgatva müzlimet. Valami elszakadt bennem, nem tudom mi. Jelenleg úgy vagyok, hogy sírok, viszont legszívesebben a világ végére is elfutnák és három napon keresztül fent lennék és tombolnák, hogy mindent kiadjak magamból.

Szívroham közeli állapotban voltam, mikor két kéz lassan kibogarászta a fülemből a fülhallgatót. Ennyit a ’csendben elmegyek, úgysem veszi észre’ tervemről.
- Jó reggelt, Chanel! – bár az első másodpercekben bántam, hogy nem sikerült megint végrehajtanom egy tervet, azért mégis jól esett egy kis törődés. Nyomott egy puszit hajam tetejére, aztán leült velem szembe.

Nem akartam felnézni rá, hiszen a szemem is alig tudtam nyitva tartani és megint majdnem elsírtam magam. Nem akarom sajnáltatni magam előtte, nem akarom, hogy azt higgye, ezt kell tennem a figyelméért. Velem ellentétben nagy étvágya van, hiszen kapásból befalja a kiöntött tál reggelit. Tekintetem véletlen is rátéved, s már nem is tudod leszakítani róla. Halvány mosollyal figyelem, ahogy 19 éves létére tömi a reggelijét. Inkább emlékeztet egy éhes óvodásra, mint a világ legnagyobb szupersztárjára.

- Hogy aludtál? – bár nem tisztán értettem a két falat között elmorzsolt szavait, lassan és figyelmesen mégiscsak kibogoztam őket.
- Egész jól. Kicsit megkönnyebbültem a sírástól. Nem akarok többet sírni, de úgy érzem, még mindig van bennem olyan, amit nem adtam ki, csak nem tudom, hogyan sikerülne végre végleg elfelejteni ezeket az érzéseket. – tudtam, hogy sosem fogom ezeket az érzéseket elfelejteni. Ha nem is fog majd fájni, ez mindig bennem marad, nyomot hagy. És nem úgy, mint egy kellemes, jó emlék, hanem mint életem legrosszabb időszaka. Gyenge vagyok és esetlen, nincs mit tagadni.

- Nekem van egy ötletem. – nagy nyelésre lettem figyelmes, majd Justin szavai kitisztultak. – Mivel ez az esti vacsora rosszul sült el, arra gondoltam, rendezhetnék egy privát bulit, neked. – kecsegtetően hangzott a privát buli ötlet, s mintha a fejembe látott volna, kicsit ijesztő is volt. Pontosan ezt akartam: tombolni. Ám mégsem egy privát klubban, ahol alig vannak. Egy tömeges helyre akarok menni, ahol emberek százai nyomulnak. Új embereket megismerni, és elfelejteni mindent.
- Nem mehetnénk inkább egy nyílt szórakozóhelyre? Ha nem kell, nem akarsz, hiszen felismernek, de nekem nincs kedvem most egy privát bulihoz. – mondataim közben lassan turkáltam a tálamban pihenő csokoládés müzlit, ami már teljesen átázott a tejtől.
- De, persze! Ez egy jó ötlet. Fel is hívom Fredo-t és a többieket. Te is hívd fel Alice-t! – kétszer sem kellett mondani, Justin máris futott telefonjáért.

Eszegetve tovább a reggelit, fél füllel hallottam, ahogy mosolyogva meséli a többieknek, hogy este buli lesz és jöjjenek. Én mindössze egy üzenetet küldtem Alice-nek, miután végleg abbahagytam az evést. Elköszöntem Justintól, aztán hazafele, Alice-hez vettem az irányt.

Láttam, hogy néhol az emberek megbámultak, de nem izgatott. Próbáltam magamra és a szórakozásra koncentrálni és arra, hogy végre valami jó is történik velem.

- Chanel! – olyan csontropogtató ölelést kaptam Alice-től, mintha legalább két éve nem látott volna. Azért jólesett. – Ne pakolj! Megyünk ruhát venni! – már félig levettem kabátomat, mikor a szőkeség megragadta a kezemet és vonszolva maga után vezetett.

Az egyetlen, amihez most semmi kedvem sem volt, az a vásárlás. Lehajtott fejjel szeltem a métereket az utcákon, s csak Alice-re hagyatkoztam. Kezemnél fogva vezetett. Feltűnt, mikor megálltunk és az is, hogy egy boltban vagyunk. Felemelve a fejem enyhén elképedtem a puccos hely láttán.

- Jó helyen vagyunk? – az üzlet belseje garantáltan azt sugározta, hogy nem dollárokért árulják itt a ruhákat, sőt! Mindent puccos ékszerek borítottak. Pár vásárló volt mindössze, de Ők is a szőke-cicababa kategóriát erősítették.
- Abszolút! – ismét megragadta kezemet, majd a pénztáros felé kezdett húzni. Az ötvenes, de feltűnően csinos szőke nő szeme felcsillant Alice láttán. Öleléssel üdvözölték egymást, amíg én félénken köszöntem. Időközben kiderült, hogy a hölgy Ali nagynénje volt. Érdekes, hogy sosem mesélt nekem róla, bár mikor a szüleit megláttam először, majdnem dobtam egy hátast. Talán ezért is nem engedtem, hogy beszámoljon a családfájáról. Kellemes csalódás, hogy más is van a Bay családban, mind ügyvéd.

- Kérnénk egy szép ruhát nekem, és egyet a Bieber csajnak is. – arckifejezésem egyszerre meglepetté vált, amolyan „megöllek” pillantással néztem a mellettem álló szöszire. Ő látványosan felhúzta vállát. Párszor, amíg a sorok között cikáztunk körbenéztem, de szerencsére senki sem hallotta meg. Fellélegeztem.
- Alice, tudod, hogy neked mindig van valamim. Itt is lenne. – az én lélegezetem is elállt, nemhogy az Övé, mikor a hölgy kivette a ruhát. Alice azonnal magához ölelgette és szinte futva indult el a próbafülke felé, útközben lekapva egy magassarkút az egyik polcról. Ártatlanul pislogva követtem az eladót, aki egy másik polchoz vezetett. Kezébe vett egy azték mintás szoknyát és egy kék ujjatlant. Jobban szemügyre vettem és rájöttem, hogy túl hamar ítéltem el. Tulajdonképpen igen furcsa rájönni mindössze egy ruhából és egy ilyen kis szituációból, hogy mennyire igaz ez a tulajdonságom az életem bármely területére. Túl hamar ítélek, s ha egyszer a változatosság kedvéért igent mondok és végre úgy döntök, kiszakadok a megszokott kerékvágásból, az is rosszul sül el.

Szálak, apró pici szálak tartottak itt. Testem minden porcikája Texasba, a nyugalomba vágyott, ám mégis ha belegondoltam, hogy ezzel elveszítem Justint, összetört a szívem. Egyszerűen nem tudnám Őt mással látni, pedig biztos vagyok benne, hogy hamarabb túllépne, mint én.

Fejemet gondolatok ezrei szőtték át. Esetlenül léptem ki a próbafülkéből. Ahogy oldalra fordultam, egyszerre találkoztam Alice tekintetével. Nagy mosollyal és bólogatással néztünk egymásra. Ez azt jelenti, jól nézünk ki. Legalább egy pozitívum eddig van. Már csak az estének kell jól sikerülnie..

A délután további része csendben telt. Míg én gondolkoztam, Ali gondoskodott mind a saját, mind az én ábrázatomról. Nem akartam mást, mint menni és tombolni. Egyre több és több energia gyűlt fel bennem, s mikor az óra kilencet ütött, mosolyogva felpattantam az ágyról és futva indultam el az ajtó felé.
- Mi ez a nagy sietség? – láthatóan barátnőm sem értette hirtelen tetteimet, de én sem. A fontos most csak annyi volt, hogy negyed óra múlva Los Angeles egyik legnagyobb klubja előtt kell lennünk.

Kint sötét volt, néha-néha csípte a hideg az arcomat. Kabátomat jobban összehúztam, de nem tudtam elkerülni a velünk szembe jövő fiúcsapat pillantását. Hihetetlen, hogy mindössze pár métert kellett megtennünk a klub hátsó bejáratáig, de máris legalább tizenöt srác megbámult minket. Akaratlanul is hátra néztem, Ők gyorsan elkapták a fejüket, de tisztán kivettem, hogy éppen a hátsó felemet vizsgálták. Látványosan megforgattam szemeimet és halkan mentem tovább. Az ajtó előtt egy kisebb csapat várt. Először Alfredo feje tűnt fel, aztán ott volt Lil’ Twist, sőt még Tom is. Utoljára Justint láttam meg, aki elkerekedett szemekkel vizslatott. Öleléssel s egy kisebb szájra puszival üdvözöltük egymást, aztán be is invitáltak minket a klubba.

- Túl jól nézel ki. – halványan elmosolyodtam, s ez a mosoly pimasszá vált át, mikor Justin kezei a fenekemre tévedtek. Még közelebb léptem hozzá és így bandukoltunk a klub belsejébe. Nem sok ember volt, de biztosra vettem, hogy miután ez a csapat becsődül, dugig lesz a hely. A zenéket már ontották és az alkohol is rendesen fogyott. Lepakoltuk a kabátunkat. Tom és Alice voltak, akik inkább táncolni mentek, míg mi a baráti társasággal megrohamoztuk a pultot. A fiúk pislogva nézték, amint rendelek egy erős koktélt. Általában nem szoktam inni, de a mai nap különleges. Mind a négyen Alice és Tom felé pillantottunk, aztán mikor a pincér srác szólt, hogy itt a rendelésünk, visszafordultunk.

Furcsának tartottam a srácot, hiszen látványosan kacsintott egyet, aztán alsó ajkát harapdálva távozott. Valami nem oké a gyerekkel. Ahelyett, hogy ezt boncolgattam volna, inkább legyintettem és belekortyoltam az italba. Elsőre egészen furcsa íze volt, de ezt betudtam annak, hogy még sosem ittam ilyet és biztosan nem voltam felkészülve az ivásra. Tizenegyig beszélgettünk. A többiek egész keveset ittak, de nekem már a hatodik pohár csúszott le. Fogalmam sincs miért, de kezdtem elveszíteni a fejem. Úgy éreztem, kell még egy pohár és mintha magához láncolt volna az ital, ittam. A pincérnek persze ez tetszett, sőt, lefogadom, betudta annak, hogy biztosan tetszik nekem.

Taylor Swift dalára kaptam fel a fejem. Már csak ketten ültünk a pultnál Justinnal. Összenéztünk és elmosolyodtunk. Mindkettőnknek Jazzy ugrott be. Szívesen visszapörgetném az időt. Emlékszem, hogy féltem Pattie-től és mégis milyen jól sült el az egész. Most már gyerekesnek tartom, hogy ilyenektől féljek. Utólag könnyű beszélni.

Karon ragadtam Justint és behúztam a táncparkett közepére. Elvesztettem a fejem és mintha nem is önmagam lettem volna táncoltam. Az előttem toporgó fiúnak persze ez tetszett. Kezei ide-oda vándoroltak a testemen, feje néha-néha hátrabicsaklott és ismét találkoztam azzal az ismert pillantással, ami minden pillanatban levette rólam a ruhát. Csokoládébarna szemei sötétek voltak.
Lil kezei csusszantak derekam köré és könnyedén emeltek egy kicsit arrébb. Kezdett fájni a fejem, mégis repültem. Vagyis, azt éreztem.

- Haver, el tudsz jönni egy kicsit? – az énekes bólogatással válaszolt barátjának. Kis puszit nyomott az arcomra, aztán eltűnt a tömegben.

Esetlenül baktattam a pult felé és kértem még két koktélt. Fejemet kezemre hajtva, arcomba lógó hajjal vártam, mikor teszi elém a pincér az italokat. Egy-egy húzásra lehúztam mindkettőt. Miközben azt éreztem, szétrobban a fejem, egyre nagyobb lett a kedvem és szinte repültem. Bolyongva indultam el Alfredo felé, aki Tom és Alice társaságában nyomta táncát. Alig kaptam levegőt. Erősen vállába kapaszkodtam, reménytelenül néztem rá. Jobban kezdtem szorítani a vállát, közben kihallottam pár szót, de rettentő rosszul voltam. A következő pillanatban nem éreztem semmit, minden elsötétült és csak annyira emlékszem, hogy elengedem Fredo vállát, aztán sötét lett…