3. fejezet - Valaki figyel

Kedves, aranyos olvasók!

Nem győzöm köszönni, hogy olvastok, még olyanok is, akik nem szívlelik Justint. Sokat jelent ez nekem, pláne hogy hamarosan véget ér a Stole My Heart. Persze, lesz másik blogom, ami a srácokkal fog foglalkozni, de ezt a kis történetet is fontosnak tartom.

A csöpögős kis beszéd után írnék kicsit a részről is: elsődlegesen megismerhetitek egy kicsit jobban Tomot, és hogy képet is kapjatok róla, illesztettem be nektek ide egyet. Másodlagosan pedig nem lett egy hű de izgalmas rész, viszont nem akarok semmit sem elsietni. Hosszúnak sem mondanám, a továbbiak hosszabbak lesznek, esküszöm. De, a fő kérdés még mindig az, hogy mi lesz Chanel-el és Tommal és ki az aki figyeli Chan-t. Szerintetek?

Love, Diana

Nyugi, Chanel, nyugi. A szívem a torkomban dobogott, bármit tettem nem tudtam lenyugodni. Már javában készen voltam a randira. Remélem, az jobban sikerül, mint a mai Starbucks. Selenát lerohanták a fotósok, én meg megszeppenve tűrtem, ahogy kinyomnak a boltból. Amúgy semmi érdekes nem történt. Sel megígérte, hogy mivel holnap nincs forgatása, elmegy értem a suliba. Továbbra sem hiszem, hogy maradhatott ilyen egyszerű és kedves. Én már tuti elkallódtam volna.

Szerencsére tudtam telefonon beszélni Tommal, így fel lettem világosítva, hogy ne öltözzek ki. Volt bátorságom magamra kapni a bakancsomat is. Az egyszerű szürke póló-nadrág kombinációt egy színes kis sállal dobtam fel.

Este hatkor indultam el. Érdekes, hogy ott találkozunk, ahol tegnap, bár nem tudom, Tom mit tervez estére. Félek, hogy leégek vagy elpirulok. Nem vagyok az az olvadozós fajta, komolyabb kapcsolatom sem volt még olyan sok. A legtöbb fiút eltaszítom a beszólásaimmal és az első randi után menekülnek. Mindenki egy kedves, édes lányra vágyik, senki sem akar egy flegma királykisasszonnyal járni. Hogy honnan vonnak le olyan következtetéseket az első randi után, hogy egy ribanc vagyok, nem tudom. Gördeszkázom, rohadtul nem érdekel a pláza és nem vagyok egy körömfestegetős fajta. Akkor most mi van?!

Picit melegem volt, valószínű még nem szoktam meg a meleget. Texasban nincs ennyire fülledt levegő, ott télen esik a hó és szeptemberben már szakad az eső. Itt egy csepp sem esett amióta itt vagyok.

Mikor bekanyarodtam az utcán, egyszerre Őt pillantottam meg. Egyre idegesebb és idegesebb lettem.

- Szia. Csodaszép vagy. – annyira bírom, hogy itt mindenki állandóan ölelgeti a másikat (szarkazmus, igazából rühellem).

- Szia. Köszönöm.- érzem, hogy totál pirulok.

- Arra gondoltam, lemehetnénk a partra valahova enni, aztán sétálhatnánk.

Életemben nem nevettem még ennyit fiúval. Vicces volt, helyes, kedves és nem ribancozott le. A kellemes kis vacsora után a part menti sétányon baktattunk. Este sokkal szebb volt minden mint nappal.

- Texasból jöttél? – egy ideje sétáltunk már, közben szinte csak nevettünk, ez volt az első komolyabb téma.

- Igen. Unalmas, texasi csaj vagyok. – vágtam csalódott pofát.

- Hát, unalmasnak nem vagy unalmas. És ha Texasban ilyen jó csajok vannak..- átkarolt, én pedig ismét éreztem hogy pirulok.

- És te honnan jöttél? – az udvariasság kedvéért visszakérdeztem. Érdekelt is.

- Kanadából. – na bumm.

Amint kimondta, hogy Kanada, a gondolataim ismét Bieber körül kezdtek forogni. Egész nap a fejemben járt, hogy mi is van most velem, és mi van vele. Sosem ölelt még meg, bunkó volt már, de mégis olyan más volt. Kinézetre és viselkedésre is. Nem mondom, hogy nem élveztem a jelenlétét, ezt legbelül Ő is érezte. Az is aggasztott, ahogy rám nézett. Két éve még olyan ’most megduglak’ pillantása volt, most viszont nem. Persze, a fenekemet egyszerre kiszúrta.

Tegyek úgy, mint aki nem érez iránta senkit? Talán még év elején mondta az egyik texasi barátnőm, hogy a Bieber-vírust előbb-utóbb mindenki megkapja. Igaza volt?

Csendes maradtam az út további részében, ez feltűnt Tomnak is. Rákérdezett, mi a baj, azt mondtam, fáj a fejem. Nem mondhattam neki, hogy Justin Bieber körül járnak a gondolataim. Megrémisztettem saját magamat ezzel a fanatikussággal. Azt elismerem, Bieber helyes, én meg barom vagyok.

Alig vettem észre, hogy visszaértünk Selena háza elé. Valószínűleg a címet is mámorban mondtam meg. Tom persze elcsodálkozott a hatalmas házon.

- Itt laksz? – aranyos volt a reakciója, ugyanaz, mint ami nekem volt mikor idejöttem.

- Á, nem dehogy, az egyik barátom lakik itt. – legyintettem látványosan. Remélem, most nem az a rész jön, hogy rákérdez, ki az, mert nem tudnék mit mondani.

- Értelek. Nagyon jó volt veled ez az este. – kulcsolta össze ujjainkat. Előtte álltam, akkor vettem észre milyen magas. – Megismételjük valamikor? – pirulás, ismét.

- Igen, szívesen megismételném. Én is élveztem. Tudod, nem hittem, hogy laknak itt normális srácok is. Eddig csak tuskókat ismerek. – na jó, egyetlenegy fiút ismerek innen, az is Justin. De tuskó, nem?

- Kár értük, nem tudják, milyen csajt mulasztanak el.

- Ez édes, köszönöm. – a fejem valószínűleg rákvörös, de ez izgat a legkevésbé.

Arcomat kezei közé fogta, majd megcsókolt. Ajkai puhák voltak, és ez a csók egyáltalán nem volt követelőzős. Figyelmes és gyengéd volt. Egy darabig biztos csókolóztunk. Először élveztem, de a vége felé egyre nagyobb lett bennem az a tudat, hogy figyel valaki. Remek, már nem csak vírusos de paranoiás is vagyok.

Elbúcsúztunk egymástól. A házban senki sem volt már fent, amit furcsálltam, mert csak este tíz volt. Selena gondolom piheni a forgatást, így a személyzet is elment. Mégis, bármerre jártam, úgy éreztem, valaki néz. Ijedtemben mindenhova benéztem, a lámpákat felkapcsoltam, de továbbra sem láttam senkit.

Az elején paranoiásnak hittem magam, aztán parfümillatot is kezdtem érezni. Most már tuti biztos, hogy van itt valaki. Férfiparfüm.

Bezárkóztam a szobámba és onnan vártam, hogy elmúljon ez az egész. Lehet, csak paranoia, de ennek ellenére féltem, mert legbelül azt éreztem, valaki egyfolytában figyel.

2. fejezet - Nekem legalább nem a fejem helyén van..

Drága olvasók!

El sem tudjátok képzelni, mennyire örülök, hogy elég pozitív fogadtatást kapott az első rész. Szívem-lelkem beletettem és csak reméltem, hogy attól függetlenül, hogy Justin a főszereplő, fogjátok olvasni. Így utólag is kérlek titeket, ezért ne szedjétek le a fejem. Őszintén szólva,  gondolkodtam, hogy elindulok ismét a One Direction vonalon, viszont bennem van az a vágy, hogy valami mást is mutassak. Még mindig nem adtam fel, hogy kicsit megkedveltessem veletek Justin-t. Soha ne mond, hogy soha, tartja a mondás.
És akkor az aktuális részről: itt már feltűnik Justin is, de azoknak, akik nem szeretik, a következő részben nem tervezem, hogy benne lesz. Nem tervezem, de bármi lehet. Feltűnik egy szintén új szereplő, Tom, aki a továbbiakban elég fontos szerepet kap majd, így bekerült a többi szereplő közé, egyenlőre csak képpel.
Kellemes olvasást és sok kitartást és sok jó jegyet erre a hétre!
Love, Diana

Justin Drew Bieber.

Az ébresztőórámat reggel hatra állítottam, így mindössze hat órát aludtam. Kellett nekem későn lefeküdni. Valamilyen szinten féltem a mai naptól, kattogott az agyam, hogy mi lesz majd a suliban, de főleg azon, hogy mi lesz Bieber-rel. Mit mondjak neki? Üssem le, vagy mi? Bár lehet, nem is emlékszik a történtekre. Akkor mázlista, mert én az istenért sem tudom kiverni a fejemből.
A bő nadrágos ötletem kudarcba fulladt, a kinti harminc fok miatt. Mégsem vehetek síruhát, az már fura lenne. Kénytelen voltam egy sortot venni, egy kivágottabb felsővel. Utálom a rózsaszínt, ezt hangoztatom is, de ebbe a nadrágba rendesen beleszerettem. Egy utolsó pillantást vettem magamra a tükörben. Jól nézek ki, leszámítva a kialvatlan fejemet.

Meglepett, hogy Selena már fent volt és reggelizett. Hiába mondta, hogy érezzem magam otthon, kicsit feszélyezett voltam, hisz azért mégsem otthon vagyok. Ott nem vagyok ennyire rendes, plusz ott kupit hagyok magam után. De azt hiszem, ennyit megérdemel Ő is, hisz olyan sokat tett azzal, hogy befogadott.

A szokásos reggeli köszönést a szokásos reggeli beszélgetés követte.

- Hogy-hogy ilyen korán fent vagy? – a pupilláim tízszeres nagyságúak lettek, mikor a séf elém rakta a hatalmas adag palacsintát, a lekvárral és a csokival. Nesze neked, diéta!

- Forgatásra megyek. – Sel nem zavartatta magát. Az ember azt hinné, alig eszik, hisz piszkafa vékonyságú, de csak úgy tolta magába a palacsintákat. – Holnap ráérsz?

- Hát, mivel még senkit sem ismerek itt, igen, rá. Miért? – magam elé vettem egy vékony kis palacsintát, tettem rá egy minimális mennyiségű lekvárt és majszolni kezdtem. Direkt lassan ettem, ízlett, viszont sokat meg nem akartam magamba tömni.

- Gondoltam, elmehetnénk a Starbucks-ba. Tudom, hogy imádod. – ez igaz. Életem egyik fő vágya volt, hogy végigkóstoljam a Starbucks készletét. Bár szerintem ez eltűnt az űrhajózás mellett.

- Köszönöm a meghívást, szívesen megyek veled.

Befejeztük a reggelit, nagyjából egy óra alatt. Hihetetlen, hogy semmit sem változott, még mindig ugyanaz a kedves, aranyos, vicces lány volt, mint mielőtt ide költözött.

Kilenckor kezdődik a suli, de már nyolckor elindultam. Gyalog mentem, kellett egy térkép is, de egy kicsit körül is akartam nézni. Jártam már a suliban pár hete, akkor külön iderepültünk anyuval, megkaptam a könyveket meg bemutattak a tanároknak. Legalább már a hely nem lesz idegen. Év vesztes vagyok, így csak most érettségizek, de nem titkolt szándékom tovább tanulni. Ezért is jöttem ide.

A város tetszett, egészen feldobott. A suli már kevésbé. Háromig voltam, plusz rengeteg házit kaptam. Hazafele félig a térképen félig a matekkönyvön volt a szemem. Bele is ütköztem egy – megjegyzem helyes – srácba.

- Bocsi, tényleg nem akartam, csak nem figyeltem. – totál zavarban voltam, ide-oda hadonásztam, Ő udvariasan felvette a könyvemet.

- Semmi gond. Tom vagyok, és te? – nyújtotta a kezét. Kivételesen puha volt és nem roppantotta össze az ujjaimat, mint tegnap a hordóhasú emberke, Andrew.

- Chanel. – szégyenlősen kihúztam a kezem a szorításából, és a táskámban kezdtem kotorászni.

- Nincs kedved holnap beülni valahová? – szerintem most fogok itt elájulni, vagy nem tudom.

Természetesen igent mondtam, holnap este ugyanitt találkozunk, aztán elmegyünk valamerre. Valójában semmit nem tudok a srácról, de meggyőző kiállása volt, kedves volt és nem utolsó sorban helyes is.
Egész délután tanultam. Sel hét körül ért haza. Azt mondta, ne lepődjek meg, ha Justin betoppan, mert fél nyolcra jön, de elhúzódott a forgatás, így most tud csak nekiállni készülődni.

Legbelül reménykedtem, hogy nem jön a gyerek, dugóba kerül vagy valami. Hát, nem így lett. Csöngettek. A nappaliban ültem, nyolc kiterített könyvvel a két térdemen, ezek le is estek, mikor felkeltem.

Kinyitottam az ajtót. Bieber nem rám számított, ez látszott az arcán. Én számítottam rá, csak látni nem akartam.

- Szia. – köszönt még mindig ledöbbenten. A kezében egy bonbon és egy csokor rózsa volt.

-Selena, megjött Bieber! – kiabáltam fel neki, mire a válasz az volt, hogy szórakoztassam, amíg el nem készül.

Bekísértem a nappaliba. A virágot és a csokit letette az előszobaszekrényre. Reméltem, hogy rosszul látok, mert a szeme ismét a hátsó felemen pihent.

- Még mindig jó a segged, Parks. – beérve a nappaliba végigmért még egyszer. Ezek szerint Ő is emlékszik. Azt hittem, most fogom leütni, de okosabbnak láttam, ha inkább beszólok neki. 

- Nekem legalább nem a fejem helyén van. – sütöttem el egy nem épp jó beszólást. Mosolyra húzódott a szája, és sóvárogva nézte ahogy tanulok.

Selena nyolcra készült el, akkor el is indultak. Örülök, hogy boldogok, de bevallom őszintén, amikor elkezdték egymást nyalni-falni azt hittem, odahányok. Kikísértem őket. Sel ölelését Justiné követte. Oké, ez most totál meglepett.

- Ne felejts el, Parks. – suttogta a fülembe. Kirázott a hideg, akaratlanul is. Ajkai kicsit értek csak hozzá a fülemhez, de nem akartam elengedni őket. Kizárt, hogy engem is elkapjon a Bieber-vírus! Gyorsan elhessegettem a gondolataimat, de akárhogy is próbálkoztam, mindig eszembe jutott ez az egy mondat.

Az egyik pillanatban még leütöttem volna, de ahogy a fülembe suttogott érdekes érzés fogott el. Már nem akartam megverni és egy pillanatra az is kiszállt a fejemből, hogy mekkora tuskó. Valószínű, ez csak átmeneti állapot volt, mert pár perc múlva ugyanolyan megvetést éreztem iránta, mint azelőtt.

Kivertem a fejemből és próbáltam eldönteni, mit vegyek fel holnap a Starbucksba és mit a randira. Érdekelt, ki ez a Tom, azon kívül, hogy helyes volt, volt valami titokzatos is benne, amit nagyon vonzónak találtam. Csak az zavart, hogy ugyanaz az bizsergő érzés fogott el akkor is, amikor Bieber a fülembe suttogott. Na jó, most már tényleg elég. Jobb, ha elteszem magam holnapra, aztán majd meglátjuk mi lesz. Az meg kizárt, hogy én kedveljem egy kicsit is azt a nagypofájú kisfiút. Kizárt.

1. fejezet - A repülést túléltem, már csak Biebert kell

Kedves olvasók (ha vannak)! 

Sokszor írtam már, hogy belekezdtem egy új történetbe, ami kivételesen nem One Direction-ös lesz. Hát, itt is lenne. A történet főszereplője Justin Bieber. Tudom, nem sokan szeretitek őt, sőt, ha jól veszem észre a Directionerek többsége utálja, de ha érte nem is, értem olvassátok a történetet. Próbálok más stílusban írni, hisz a főszereplő-lány karaktere is teljesen más mint a Stole My Heart-os Diana, így kicsit ki tudok bontakozni. Visszajelzéseknek örülnék, mert szívemet-lelkemet beletettem a részbe. Köszönöm!

Viva California!

A repülő lassan szállt le a Los Angeles-i repülőtéren. Isten áldja azt, aki kitalálta, hogy ezen a kontinensen belül is közlekedjenek a légi járművek. Különben most vagy egy ősrégi vonaton ülnék, és három napot kellene a koszos ülésen kuporognom míg ide érek, vagy egy autóban zötykölődnék, valahol a Grand Canyon-nál.

A stewardess bemondta azon a vékony, idegesítő hangján, hogy sikeresen megérkeztünk az angyalok városába. Kicsatoltam az övem, kezembe vettem a hatalmas táskáimat és a többi utassal együtt a repülőtér csarnoka felé igyekeztem.

Körbenéztem. Minden oldalról sürgő emberek, hatalmas tömeg vett körül. Úgy volt, hogy engem valaki várni fog majd, de a jelenlegi helyzetben úgy tűnik, elfeledkeztek rólam. Ide-oda bolyongtam a nagy csarnokban, mígnem megláttam két furán öltözött figurát, egy lapot tartva, melyen a vezetéknevem volt. Gondoltam, nincs itt más, akit így hívnak így odamentem a furcsa párhoz.

- Szia Chanel! Megismersz? – szólt ki egy női hang a nagy kalap alól. Lehet, hogy nem is onnan jött, mert nem láttam, hogy mozogna a szája.

- Hát, így most nem. – válaszoltam, miközben a csomagjaimmal babráltam. A nagy fekete utazótáskámat leraktam magam mellé, kímélve addig is a vállamat.

- Selena vagyok. – tévképzetem lenne, vagy tényleg Ő az? Feljebb emelte a kalapot, ami a fején pihent. Biztos, hogy Ő az. Két éve nem láttam és más reakcióm nem volt, minthogy a nyakába ugrottam. Szegény nem értette, miért nyomom szinte össze.

- Régen láttalak. Miújság veled? Megvagytok Justin-nal? – bontakoztam ki az ölelésből. Az utolsó kérdést nem gondoltam komolyan, hisz utáltam Bieber-t.

- Igen, köszönöm! Ő itt a testőröm, Andrew, ismered? – kétségkívül látszott, hogy kidobóember, mert az álruha nem rejtette el a nagy hasát. Most vagy izmos, vagy lenyelt egy hordót.

- Most már igen. – ráztam kezet a hordóhasú emberkével.

- Lányok, ideje menni mielőtt kiszúrnak minket.

Ismét a vállamra vettem a nagy utazótáskát. Nem ám, a félmázsás, nagyhasú emberke segítene. Nehezére esne? Míg én itt az ötven kilómmal cipelek egy hetven kilós csomagot, Ő tök nyugodtan eszegeti a csokiját. Oké, ez bunkó volt.

Az autó végigment Los Angelesen. Elfeledkeztem a város szépségében, és még többet akartam látni. Nagyon bejött ez a laza életstílus, ami Texasban nem jellemző. Ott a legizgalmasabb élmény az, ha a szomszéd tehene szül. Pedig nem is tanyán lakunk, hanem Dallas közepén.

A városnál már csak Selena háza volt szebb. Szó szerint leesett az állam, mikor megláttam. Hatalmas volt, tíz szoba biztos van benne. A hordóhasú ember, azaz Andrew segített bevinni a csomagjaimat, így kicsit csodálni tudtam a kertet is. Minden most virágzott, a színes virágok belepték a kertet és a fák lombjain is megjelentek a kis hajtások. Erre már csak a medence tett rá egy lapáttal. Örültem, hogy Sel megengedte, hogy nála lakjak, hisz úgy jöttem ide, hogy egy iskolába voltam beiratkozva, ott meg csak nem lakhatok.

Körbevezettek, aztán kicsomagoltam. A szobám gyönyörű volt, volt egy kis erkélye is, ahonnan pont a kertre nyílt a kilátás.

- Kipakoltál? – az ablakban merengtem, mikor Sel jelent meg az ajtóban.

- Igen, nem volt sok cuccom. Nagyon szép ez a ház. – leültem az ágyra, majd nem sokkal később Ő is helyet foglalt mellettem.

- Köszönöm. Hova is fogsz járni?

- Á, csak egy koszos kis középiskolába. – legyintettem.

- Örülj neki, én mindent meg adnék azért hogy normális életem legyen. – nem tudtam, hogy a sztárság ennyi bajjal jár. – Nem baj, ha holnap Justin is átjön? Moziba terveztünk menni. Tudom, hogy nem bírjátok egymást, de próbáld meg elviselni. Fogalmam sincs, mi történt két éve, de ezt most felejtsd el, kérlek.

Nem mondhattam meg, hogy Justin rám mászott, a seggemet markolászta. Pofon is vágtam érte, de Ő csak jobban élvezte és folytatta. A legjobb, hogy ekkor már Selenával járt. Azóta utálom Bieber-t. Nem hallottam semmi jót róla, azután meg, hogy karácsonykor arra kért, vetkőzzek le neki, nem is akartam. A mi rossz kapcsolatunk nagyjából ennyiből áll. Nem akarok a szeme elé kerülni, mert bemosok neki egyet. Amúgy sem bírjuk egymást, a hasonló természetünk miatt, mondjuk különbség, hogy én nem tapizom mások seggét. Lány létemre érdekes is lenne.

Hát igen, tényleg nem tehetek más, minthogy elviselem Bieber-t, a fenekemet meg egy bő nadrágba rejtem. Bár, ez még a holnap zenéje, de addig is kiélvezem, míg tudok Sel-el beszélgetni, anélkül, hogy rajtunk lógna az a kisgyerek. Utálom. Mondtam már?

Az első nap jelentéktelen volt. Nagyjából csak pakoltam és pakoltam, miközben ráeszméltem, hogy nincs egy normális göncöm se. Úgy éreztem, totál jaw-dropper napom van, hisz a fürdőszobában is majdnem felfordultam. Mennyivel másabb itt, mint Texasban! Jut szembe, fel kéne hívnom anyát, hisz már biztos halálra aggódta magát miattam.

- Szia anya! Képzeld, megérkeztem, már itt vagy Selenánál. – féltem, hogy leüvölti a fejemet, mert mindig azt hiszi ha nem hívom, hogy valami történt velem és ilyenkor halálra aggódja magát.

- Szia! Miért nem hívtál előbb? Azt hittem, nem élted túl a repülést.

- Jaj anya, utálom a repülőt, de azért nem ennyire. Amúgy képzeld, ki jön holnap. Justinka. – sóhajtottam nagyot.

- Az a Justin? Vigyázz a gyerekkel de nagyon.

- Próbálok. A repülést túléltem, már csak Bieber-t kell.

Egy óráig beszélgettünk, elmondtam, milyen Los Angeles, és hogy mekkora a ház. Éjfélt ütött az óra, mikor fáradtan elterültem a hatalmas franciaágyon. Ezt meg tudnám szokni!