2013. április 24.

34. fejezet - Kell egy kis szünet..

Good day, sweeties!
Élek, élek, lassan az iskola hatása alatt, közben próbálok is életben maradni, de ez rajtatok is múlik. Mindig próbálok olyan folytatást hozni, hogy ne öljetek meg, de mostanában feltűnően kevés érzékem van hozzá. Tudom, hogy oldalra, a 'Next chapter' kis részlegben nem ez ez a cím szerepelt, de  úgy gondoltam, ez jobban illik a fejezet tartalmára. Természetesen ezzel nincs vége semminek sem, gondolataimban úgy negyven részből áll a történet, tehát még komoly hat fejezeten keresztül szövögetem majd a szálakat. Nem gondolkoztam még az epilóguson, és ez jó, mert nem akarom itt hagyni ezt a blogot. Túl sokat jelent nekem ahhoz, hogy ennyi idő után lezárjam. Persze lesz majd új blogom, amit már írogatok is, mikor kis időm engedi, de akkor sem akarom, hogy ennek a történetnek vége legyen. Kivételesen nem csatolok sem idézetet, sem dalt, hiszen a fejezetben van elég a dalokból, idézetet pedig a kis kép tartalmazza. Nos, a sok rizsa után szeretném nektek megköszönni a sok-sok támogatást, tényleg hihetetlenek vagytok! Köszönöm, drága, édes olvasóim, imádlak titeket!
Love, Diana



JUSTIN BIEBER
2013. március 30.

Tudom, hogy hibát követtem el. Tudom, hogy bár nem vagyok tökéletes és sokat hibázok, ez életem eddigi legnagyobb baklövése.
Órák óta gyakorlok, melegítem a hangszálaimat, de legfőképpen ide-oda toporgok. Alfredo semmit sem ért a dologból, csak halkan figyeli a küszködésemet és azt, hogy szinte minden egyes alkalommal elrontom a dalszöveget. Minek tagadjam, nincs a fejem itt. Folyamatosan Chanel jár a fejemben és az, mekkora egy barom voltam. Az ember utólag jön rá, mekkorát is hibázott. Nem akarom Őt elveszíteni és akár a végsőkig harcolni fogok ezért a dologért. Csak félek, hogy egy nap, mikor teljesen elszakad a minket összetartó cérna és mikor próbálok ismét egy hibát helyretenni, Ő már nem fog szeretni.

- Justin! – idegesen kaptam fel a fejem, hisz édesanyám volt az utolsó, akire jelenleg számítottam. Próbáltam mosolyt erőltetni magamra, de abban biztos voltam, hogy előtte nem tudom leplezni az érzéseimet.
- Igen? – bágyadtan hangzott minden egyes kiejtett szavam, úgyhogy mielőtt tovább beszéltem volna, inkább befogtam.
- Tudod, hogy legalább tíz perce már a színpadnál kéne lenned? Hamarosan kezdünk, minden meghívott itt van és a kiválasztott tíz rajongó is megérkezett. – minden figyelmem anya szavaira irányult, feltett kérdése és oktatása közben pedig csak az járt a fejemben, Chanel vajon hol lehet. Persze azt is megértem, ha nem jön el, de azért mégis jó lenne. Jobban menne a dolog és nem kéne boldogságot színlelnem, ha tényleg eljönne és nem csak gondolni tudnék rá. Két hete nem láttuk egymást, ami szó mi szó, gáz. Hiányzik.

Aztán ott van Selena, akivel meg akartam beszélni a dolgokat. Szerettem volna végleg lezárni ezt az egészet, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ez fog kisülni belőle. Ettünk, ittunk, majd felajánlottam, hogy hazaviszem és nekem esett. Könnyű ezzel védekezni, tudom, de tényleg így volt. Próbáltam ellenállni, de annak ellenére, hogy nem szeretem Selenát, konkrétan semmit sem érzek iránta, azt bevallom, hogy elég jó csaj.

- Melyik dallal kezdünk? – kérdésemre még az óráját vizsgáló Scooter is felkapta a fejét. Pillantása tele volt méreggel, így mikor láttam, hogy meg fog ölni, ha nem tudom, mivel is kezdek, megszólaltam. – Csak vicceltem. All around the world, igaz? – menedzserem megnyugodott, majd mikor rákérdeztem, ismét ideges lett.

Láttam, hogy szólásra nyitja a száját, mikor anya beszéde végén bejelentette érkezésemet. Villámgyorsan felfutottam a színpadra, megöleltem Őt, majd helyet is foglaltam a Dan mellett álló széken. Magabiztosan kezdtem a dalba, lábammal a gitár által diktált ütemet dobolva. A dal közben próbáltam nyugodtnak és boldognak látszani, bár mosolyom korántsem volt igazi. Miközben a sorokat énekeltem, szememmel folyamatosan Chanelt kerestem, de miután tizedszer is körülnéztem a tömegben és nem láttam, feladtam.

Az érzés, amit mindig átélek, a felülmúlhatatlan szabadság, amit minden fellépésemen érzékelek, eltűnt. Fogalmam sincs, mi történt velem, de úgy éreztem, Chanel nélkül nincs értelme. Belül pedig ott volt a tudat, hogy ezt az egészet én rontottam el és én nekem is kell helyrehoznom.

Félszemmel anyura néztem a második dal elkezdése előtt, aki büszkén tapsolt a színpad mellett. Kis mosolyt eresztettem felé, majd a közönség felé fordultam. Az As Long As You Love Me sorait csukott szemmel énekeltem, ha pedig nem így cselekedtem, idegesen kerestem a tömegben. Akárhányszor eldöntöttem, hogy most abbahagyom az ideges kutakodást, újrakezdtem. Túl soknak éreztem a kettőnk kapcsolatát ahhoz, hogy hagyni vesszem.

- As long as you love me.. – átélve, csukott szemmel fejeztem be a dalt, majd nagy levegőt véve nyitottam ki a szemem. A színpad mellé néztem, bár már nem Chanelt kerestem, csak látni szerettem volna anya büszke tekintetét, mert mindent megért. Ám mikor oldalra fordítottam a fejem, pislognom kellett párat, hogy rájöjjek, jól látok-e.

Ott volt, teljes életnagyságban. Hullámos, hosszú haja lágyan omlott vállára, ruhája tökéletesen illett alakjára, szemei pedig megszokottan csillogtak. Pár másodpercet elidőzve tengerkék tekintetében végleg rájöttem, hogy nem akarom elveszíteni Őt. Túl vak voltam ahhoz, hogy lányok millióinak tömegéből kiszedjem Őt, pedig hiába volt körülöttem a fél világ, nekem csak Ő számított.
Miután a tömeg moraja kiszakított Chan arcának vizsgálásából, képtelen voltam folytatni ezt az egészet. Beszélnem kell vele, különben nem folytatom – kötöttem ki magamban.

- Elnézést, de most mennem kell.. – idegesen léptem el a mikrofontól. Halál csend uralta a teret. Leszaladva a színpadról találkoztam gitárosom, Dan értetlen pillantásával és a közönség morajával, ami úgy szelte a teret, mintha vihar lenne. Láttam csalódott, értetlen arcokat, de voltak olyanok is, akik mérgesek voltak.

- Justin, ezt nem csinálhatod! Vissza a színpadra! – szokatlan volt anya parancsoló tekintélye, ujjaival bőszen mutogatott a színpad felé, miközben a feje egy paradicsommal vetekedett. Tudom, hogy fontos neki ez a koncert. Tudom, hogy Ő szervezte és minden munkája benne van. De mint mindig, magamra gondoltam. Ha hasonló helyzetben lenne, és pár méterre lenne az élete, Ő sem engedné el. Mert biztos voltam benne, ha a koncertnek vége és lassan lekászálódok a színpadról, Chanel elmegy.

Hirtelen ragadtam karon a szintén értetlenül álló lányt. Hevesen húztam magam után, de útközben arra figyeltem, hogy kezünket szorosan összekulcsoljam. A folyosó, melyen készülődtem kihalt volt. Egy pillanatra megtorpantam. Eszembe jutott, hogy Chanel egyáltalán nem tudja, hogy mit érzek. Mert legutóbb pont Ő vágta hozzám, hogy fogalmam sincs, mit érez. Bárcsak tudnám, fényévekkel könnyebb dolgom lenne.

- Justin, ez mire volt jó? Láttad kint az arcokat?
- Szeretlek. – a jelenleg legrosszabbkor jövő választ vágtam kérdésére. Miért mondom neki, mikor elvileg tudja? Nem a szavak a fontosak, hanem a tettek, s azok alapján megértem, ha azt gondolja, nem szeretem Őt többé.
- Néha nem ezt érzem.
- Próbálom mutatni és próbálom érzékeltetni, mennyire fontos vagy. Bármit megtennék érted. – reménytelennek éreztem magam. Az idő szorított, hisz kint emberek vártak, viszont itt, a folyosón üresnek éreztem magam. Láttam, hogy változott benne valami. H nem mondaná, akkor is látnám és érezném.
- Justin, én nem kérem, hogy váltsd meg a világot értem. Nem kérek ajándékokat, sem pénzt, semmit. A kis tettek és gesztusok ezerszer többet jelentenek mint ezek a méregdrága, nagy dolgok. Hidd el, hogy én is szeretlek, de csalódtam benned. Azt hittem, bízhatok benned és ha valaki megkérdezte volna, meddig tervezek veled lenni, rávágtam volna, hogy örökre. De most el kell gondolkoznom. A bizalmat eljátszani nem könnyű, megszerezni sem. És az esélyeket sem osztogatják csak úgy. – fejemben szinte harangként kongott az ’örökre’ szó, de pillanatnyi reménysugaramat és jókedvemet lerombolták az utána hallottak.

Egyre jobban úgy érzem, minden elveszett. Ez az egész kapcsolat, minden. Ettől féltem a legjobban, s lám bekövetkezik, a saját hibámból.

- Ezzel mire célzol? – értetlenségem fele annyira hallatszott, mint ami a fejemben zajlott. Nem sokszor félek és nem sokszor vesztettem már el olyat, aki nagyon fontos volt. De most pont attól félek, hogy elvesztem azt, aki jelenleg az egyik legfontosabb.
- Arra, hogy kell egy kis idő, míg átgondolok mindent. Szerintem tartsunk szünetet. Majd mikor mindketten bízunk a másikban, akkor lehet szó kettőnkről, ismét. A külön töltött idő majd eldönti, hogyan is kell ennek folytatódnia: mert vagy tovább megyünk, vagy vissza a másikhoz. – gondolatok ezrei és ezrei cikáztak bennem, de nem akartam hülyeséget válaszolni. Nehéz volt beismerni, hogy félelmem beigazolódott és Chanelnek igaza van. Nagyon is. Ha ezután folytatni tudjuk külön, mindketten a saját utunkat, akkor ennek így kellett lennie, bármilyen nehéz is ezt felfogni. Általában mikor minden tökéletes, akkor üt be a mennykő és veszted el azt, aki a tökéletességet hozta.
- Rendben. – nagyot sóhajtottam. Chanel kézfeje lágyan simult felkaromhoz.
- Nyugi. Menjünk vissza, tudod, vár a koncert. Irány! – bármennyire is próbált felvidítani, nehezen ment.

Lassan, csendben szeltük a métereket a színpad felé. Mikor ismét felmentem, sikítások fogadtak és tapsviharban tört ki mindenki. Egy kis villanás volt a pillanatnyi boldogságom, hiszen mikor leültem, tekintetem ösztönösen a színpad mellé tévedt. Biccentéssel jeleztem Dannek, hogy kezdhetjük. A Fall első ütemei lassan szóltak a teremben, aztán a dal vége felé mindenki énekelt. Nem értettem a hirtelen hangulatot, csak kezeket láttam, melyek a levegőben ide-oda dülöngéltek. Hangomat szinte elnyomta a közönség és a dalszöveget kántáló tömeg. Anya, Scooter és a többiek is énekelték az utolsó refrént. Anya játékosan oldalba bökte Chanelt, akiből aztán szintén kiszakadt az éneklés. Mosolyogva fejeztem be a dalt.

A továbbiakban minden jól ment, előadtam a Beauty And A Beat-et, a Be Alright-ot és a She Don’t Like The Lights-t. A tapsvihar közepette beharangoztam Selenát, aki már a színpad mellett várakozott türelmetlenül. Fehér ruhát viselt, hajában két virág ékeskedett. Az ember azt hinné, hogy egy angyal, amikor így néz ki, pedig közelében sincs a meghatározásnak. A lépcsőn lépkedve megpillantottam Tomot, és jó érzés töltött el. Valahogy ez kicsit kárpótolt, hiszen az Ő kapcsolatuk legalább rendben van. Öleléssel üdvözöltem Selenát, közben arra figyelve, nehogy kiverjem a virágokat a fejéből. Tommal kezet fogtam. Anya két-két puszit adott az arcomra, elmorzsolva egy ’Büszke vagyok rád!’-ot. Mosolyogva álltam Chanel mellé. A kezem betegesen kiabált, hogy karoljam át, de mozgásomat korlátozta az agyam.

Selena koncertje elég jól ment, a közönség ismerte és énekelte a dalait. Mi már csak udvariasságból is végignéztük. A végére betett pár feldolgozást, amelyek közül a legnagyobbat az I Knew You Were Trouble-val aratott. A közönség kiabálta a dalt, legnagyobb meglepetésemre pedig Chan is énekelt. Utáltam ezt a dalt, hiszen tipikusan egy olyan himnusz volt, amit ha egy lány énekelt, szánta valakinek. És ahogy láttam, neki is pontosan volt egy kiválasztott személye, akinek suttogta halkan a sorokat. Én voltam. Rosszul éreztem magam és máris nem akartam itt maradni. Egyszerűen szétszakított a tudat, hogy ma mindennek vége. Fogalmam sem volt, mit tegyek, ezért csak lazán átdobtam az éneklő lány vállán a kezem. Arra számítottam, leveszi onnan, de nem. Ehelyett hangosabban kezdte énekelni a dal sorait.

- Nincs kedved ma este velem vacsorázni?
- Lehet. – sosem láttam ennyire hidegnek. A remény hal meg utoljára, de az a picike remény egyre halványul bennem. Most kezdem csak érezni, mennyire szétesik minden.

2013. április 18.

33. fejezet - Az a te bajod, hogy mindent elcseszel

Hello, my lovely readers!
Meglepődtem, hogy nem öltetek meg, de ez nekem csak jó, hisz így az iskola megtezsi helyettetek. Igyekeztem minden elképzelésemet megvalósítani ebben a fejezetben: többé-kevésbé sikerült is, csak kicsit rövid lett. A történet elején írtam ilyen rövid fejezeteket, és már nem titok, hogy elgondolkoztam, mi és hogyan legyen, mikor zárjam le a blogot. Véglegesen arra jutottam, hogy mivel még nem érzem, hogy minden teljesen oké lenne és kiteljesedett volna az, amit én szerettem volna, egyhamar nem fogom befejezni. Amíg jónak érzem és szükségesnek és amíg nem bírok meglenni a történet írása nélkül, addig nem hagylak itt titeket. Amúgy sem lenne szívem, annyira édesek vagytok! Kivételesen igen rövid lett - ezt már említettem - és a megszokott csatolt dal helyett most egy idézetet csatoltam. Mielőtt belekezdtem volna a fejezetbe, ezt olvasgattam és rájöttem, mennyire igaz. Rájöttem arra is, hogy tökéletesen tükrözi a főszereplőnk, Chanel érzéseit, pontosan ezért is csatoltam. Ha lefordítjátok és elolvassátok, remélem sikerül titeket elgondolkoztatnom egy kicsit és belegondoltok, mennyire igaz. Szerettek olyat, akiben nem is bíztok? Ez itt a nagy kérdés. Szeretném nektek megköszönni a sok-sok támogatást, amit kapok. Tudom, hogy gonosz vagyok, utálom is magam, amiért kevés időm van válaszolni az e-mailekre, vagy kitenni a díjakat és amiért utolsó pillanatban válaszolok a kommentekre. Tudom, utálom magam, de igyekszem, bármilyen nehéz is. Hisz imádlak titeket, ezt ne felejtsétek!
Love, Diana


"That's love. When you love
someone even though you
don't trust them."
Teljesen hülyének érzem magam, amiért idejöttem. Reggel a fürdőszoba hideg padlóján ébredtem, fájt a fejem és fáztam. Belenézve a tükörbe piros, dagadt orrom és szintén pirosban úszó szemem köszönt vissza. Hiába éreztem kihasználva magam, valami azt súgta odabent, hogy nekem ide kell jönnöm és tisztáznom kell a dolgokat.

A tavaszias időjárás hirtelen köszöntött be Los Angelesbe, így nem is csoda, hogy sortom alig fed valamit a lábamból. A hajam össze-vissza áll, a táskám esetlenül bukdácsol a vállamon, farmerdzsekim nyújtja az egyetlen menedéket. A Nap már lement, pedig mindössze este hét óra van. Most gondolkozhatnák, miért húztam eddig a dolgot, s egyszerű is lenne rá a válasz: félek.

Nem igazán tudom leírni, hogy érzek. Lehet, hogy tényleg nagyon túlreagálok mindent – sőt, biztosan -, de akkor is fáj. Úgy érzem, mint akit kihasználtak, akivel játszottak aztán eldobták. Továbbra sem tudom, miért érintett ez olyan nagyon. Talán azért, mert legbelül mindig volt bennem egy kis félelem, hogy nem vagyunk egymáshoz valók. Nem érzem magam elégnek Justinhoz. Emellett féltem attól, hogy végre, egyszer boldog vagyok és ez valamikor el fog múlni. Az utóbbi időben kezdtem ezt az egész dolgot rózsaszín ködön keresztül látni, ahol minden tökéletes és talán ez a valós oka annak, hogy fáj. Tegnap este ez a rózsaszín, mindig, minden szuper érzés kipukkadt bennem.

Szinte fuldokoltam, úgy próbáltam tartani magam és nem sírni a hosszú kis utcán keresztül. Minden egyes lépéssel jobban fájt, állapotomon az sem segített, hogy Ed Sheeran Give Me Love balladáját hallgattam menetelésem közben. Tényleg túlreagálom, de aki olyan helyzetben van, mint én, az átérzi.
Sosem éreztem elégnek magam az emberekhez, mindig voltak bennem kötöttségek. Sosem vagyok elég jó, nem vagyok elég szép és okos – ezek a gondolatok cikáznak már évek óta a fejemben, és ezért is viselkedek néha bunkón. Amikor azt érzem, hogy kiszolgáltatott helyzetbe kerülök, inkább ellentámadást indítok, mintsem felismerném, hogy bennem van a baj.
Magamban szinte fuldokoltam már, mikor a hatalmas ház ajtaja elé értem. Látva Justin Ferrariját, amely a ház előtt pihent, tisztáztam, hogy itthon van. Erőtlenül nyomtam meg a csengőt, amely hallatta is hangját. Csoszogást észleltem aztán az ajtó is kinyílt. Próbáltam rezzenéstelen arccal állni és várni, mi fog történni. Az énekes kifejezését kémlelve le sem tudta volna tagadni, hogy történt valami. Ajkai duzzadtak voltak, szeme égetően csillogott.

- Gyere be. – furcsa volt a távolságtartás mindkettőnk részéről, de éreztük, hogy komoly dolog van szóban. Lágyan suhantam el Justin alakja mellett, amely az ajtót tartotta és mindössze kicsit állt félre, pont úgy, hogy beférjek.

A nappaliig ugyan nem volt hosszú az út, de olyan dolgokat tapasztaltam, amik szokatlanul hatottak. Bár Bieber szorosan mögöttem trappolt, még sem szúrtam ki állandó nézését. Máskor mindig végigmér, de nem szokványosan. Most inkább a földet kémlelte, s mikor leültünk, tekintete arcomat pásztázta.

- Sajnálom. – a köztünk uralkodó kínos csendet Ő szakította meg.
- Én is. – fogalmam sem volt, hogy és miképp reagáljak ebben a helyzetben, mindössze annyit tudtam, hogy erősnek kell mutatnom magam. Még az oka sem volt tiszta, miért. Annyi biztos, hogy ezekben a pillanatokban nem sok mindennel voltam tisztában. Fejemben továbbra is a tegnap este képei kavarogtak.
- Chanel, ne játssz így. Tudod, hogy miről beszélek és hogy komoly a téma. – na persze, ezt pontosan Ő magyarázza nekem? Nevetséges.
- Hát, attól függ, milyen komoly kis kapcsolat – formáltam idézőjelet ujjaimmal kiejtve a kapcsolat szót – volt közted és Selena között, tegnap este. – hidegen formáltam minden egyes betűt és hangot. Cseppnyi gúny és él hallatszódott a hangomban, ami tökéletesen jött ki, hisz pontosan ezt szerettem volna vele éreztetni. Akartam, hogy legalább fele annyira fájjon és érezze magát kétszer olyan hasztalannak, mint most én.
- Semmi sem történt. Bevallom, hibáztam. Egymásnak estünk, de szerencsére mindkettőnk esze hamar kapcsolt és még mielőtt bármi komoly lett volna, Selena elment. – hitetlenkedve fogtam fel, amit az imént mondott. Nekem az egészből annyi jött le, hogy ha valamilyen véletlen folytán nincs az eszük a helyén és elfelejtik a világot, tuti, hogy lefekszenek egymással.
- Elhiszed, hogy engem hidegen hagynak a részletek? Nekem ebből az egészből annyi jött le, hogy ha rajtatok múlik, biztosan ágyba mentek. Szerinted hogy bízzak meg benned ezek után? Hogy legyek veled? Mert jelenleg rád sem bírok nézni. – azért ennyire nem tartottam igaznak a szavaimat, de annyi igaz volt, hogy nem kellemes élmény volt Justinra nézni.
- De ugye nem akarsz most szakítani velem? Lehet, hogy nem hiszed el, de szükségem van rád! – temperamentumosan kaptam el a fejem, érezve érintését kezemen. Bármennyire is próbálta kiharcolni szemkontaktusomat, térdelt elém és kémlelt, nem tudtam ránézni. Ilyenkor van az, hogy a fejemben semmi sincs, csak az éppen helyzetemre illő dal. Tudom, hogy érdekes és ijesztő, de semmire sem tudtam gondolni, mint a Give Me Love soraira. Vagy nem is akartam koncentrálni?
- Lehet, hogy nem hiszem el, de ennek is oka van. Tudod, az a te bajod, hogy mindig, mindent elcseszel. Lehet, hogy van karriered, híres vagy és lányok milliói olvadoznak érted, de ez nem az életed! Mindenki, aki fontosnak tart, elmegy mellőled, pontosan az ilyen kis botlásaid miatt. Mert nem tudsz egyszer felnőttesen, 19 éves módjára viselkedni. Ébredj fel! – pár másodperc kellett, még feleszméltem, mi jött ki a torkomon. Bár csúnya volt, őszinte. Adtam is egy képzeletbeli pacsit magamnak.
- Hát ez elgondolkodtató. – bártan néztem fel érintése hiányakor. Láttam, hogy nehezen nyel és tényleg hatottak a szavaim. Adtam hát még egy kis vállveregetést is magamnak.

Nehéz bevallani, de hiányzott. Persze, nehéz az ilyen helyzet, de ha szeretsz valakit, megbocsátasz. Mindössze attól félek, hogy hiába bocsátok meg neki, újra ki fog játszani és megint ilyen ramatyul fogom magam érezni. Régen voltam ennyire egyedül. Elhagyatott.

- Igazad van, sajnálom. – bökte ki végül.
- Ennyivel nincs megoldva. Fogalmad sincs, mit érzek most, ugye? – ezt nem akartam.
Kiakadni. Előtörnek az érzések és tipikusan az a helyzet, mikor nem tudom visszafogni magam. Annyi minden történt, annyian utálnak. Én nem akarok mást, mindössze visszamenni egy kicsit az időben, amikor barátokként jól elvoltunk, senki sem utált és érzéstelen volt ez az egész kettőnk közt lévő dolog. Amikor még a közös levegő, amit szívtunk, nem volt jelentőségteljes.

- Akkor sem fogom feladni ezt a dolgot kettőnk közt. Szeretlek, te pedig kérlek gyere el a jótékonysági koncertre. Tudom, hogy fura, amit kérek, de kezdjük előröl. Nem azt mondom, hogy bocsáss meg. Csak annyit kérek, hogy próbáljuk ezt az egészet újra felépíteni. Mert tudom, hogy benned ez most összedőlt és utálsz. Jogosan is, mert ahogy mondtad, elcsesztem.
- Én is szeretlek, de fogalmad sincs, mennyire szar ezt most nekem. De elmegyek a koncertre, már magam miatt is. Túl fontos vagy ahhoz, hogy elfelejtselek. De nagyot hibáztál.
- Justin vagyok. – pár perccel monológom után Justin elém térdelt és készségesen nyújtotta oda a kezét. Kis mosoly szökött szám szélére, s természetesen el is fogadtam a kézfogásra való invitálást.
- Chanel. – ahogy megráztam a kezét, a rajtam végigfutó hideg mellett valami más is belém csapott. Büszkén éreztem magam, hisz agyam minden szegletén egy terv száguldott át. Nem fogom ennyiben hagyni, hiába bocsátottam meg neki. Kicsit húzom az agyát, aztán meglátjuk, tényleg komolyan szeret-e vagy ez is hazugság. Mert akkor totálisan összetörne. Hiszen amellett, hogy tényleg szeretem, legjobb barátok is vagyunk.
- Szép neved van.
- Köszönöm! Nem te vagy a srác, aki mindent elcsesz? – próbáltam viccesre venni a figurát, de sajnos nem igazán sikeredett.
- De igen, én vagyok. Csak azt érzem, hogy elvesztettem valakit, aki fontos nekem. Még ha nem is mutatja ki.

Félreraktam az agyamban raktározódott tervet, de olyan üzemmódba, ahonnan még előhívhatom. Rájöttem. Rájöttem, hogy igaza van. Hogy belül nem bízom benne annyira meg, mint azelőtt. De más részről vizsgálva a dolgokat, kellemes felébredni a rózsaszín világból és rájönni, hogy sem az élet, sem az emberek nem tökéletesek. Előre látom, hogy ez egy hosszú út lesz. Nem könnyű megszerezni a bizalmamat, de elveszíteni sem. Neki sikerült.

2013. április 10.

32. fejezet - Becsapva

Hello, my lovely readers!
Nos, szerintem meg fogtok ölni a fejezet miatt: rövid és történnek benne dolgok. Nem árulom el, de biztos, hogy néhányan szívesen megtépnétek majd az elolvasása után. Próbálok nem sokat fecsegni, de kicsit nehezen megy. Betegen fekszek itthon, öt napja teán és kekszen élek és ma megpróbáltam meginni egy kakaót és azóta hányingerem van. Plusz benáthásodtam, s így kell pótolnom minden tanulnivalót, amikor alig tudok felkelni. Ráadásul a tanárok kitalálták, hogy jól megszívatnak engem és mindenből dolgozatot íratnak a héten, csakhogy még többet kelljen pótolnom. Nem akarok nyavalyogni és próbálom tartani magam, de ramatyul vagyok.  Köszönöm mindenkinek az előző fejezethet érkezett kommenteket, édesek vagytok! A mostani fejezetben van egy kisebb időbeli ugrás. Ennek van jelentősége, nem csak unatkoztam, úgyhogy figyeljetek! Gondolom kiszúrtátok az új külsőt. Nem fűzök hozzá semmit, remélem tetszik nektek, mert nekem kivételesen igen! Ennyi lettem volna ma, igyekszem a folytatással és próbálok meggyógyulni!
Love, Diana



CHANEL PARKS
2013. március 17. 

- Szerinted ez nem furcsa?
Elbambulva ballagtam Los Angeles kivilágított utcáin, kezemben egy meleg kávéval. Rajtam mindössze egy pulcsi volt és egy sál, így felettébb jól esett a poharat átjáró meleg.
- Mire célzol? – Alice szavai mindig kiszakítottak merengésemből. Érdeklődő tekintettel meredtem rá, Ő azonban egy szembe jövő fiút méregetett – aki szintén méregette Őt is.
- Selena és Tom. Nem illenek össze, szerintem. – biztosra veszem, hogy Alice félig holt állapotban van, vagyis a bágyadt mosolyról, ami az arcán ül, ezt veszem le.
- Szerintem igen. Aranyosak együtt és legalább Selena sem rám fecsérli az idejét. – ódákat zengtem magamban már arról, milyen aranyosak együtt, de még mindig így látom. Örülök, hogy megértik egymást. Egy részről nekem is kellemes, hisz utáltam, mikor Selena a nyomomban járt és éjjel-nappal törte magát valamin. Érdekes és hátborzongató volt.
- Nem furcsa, hogy milyen hamar megváltoztak a dolgok? – kezemmel a pulcsim ujját piszkáltam, figyelve Ali szavaira.
- De talán, egy kicsit. – az hogy kicsit, nagyon rossz kifejezés. Ijesztő, amikor kilépsz az utcára és az emberek felismernek. Nem tudsz elmenni sehova sem úgy, hogy ne lenne minimum tíz ember, aki kiszúr, s a nyomodban van. Lassan kezdem megszokni a történteket, bár néha elég nehezen fogom fel mi folyik körülöttem. Pattie időközben a jótékonysági koncertet szervezi, Justin minden este próbál – többek közt ma is. Jazzy és Jaxo jelenleg az apjuknál vannak. Nagyon hiányoznak, annyira édesek, egyszerűen a legszomorúbb napomon is fel tudnak dobni. Annyira megszerettem őket.

Szótlanul baktattunk tovább Los Angeles utcáján, míg el nem értünk egy másik kávézóhoz. Nem igazán értettem Alice mit akar itt, hisz már volt kávénk, de mikor leült az utcán álló asztalhoz, rájöttem.
- Máris elfáradtál? – lassan söpörtem oldalra szemembe lógó hajam, másik kezemet továbbra is melengette a kávéspohár.
- Nem mindenki hiper ám, mint te. – önkéntelenül is nevetni kezdtem. Én? messze vagyok én a hiper fogalmától.
- Nem zavar, hogy Justin most is próbál? Oké, hogy jótékonysági koncert, de ez megy három hete. A szülinapján töltöttetek együtt utoljára huzamosabb időt, amiről nem akarok tudni, mert sejtem miből állt, mert fél éjszaka eltűntetek és fúj. – egy levegővétellel sorolta a szavakat, a végére majdnem megfulladt. Felhúzott szemöldökkel néztem, ahogy végezve mondanivalójával levegő után kapkod.

Na igen, három hete ez megy, de nem bánom. Pattie rengeteget dolgozik a jótékonysági koncert szervezésével, ahogyan Justin is a próbákkal. Mindenki fel van spannolva, mert közben ide-oda jár, ezt-azt promotál, és még ideje is van a családjára is. Kész káosz és őrültség az egész.

Egy dolog azonban nem hagyott nyugodni, hiába telt el három hét. Lehet, hogy nem kéne rajta izgatnom magam, de mégis érdekel. Továbbra sem hiszem, és nem is értem, mit is jelent, hogy Justin is tud rossz dolgokat művelni. Lehet, mert meg sem próbálom érteni és meg sem próbálom felfogni, mert túl naiv vagyok.

Szótlanul, kávémat kortyolgatva bámultam a mellettünk elhaladó embereket. Egyre jobban úgy érzem, hogy nincs célom az életben. Csak vagyok és ennyi. Sodródom az árral, folyton szórakozom. Gondolatok ezrei cikáztak a fejemben. Néha van, hogy elgondolkodom és ilyen, s ilyesfajta dolgok suhannak át az agyamon, de most komolynak éreztem.

- Chanel? – ijedten rázkódtam meg a hátamra tévedt kéztől. Tom arcát látva kifújtam a levegőmet és megnyugodtam. A szívem egy kicsit utána is kalapált, de szívinfarktust nem fogok kapni.
- Hát te? Gyere, ülj le! – kétszer sem kellett mondani, Tom máris helyet foglalt a mellettem lévő széken. Alice mintha nem is itt lenne, szinte minden felénk járó helyes fiút felfalt a szemével. Mosolyogva ráztam meg a fejem ránézve.
- Selena próbál. Tudod, lesz az a jótékonysági koncert, amit Justin anyja szervez és meghívták Őt is. – halvány mosollyal próbálom leplezni meglepődöttségemet. Nekem ezt miért nem említette senki sem? Valahogy engem az ilyenek mindig, de mindig elkerülnek. Nem zavar, csak az zavar, hogy Selena és Justin össze vannak zárva. Vagyis, akkor mégis zavar. Kit ne zavarna, hisz két évig jártak!
- Aha. – nyújtottam el látványosan az utolsó betűt. – Téged ez nem zavar? Csak mert Justin is próbál ma este, és ez nekem kicsit furcsa. – félve osztottam meg Tommal gondolataimat, aki először furcsán nézett rám, majd láttam rajta, hogy megértette.
- Őszintén szólva egy kicsit. Szeretem Selt, de mindenki tudja, hogy Bieber híres, én meg nem. Nem vagyok gazdag, nem járok ilyen-olyan puccos autókkal, nem vagyok kinyalva mindig.
- Hé, te most az én barátomról beszélsz, ugye tudod? – nevetve hangsúlyoztam ki az én szócskát.
- Bocsi. – reménytelenül ráztam meg a fejem, látva Tom rám meresztett boci szemeit. – Na, engem is zavar. Bízom Selben, úgyhogy remélem, semmi nem lesz kettőjükből.
- Igen, én is.

Míg Alice holdkóros állapotban valahol már a világ másik végén járhatott, mi beszélgettünk. Minden szóba jött: ki mit csinál mostanság, ki hogy birkózik meg a hírnévvel és egyebekkel. Örömmel tisztáztam, hogy Tomnak sem könnyebb, pedig Ő fiú és Őt nem akarják megtépni minden sarkon tinilányok ezrei.

- Ha Alice is felébred, nem megyünk el kajálni valahova? Gondolom, ráértek, és ismerek egy jó éttermet. Én fizetek. – Alice máris felébredt az utolsó kis töredéket kihallva. Gyorsan összeszedte a táskáját és szinte kilőtte magát a székből. Pislogva néztük arcát, aztán mindketten elröhögtük magunkat.

Sétálva vettük az irányt az étterem felé. Tomra hagyatkoztunk, hisz Ő hívott meg minket és Ő is tudta az útvonalat. A végén már majdnem leszakadt a lábam, álmos voltam és étvágyam sem volt túl sok. Szívesebben aludtam volna most otthon, de ehelyett a fél városon végigtrappoltam. Kedves gesztus volt ez a meghívás, meg minden, de azért máshogy is mehettünk volna. Hiába beszélgettünk útközben, ez sem terelte el a figyelmemet a lábamban lévő éles fájdalomról.

- Srácok, nem azt mondtátok, hogy Justin és Selena próbálnak? – értetlenül torpantam meg.
- De igen, miért?
- Hát, mert az előbb jöttek ki az étteremből. – fel sem fogtam, amit Alice mondott, de amint az étterem ajtaja felé fordítottam a fejem, elképedtem.

Persze, semmi baj, hiszen barátok, nyugodtan vacsorázzanak. Nem fogok féltékenykedni. Mindössze az zavar, hogy hazudtak. Bieber hazudott. Miért nem tudta megmondani, hogy Selenával vacsorázik, ahelyett, hogy köntörfalazva bejelenti, hogy próbálnia kell? Hitetlenkedve néztem őket tovább, bár már kezdett kínossá válni, nem érdekelt. Kíváncsi voltam, mit terveznek ezek ketten. Egy darabig semmi sem történt, aztán a parkolóban Justin átkarolta Selena hátát, aki fapofával baktatott tovább. Akkor tértem magamhoz, amikor beültek egy autóba, aztán elhajtottak.
Fel kellett volna szedni a földről. Szó szerint leesett az állam. Persze, tudom, minek ennek ekkora feneket keríteni, de megalázva éreztem magam. Nem azzal van a baj, hogy ők ketten együtt esznek, beszélgetnek. Mindenki sejtette, hogy amint beszálltak a kocsiba, világossá vált, hogy nem csak enni akarnak.
Bár a szemem könnyes volt, s alig láttam Tom arcát, annyit leszűrtem belőle, hogy meg sem tud szólalni. Mégis hogy kéne reagálni ilyen helyzetben?

- Én.. én most hazamegyek. – egy másodperc múlva már ott sem voltam. Gyorsan szedtem a lépteimet, keresztül a városon, szinte fellöktem mindenkit. Fülhallgatóval fülemben, mérgesen és csalódottan. Igazából nem hiszem, hogy ezt érdemlem. Továbbra sem hittem, hogy nem csak egy illúzió volt amit láttam, de rohadtul fájt. Fogalmam sincs, meddig baktattam az utcán, de már éjfél is elmúlhatott és rettentően fáztam. Megeredt az eső, a hajam csurom vizes volt, de ez sem érdekelt. Megalázva éreztem magam, fogalmam sincs, miért. Lehet, hogy én láttam túl sokat a dolgokba, de régebben sem szerettem, ha ők ketten együtt voltak. És ha belegondolok, hogy együtt mentek haza, az még jobban fáj.

Ez az én szerencsém. Miért van az, hogy sosem vagyok jó senkinek sem? Sírva csaptam be a ház ajtaját mögöttem. Idegesen vágtam le a táskámat a telefonommal együtt. A lehető leggyorsabban futottam fel a fürdőbe. A helyiséget a reluxa résein beszűrődő fény világította be. Bezártam az ajtót, majd háttal lecsúsztam a földre és sírtam. Becsaptak.

2013. április 4.

31. fejezet - I'll never let you go

Szép csütörtököt, drágáim!
Kikerekedett szemekkel néztem, mekkora sikere volt az előző fejezetnek. Tényleg nem tervezek több ilyet írni, úgyhogy tényleg nagyon jó, hogy ennyire tetszett nektek. Megpróbálok nem sokat írni, csak a leglényegesebb dolgokat. Kicsit hosszabb fejezet lett, mint szokott, de én élveztem az írását. A vége spontán ötlet volt, kicsit leírtam mindent jobban. Összességében véve meg vagyok vele elégedve. Haladtam egy kicsit a novellával és gondolkoztam a történet végén is, de nem sokra jutottam. Plusz, valószínűleg június fele nyitok egy újabb blogot, szintén Justinnal a főszerepben, bár az egy kicsit más alapötletű és kivitelezésű lesz. Dalt nem csatoltam, mert az benne van a fejezetben. Na, nem is jártatom a számat, jó olvasást és sok-sok túlélést a péntekhez!
Love, Diana


- Justin! Chanel! – nyűgösen nyomtam magam még jobban bele a puha párnába. Közel voltam ahhoz az állapothoz, mikor már levegőt sem kaptam, de nem különösebben zavart. Percek és még több ilyen üvöltés kellett, mire rájöttem, hogy Pattie hangját hallom és jelenleg Ő kopog az ajtón.
Szélsebesen tekertem magam köré a takarót és ugrottam fel, közben nem kímélve Justint sem. Szinte kiestem az ágyból, ráztam egyet barátomon, majd a ruhásszekrény felé vettem az irányt.
- Gyerekek, jól vagytok? – őszinte aggódást hallottam Pattie hangjában, még ha az ajtó mögül is jött. Igaza van, sok ideig nem adtunk választ, meg is értem, miért aggódik.
- Persze! – kiáltottam azonnal vissza, időt sem hagyva, hogy felfogja a saját kérdését.

Miután magamra vettem barátom egyik pólóját és a nadrágot, amiben tegnap voltam, ismét Justin felé vettem az irányt, aki halkan szuszogott, átölelve párnáját. Lassan próbáltam felé közelíteni és megfogni a hátát, majd ugyanilyen lassan kezdtem el rázni, de mikor nem használt, szinte kivertem az ágyból szegényt.

- Justin! – suttogtam halkan. Tervem hatott, de ahogy Justin lendületből felém fordult, kezét is átlendítve az ágyon, én úgy estem rá. A lehető leggyorsabban feltápászkodtam róla, bármennyire is élveztem meztelen felsőtestének kémlelését. – Anyukád az előbb szólt, ideje felkelni. – ma már másodszorra is kimásztam az ágyból, ami jó jelnek tűnik.
- Azért nem kellett volna így nekem támadni. – időközben Ő is felkelt, első útja természetesen a fürdőszobába vezetett. Lazán beletúrt a hajába, majd visszatért.
- A tegnapi miatt kaptam. – szinte belevetettem magam az ágyba, tesztelésképpen, ki tudok-e kelni harmadszorra is. Kényelmesen elhelyezkedtem, kerestem egy olyan helyet, ahonnan kitűnő kilátás volt az épp öltöző énekesre, majd vártam.
- Ne mondd, hogy nem tetszett. Ha a szomszédok beperelnek, te viszed el a balhét. – mondatai között próbáltam azért arra is koncentrálni, miről hadovál, nem csak a testére. Nehéz volt.
- Nem mondtam, hogy nem tetszett, csak övön aluli volt.
- Jól áll a pólóm, többször hordhatnád. – meg sem hallgatva, mit is mondtam az előbb mászott rám.
- Hahó, nem zavar, hogy anyukád kint vár?
- Téged sem zavart tegnap este. – kezei pólóm alá csusszantak, ajkai nyakamat kóstolgatták.

Már mindketten kezdtük beleélni magunkat, mikor a kis Jazmyn váratlanul benyitott az ajtón, orra alatt Justin nevét dünnyögve. Szinte szétestünk, próbáltunk minél távolabb kerülni egymástól, nehogy levonjon valamit. Bár óvodás, kockáztatni azért nem kéne.

A szöszi Jazzy máris eltűnt a szemünk elől, olyan gyorsan futott le a lépcsőn. Én is követtem volna példáját, de a kis énekesnek pont akkor jutott eszébe, hogy Ő most az ölében fog levinni engem – így is lett. A lépcső alján sírtam a nevetéstől, olyan ügyetlenül lóbált ide-oda. Erősen kapaszkodtam kezeibe, hisz enyhe szívroham kerülgetett minden alkalommal, mikor játékosan úgy tett, mintha leejtene.

Kimászva kezei közül a konyha felé vettük az irányt, ahol Pattie tevékenykedett. Jaxon nyakig kakaós volt, Jazmyn az asztalt ütögetve várta reggelijének érkezését. Eszméletlen édesek voltak. Helyet foglaltunk mi is, én szokásosan Jazzy mellé, aki mint mindig, most is lekváros pirítóst kért. Előre láttam, mi lesz ebből, tegnap sem úsztam meg a lekvárevést, ma sem fogom.

- Love me love me, say that you love me.. – dúdolgattam pirítósom kenegetése közben. Justin olyan hirtelen karolt át hátulról, hogy majdnem megfulladtam.
- I love you! – Pattie nevetett gesztusán, s miután újra levegőhöz jutottam, én is. Egy cuppanós puszit nyomott az arcomra aztán Ő is leült az asztalhoz.

Reggeli közben sok mindenről beszélgettünk, kettőnkről és Pattie terveiről is. Két nap múlva a család visszautazik Kanadába, a gyerekek visszamennek Jeremy-hez, Pattie pedig a könyvét fogja majd népszerűsíteni – ezért akar egy jótékonysági koncertet szervezni, ahol Justin énekelne és a pénzt a helyi kórháznak adományoznák. Egyszerre felcsillant a szemem az ötlet hallatán, imádom az ilyeneket, annyira édesek a gyerekek a kórházban, bár szívszaggató, hogy milyen kicsik és milyen betegek.

Pattie és a három szöszi gyerek – igen, Biebert is beleértve – ebéd előtt Disneylandbe indult. Engem Selena felhívott, hogy régen találkoztunk, ebédeljünk együtt. Először meglepett a kérésre, bár mostanában mindig meglepődöm, azután, hogy kicsit ellenünk volt, de nagyon örülök, hogy Tommal így összetaláltak, aranyosak együtt. Ráadásul hivatalos a dolog, bár azt nem tudom, a sajtó előtt az-e, de biztosra veszem, hogy ezt a kapcsolatot a média is pozitívabban fogadja majd, mint a Jelena párost.

Magamhoz híven az utolsó pillanatban szaladtam ki a házból. Ugyan sütött a nap, de meglehetősen hűvös volt. Az órámra nézve szinte futottam, hogy odaérjek délre – de odaértem. Nagy levegőt véve, lelassítva tempómat közeledtem Selena felé, aki mint mindig, most is remekül nézett ki. Kifogástalan volt a ruhája, a haja, mindene. Hát Chanel, ezt neked!

Öleléssel üdvözöltük egymást, aztán kiszúrtuk a legeldugottabb asztalt. Eleinte kínos csend uralkodott körülöttünk, de szerencsére aztán ez megszakadt. Ha egy percet ki kellett volna bírom ilyen csöndben, esküszöm kifutottam volna a világból.

- Miújság, Chanel? Hogy haladnak a dolgok Justinnal? – időközben a pincér után kutattam, egyre korgó gyomrom ételért kiáltott. Most nem értem, Selena miért kérdezni ezt, eddig sem nagyon izgatta, most akkor mi van?
- Semmi érdekes, éldegélek. Jól megvagyunk, köszönjük. – önkéntelenül is mosolyognom kellett a többes számon.
Az életem teljesen megváltozott, mióta Justin képben van. Csupa jó dolgot kaptam, és azt érzem, végre szeret valaki és minden hülyeségemmel elfogad, mégha bunkó is vagyok. Apropó, változtam. Előjött az az énem, amit évek óta rejtegettem. Ha sírnom kellett inkább visszafogtam magam. Nem tudom miért, szerintem szégyelltem az érzéseimet. Soha nem gondoltam volna, hogy pont én leszek szerelmes, pont egy olyan fiúba, akit az elején ki nem állhattam. Ez a Sors keze. – És Tommal mi van? Hivatalosan is együtt vagytok? – nem csak az én arcomra szökik ezek szerint mosoly, mikor barátomat említik, hanem máséra is. Selena arca szinte felragyogott Tom nevét meghallva.

- Imádom Tomot. Annyira édes, kedves, aranyos. Hát, hivatalossá akarjuk tenni, csak ugye tudjuk, milyen a sajtó és félek egy kicsit.
- Megértelek. Mit gondolsz, miért nem mutatkozom soha Justinnal? Bár te ezen átmentél már egyszer, úgyhogy jó embernek mondom.. – teljesen megértettem Selenát. Félek a Belieberek ezreitől, sőt millióitól. Ijesztő volt, amikor megjelent több ezer ember a lakásom előtt, és szinte az életemért kellett menekülnöm. Ezért nem szeretném, ha mi annyiszor mutatkoznánk nyilvánosan. Egy pár vagyunk, nem kirakati bábuk.
- Nem, teljesen igazad van. Félsz, tudom. Ismerem Justin-t, vagyis ismertem, és csak annyit mondok, vigyázz rá. Tud Ő is rossz dolgokat művelni és kifordulni magából. Ne hagyd magad! – konkrétan nem tudom, mire célzott ezzel, de egy pillanatra megijedtem.

Nem úgy ismerem Justint, mint aki kikelne magából. És tudom, hogy nem is olyan. Egy mosollyal elintéztem Selena szavait, de belül azért izgattak még egy kicsit.

Ebéd után a városban sétáltunk, ami nem könnyű eset, ha egy világhírű valaki van az oldaladon. Pislogva bámultam, ahogy egyre többen s többen jönnek oda hozzánk, és még nagyobbakat pislogtam, amikor valaki velem kért közös képet. Kicsit le vagyok maradva.

A délután további részét beszélgetéssel töltöttük, bár nehézkes volt úgy beszélgetni, hogy folyamatosan áradtak felénk az emberek, de megoldottuk. Fél életemet legyalogoltam, ezért szinte felüdülés volt visszaérni Justinhoz. Annyi dolog történt, hogy azt sem tudom, hol áll a fejem jelenleg. A fél életemet legyalogoltam, szerintem egy maratont simán, plusz azért bármennyire is tettem, hogy nem érdekel, amit Selena mondott, igenis érdekel. Persze, oké, a hírnév miatt voltak együtt, de ez már lejárt lemez. Azért gondolom Selena ismeri annyira, vagy kiismerte két év alatt annyira, hogy ok nélkül ilyeneket nem állít. Persze, Ő is szokott hazudni, nem egy ’kegyes’ hazugsága volt a VS Show-s balhé után. Nem tudom. Jelenleg pihenni szeretnék vagy csak leülni, nem ilyeneken gondolkozni.

Félholt állapotban estem be az ajtón. Sötét volt bent, de ez nem zavart, levágtam a táskámat az előszoba szekrényre, a kabátomat a fogasra akasztottam. Megfordulva a szavam is elállt: minden tele volt gyertyákkal, az út is azokkal volt kirakva. Egy percre elfelejtettem gondolkozni is. Lassan indultam el a gyertyákkal kirakott úton, vigyázva, nehogy feldöntsem valamelyiket. A gondjaim hirtelen elszálltak, nem voltam fáradt, inkább izgatott. Le vagyok nyűgözve. A nappalin keresztül követtem a kissé kacskaringóssá vált utat, közben Pattie-t kerestem szememmel, de sehol sem találtam. Kiléptem a teraszra vezető üvegajtón, és akkor az eddiginél is jobban elállt a szavam: a kert is tele volt gyertyákkal, lampionokkal. A kivilágítást nyújtó kerti lámpák nem égtek.

Egy pillanat sem kellett, mire megpillantottam a pokrócok hegyét. Lassan közeledtem felé, közben próbáltam felkészülni a meglepetésre. Utálom ha meglepnek, de ez rettentő jól esett. Tényleg, a szavam és a lélegzetem együtt állt el látva a házat, majd a kertet is. Gyönyörű volt!

- They say that hate has been sent, so let loose the talk of love.. – torkomban dobogó szívvel fordultam a hang forrása felé. Justin lépett elő a pokrócok közül, kezében egy gitárral. Ahogy egyre közelebb és közelebb jött, szinte megfagytam. Mosolyogtam és sírtam egyszerre.
- So baby, know for sure that I'll never let you go. – a dal közepe fele Justin letette a gitárt, közel húzott magához, majd a dalt a telefonjáról folytatta tovább. Kicsit furcsálltam, hogy a saját dala rajta van a telefonján, de mást nem is vártam.

A dal lassú ütemeire lassúztunk. Justin végig suttogta nekem a dalt, én pedig nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Hihetetlen érzés volt, földöntúli.


JUSTIN BIEBER

Egész délután, megérkezve Disneylandből a lakást és a kertet díszítettem. Hitelen jött ötlet volt, anya is segített és megkértem őket, hogy a kicsikkel együtt menjenek el valahova. Imádok a családommal lenni, de úgy éreztem, jogos lenne ez a gesztus. Bunkón viselkedtem mostanában, amit bánok, de sok dolog történt. A sajtó megint kikezdett, ahogy Chanel-t is és a rajongóknál sem jobb a helyzet. Kell egy kis kikapcsolódás.

A kezem izzadt és alig vártam, hogy a kis butuskám végre hazakerüljön. Estig kellett várnom, de megérte. Már az arckifejezéséért is.
Az az igazság, hiába nyálas is, de szeretem Chanel-t. Megérdemel minden figyelmet, nagyszerű csaj, aki okos, gyönyörű, kedves és vicces. A Never Let You Go-ra előadott táncunk után minden elcsendesedett. Tökéletes pillanat volt: a gyertyák bevilágították a kertet, mi pedig nem tettünk mást, csak álltunk ott, milliméter távolságban. Egymás szemébe néztünk. Chanel szemében könnyen el lehetett veszni: néha a tengert, néha az eget láttam benne. Tökéletes volt.
Tiniként, és pláne ennyi idősen az ember nincs sok mindennel tisztában, ahogy én sem. Sok dolgot csak sejtek és tanulom az élet titkait, de az tudom, hogy bármi is legyen, sosem fogom elengedni Chanel-t.