21. fejezet [1. rész] - Rum And Raybans

Sziasztok!

Hogy megy a hét? Nekem elég nehezen, azt hittem, ma már péntek van, de kiderült, hogy még csak szerda. Próbálom túlélni a sok dolgozatot, meg a tanulást, és kicsit elszakadni a suli világából. Az előző bejegyzésben említettem, hogy ez a fejezet sokkal hosszabb lesz, mint a megszokottak és tényleg az lett. Annyira bulis hangulatban voltam, hogy csak írtam és írtam volna, és erre rátett még a fejezethez csatolt dal is, ami nekem nagyon tetszik, főleg Cher Lloyd része - najó, csak Cher része, de a ritmusát imádom. És figyelitek az elején Chanel hogy gondolkodik, és a végén hogy? Azt hiszem, a vége után nem is kell említenem, mi következik: 21. fejezet, második rész, Love Me Like You Do címmel, ami egy egy és háromnegyed-kétoldalas második rész. Közben próbáltam ihletet gyűjteni, de én nem vagyok olyan zseni az 'olyan' részek megírásában, de szerintem fejlődtem. Ennyi lenne, február 4-én érkezik az a bizonyos folytatás! Várjátok már? Apropó, hogy tetszik nektek a Believe Acoustic? Én már rongyosra hallgattam!

Love, Diana

Rum And Raybans

Chanel Parks

Reggel tíz óra. Álmosan fordultam az egyik felemről a másikra, egy ágyban. Várjunk csak. Egy ágyban vagyok és biztos, hogy nem otthon. Kinyitottam a szemem, s Justin mosolygós arca tárult elém. Meglepődtem és hirtelen minden rosszra gondoltam.
- Justin, ugye mi nem..? – szóltam halkan. Lehet, hogy nekem sem lenne ellenemre, de nem hiszem, hogy a tegnap este után ilyenekhez lett volna kedvem. És Jus haverjai is itt voltak.
- Nem, dehogyis. – söpört ki egy tincset az arcomból. Észre sem vettem, hogy be voltam takarva. A hotelszobában lévő hideg elől kiváló menekülési lehetőséget nyújtott a finom meleg, puha takaró.
- Nem azért kérdeztem, csak.. – ahelyett, hogy elkerültem volna a félreértést, csak még jobban összezavartam magamat is és Őt is. – Mindegy. Mi volt az a kirohanásod tegnap? Miért viselkedtél úgy velem? – utálok ilyen témákat feszegetni, de szükségesnek tartottam, hogy rákérdezzek.
- Azt hittem, nem szeretsz. Elég ciki és szánalmas legalább négyszer elmondani valakinek, hogy szereted. Választ pedig nem kapsz. – háromszor mondta, nem négyszer. – Nem rád voltam mérges, hanem magamra. Azt hittem, túl hamar vallottam be neked az érzéseimet, anélkül hogy tudtam volna, viszonzod őket. Ebben nem te vagy a hibás. – simogatta meg az arcom. Jóleső érzés futott végig a hátamon. Közelebb bújtam Justinhoz, aki szorosan ölelt magához.

A pillanat csendes volt, de nagyon szép – és ilyenkor mindig kell valaki, aki megszakítja. Jelen esetben Scooter, aki mint egy őrült, úgy rontott be a szobába. Felkaptuk a fejünket: a menedzser rákvörös volt, és rettentően dühös.

- Tudod te kölyök, hogy már rég el kellett volna indulnunk? Meet And Greet, rajongók, tudod. A késlekedési ajánlatom csak a tegnapi napra szólt.

Justin megpuszilta az arcomat, gyorsan felpattant és elment átöltözni. Időközben én is felkeltem és Scott is lenyugodott. Visszanyerte az eredeti színét, és most már nem tűnt úgy, mint aki egy szívrohamon esett át. Illetlenség lett volna kinevetni, de viccesen nézett ki, abszolút nem állt neki jól a düh.
A nyakláncomat vizsgálgattam és fél szemem a tükrön volt, ami borzalmas képet mutatott. A hajam össze-vissza állt, a szemem alatt karikák ékeskedtek. Inkább folytattam a fény tanulmányozását az ékszeremen, mert a látvány elég kiábrándító volt.

- Nem jössz te is? – jelent meg Bieber mögöttem. Scooter ismét vörös lett, látszott rajta, hogy teljesen ki van ettől, de megértem. Justin nagyon-nagyon sokszor nehéz eset, ezt tapasztaltam.
- Bocsi, de nem. Nem hiszem, hogy Scott szeretné, ha oda is vinnél – szóltam, egyáltalán nem rossz szándékkal és szerencsére a menedzser sem úgy értette -, meg szerintem inkább haza megyek. Anya halálra aggódhatja magát, Alice pedig eltűnt tegnap este, Őt is ideje lenne megkeresnem.

Scooter karóráját kopogtatva jelezte, hogy el kéne indulniuk. Magamra kaptam a kabátomat és én is mentem velük, de még az ajtóban elszakadtunk, mert rajongók százai álltak az épület előtt. Leintettem egy taxit, de mielőtt beszálltam volna, visszanéztem JuJu-ra, aki éppen egy kislányt ölelgetett. Tekintetünk találkozott, összemosolyogtunk, aztán mikor a taxis szólt, hogy ideje felébredni, beültem az autóba.

Sosem szerettem Texasban lakni, de azt egy percig sem vontam kétségbe, milyen szép a város. Azon része, ahol nem farmok és öregek laknak. Mi az egyik kertvárosban laktunk, ahol a legtöbb lakos már rég túl van az ötvenen, és mint mindenki, vagy farmon dolgoznak, vagy a városban próbálják keresni a kenyerüket. Félve toppantam be a házunk küszöbén. Letettem a cuccaimat, és a lakók keresésére indultam. Anya és apa a kanapén tévéztek, mosolyogva fogadtak. Tuti, hogy Alice beszélt ki ebből is, mert már rég behajtották volna rajtam, hogy hol voltam és kivel. Én nem válaszoltam volna, így szobafogságot kaptam volna, de úgyis kiszöktem volna. Mindez csak volna, mert a szüleim teljes harmóniában ültek.

Felmentem az emeltre, egyszerre benyitva a saját szobámba. Alice ugrott elő boldogan, körbe-körbe táncolt a szobában, a tegnapi ruhájában.
- Hol voltál?
- Randim volt Bieber egyik táncosával. Annyira – nyomta meg a szót -, de annyira helyes. Azt hiszem, szerelmes vagyok. – Alice megszokott lazasága és nemtörődöm stílusa eltűnt. Boldogan ugrált közbe a szobába a közismert Love Me című dalra. Táncolt, énekelt. Próbáltam nem is figyelni rá. Fejrázva és néha-néha elnevetve magamat rajta, öltöztem át, majd pihentem le.

A délutánt sütéssel töltöttük, amiből az lett, hogy a család összes tagja – még Ali tök komoly szülei is – tiszta liszt lett. Nekünk ezt tetszett, nekik kevésbé, mert drága a tisztító, ha öltönyökről van szó. Istenem.

Beszéltem Justinnal, aki minden kérésem ellenére beszervezett este egy privát buliba, abba a hotelbe, ahol ők szálltak meg. Csak a táncosai és a közelebbi barátai lesznek ott. Előre gondoltam, hogy anyu nem enged el, így beadtam egy olyan hazugságot, miszerint a régi osztálytársaimmal kell találkoznom a könyvtárban. Bevette. Továbbra sem hiszem el, mennyire hiszékenyek, de néha rosszul érzem magam, amiért hazudok nekik.

A kevesebbnél is kevesebb kedvem volt bulizni. Sosem szerettem ilyen puccos helyekre járni, nemhogy kiöltözni, de az utóbbi két napban csak szoknyában mászkáltam, ami idegesített. Hidegen hagyott, hogy ez egy nagymenő, privát buli. Ha egyszer nincs hozzá kedvem, akkor nincs, és nem fogok kiöltözni. Ha Alice légzése leállna, ez megvalósítható terv lenne, de mivel él és virul, kénytelen voltam az Ő ünnepélyes ruháiba bújni. Úgy néztem ki, mint egy hollywoodi cicababa. Kint ugyan talán még az öt fokot se érte el a hőmérséklet, én, megmutatva, milyen okos s bölcs vagyok, hogy hallgatok Alice-re, egy miniszoknyában és egy ujjatlanban mászkáltam. Otthon is elég feszélyezve éreztem magam, és lehetetlennek találtam, hogy én jól érezzem majd magam ezen az estén.

Nem néztem az órára az este egyszer sem. Amikor jónak tartottam, elhatároztam, elindulok.

Anya és apa rég elmentek aludni, Ali izgul, az ajtóig is kikísért. Ismét fogtam egy taxit, és a hotel felé vettem az irányt. A korom sötétben egyedül telefonom fénye világított, azt ide-oda rakosgatva értem végre az épület elé, ahol ki volt világítva minden. Az ajtónál egy kedves portás fogadott, a nagy kavarodásban egy személyzeti alkalmazott igazított el. A hotel díszterme az első emeleten volt, de már a liftben hallani lehetett az odabent tomboló zenét. Ahogy beléptem a díszes terembe, azt hittem, igen rossz helyen járok: fel volt díszítve, mindenki nyugodtan iszogatott. Minden bizonnyal nem innen jött a zene, ami továbbra is kellemesen szólt a háttérben.

Néhány arc ismerős volt, ám mindössze látásból s pár szót váltottunk.

Alfredo terelte az embereket. Ahogy megpillantottam a fejét, megkönnyebbültem. Egyrészt nem volt kiöltözve, másrészt egyelőre Ő volt az első olyan ismerős a teremben, akivel beszéltem is már.

Összemosolyogtunk és egymás mellett ballagtunk át a díszterem másik részébe, ahonnan a zene jött. Az asztalokon poharak voltak, pezsgő, sör, minden, egy hatalmas pult állt középen.

A magas sarkúban járás nem ment olyan jól, párszor igen ügyelnem kellett az egyensúlyomra.
Egyre több s több lélek pásztázta be a helyiséget. Kezembe vettem egy poharat és kezdésnek töltöttem egy kis pezsgőt. Csatlakoztam Fredo-hoz és Lil’-hez, akik pár barátjukkal várták a házigazdát.
Elmerültem a padló nézegetésében, mindössze az tudott felkelteni merengésemből, hogy Justin karjai a derekam köré fonódtak.

- Gyönyörű vagy. – meleg lehelete csiklandozta a hátamat és akaratlanul is végigfutott rajtam hideg, ismét.
- Köszönöm. – valószínű Ő nem látta, de pirultam rendesen.

- Mondok egy kis köszöntőt és jövök vissza. – lágyan belecsókolt a nyakamba.

Percek alatt a színpadon termett, s mint egy rutinos, jártas ember mondta el a köszöntőjét. Megköszönte a sok támogatást, a barátait és mindent, amit eddig elért. Ezután kezdődött a buli. Sötét lett, beindult az igazi diszkózene és a táncosok közül sokan egymáshoz simulva nevetgéltek.

A társaság fele egy óra alatt leitta magát, és biztosra veszem, Justin is köztük lenne már, ha nem velem lenne. Az, amit mi műveltünk, teljesen gáz volt. A táncolásnak nem igazán nevezhető mozdulatainkon a többség nevetett, mi is. Olyanok voltunk, mint akik tényleg berúgtak, pedig egy kortyot sem ittunk a köszöntőbeszéd után.

Három órája műveltük ezt. A zene elhalkult pár percre, míg valaki úgy döntött, mivel a drága Sean Kingston – említettem már, hogy vele is találkoztam? – is jelen van, kihagyhatatlan az új slágere, a Rum And Raybans. A cím jól mutatja: pia, csajok és a Rayban szemüveg a fő témája.

A tömeg középre gyűlt, és aki eddig nem tette, az is mozogni kezdett. A legtöbben ittasan dülöngéltek erre-arra, a fiúk a lányok hátsó felét fogdosták.

Amolyan tipikus party tánc volt, az az ’ugráljunk, de értelme nincs dolog’.

Justin a dal háromnegyedénél magához húzott és úgy kérte, hogy táncoljak tovább – már ha az, amit műveltem, táncnak nevezhető volt. Ő szemmel láthatóan élvezte, és amikor alkalma adódott, a nyakamat csókolgatta, keze a fenekemen pihent. A dal végére nagyon belejöttem, és ahogy a tekintetem találkozott Justinéval nem láttam mást, csak egy elborult szempárt. Szinte felfalt, vágytól csillogó tekintete perzselte a testemet.

Lehet, hogy elhamarkodom a dolgokat, de tudom, hogy abszolút nem bánnám meg. És az ember vágya erős dolog – sokkal erősebb, mint a tiszta tudat. Nem titok, már a látványtól, ahogy rám nézett is beindultam.

- Nincs kedved felmenni? – suttogtam Jus fülébe, mire kaján vigyor ült ki a képére és szorosan mögöttem lépkedve, magához húzva vezetett el a lifthez.

20. fejezet - I would do anything for you

Hi sweeties!

Justin szemszög. Nem mondom, hogy mindig szuper voltam fiú szemszögekben, mert nem. Kifejezetten nehéz számomra ilyet írni, nehéz beleképzelni magam egy fiú helyébe. Kétes érzéseim vannak a szemszöggel kapcsolatban, mert néha féltem, hogy túl nyálas lesz esetleg, de átírni nem akartam, mert Justin nem egy érzéketlen tuskó. Remélem tetszeni fog nektek annak ellenére, hogy nekem kicsit rövid lett, de van benne sok Justin-Chanel :D A következő rész is elkészült már, ami jóval hosszabb lett, utána pedig jön az a különrész, amit régóta ígértem. One Shot-nak nem nevezném, igazából a 21. fejezet második része lesz és reményeim szerint bővítem még így az is eléggé hosszú lesz. Holnap tervezem felrakni az első fejezetet a One Direction-ös történetemre, a Be Alright-ra. Aki még nem olvasta a prológust,azt szívesen fogadom! Köszönöm nektek a sok-sok kommentet, és díjat! I love you so much!

Love, Diana

Bármit megtennék érted!

Justin Bieber

Rettentő mérges voltam mindenkire. Próbáltam egész délután a próbára és az esti koncertre figyelni, de nem tudtam kiverni a fejemből, hogy miért is vagyok itt: Miatta. Nagy reményekkel érkeztem, gondoltam, eljön, és végre beszélni tudunk – el is jött, de pár nappal ezelőtt Alice-en keresztül közöltette velem, hogy nem szeret.

Úgy felkaptam a vizet, hogy üvöltözni kezdtem vele, rajta pedig az látszott, fogalma sincs, mi folyik itt. Aztán, amikor úgy éreztem, nem hajszolok olyasvalakit, aki nem érez irántam semmit – na és mert Scooter az épp üvöltött, hogy tíz perc a kezdésig – hátrafordultam és készülődni kezdtem. Csak kezdtem, mert egy olyan szót hallottam, ami megzavart ebben – nagyon is jó értelemben.

- Szeretlek. – tisztában voltam vele, hogy Chanel milyen. Mennyire nehezen vall be dolgokat, és ha ki is mondja őket, általában olyan halkan, hogy alig halljuk. De ezt hallottam. Tisztán és pontosan. És nem csak én, hanem a színpadot építő emberek, akik körülöttünk cikáztak, sőt még Scott is, akivel éppen a kezdésre hangolódtam. Az arany kesztyű, amit épp lehúztam, kiesett a kezemből.

Villámgyorsan fordultam meg. Percek voltak a kezdésig, Scooter egy fejbiccentéssel otthagyott, jelezve, ha bármi van, majd Ő szórakoztatja a közönséget és akár kezdhetjük később is a show-t. Szerettem Chanel-t, de a Beliebereket is. De ez esetben jogosnak éreztem, ha pár percet kések.

Chan tengerkék szemei könnybe lábadtak. Hitetlenkedve ugyan, de közelebb léptem hozzá és megcsókoltam. Nem heves csók volt, nem is szájrapuszi, de teljesen ki lehetett belőle venni: igaz, amit mondott. Ahogy elváltunk egymástól, arcát kezembe fogtam, Chanel szeméből pedig egy könnycsepp gördült le.

- Szeretlek baba. – becézésemen nevetni kezdett, letörölte könnyeit, én szorosan magamhoz húztam. Ilyenkor nagy szerencse, ha magas vagy, mert az azért gáz lenne, ha a csajodnak kéne téged magához húznia. Bár, sosem terveztem, hogy egy kétméteres lánnyal járok, mert érdekes olykor a helyzet. De, kétméteres lánnyal sem találkoztam még.

- Justin Drew Bieber! Kezdünk! – üvöltött Scooter, biztosra veszem, valahonnan a stadion másik feléből. Kint lázban égtek az emberek, hallani lehetett a rengeteg sikítást és üvöltést, ami kintről jött. Felszólalt pár dob, majd a gitár is, a táncosok sorban mentek el mellettünk. Utánuk néztem, és bármennyire is tudtam, mennem kell, nem akartam.

- Menj csak. Majd utána beszélünk. – bólogattam, utoljára megöleltem, majd a színpad felé vettem az irányt.

Fergeteges volt a show. Mindenki élvezte, és sokadszorra is hatalmas buli volt. Természetesen jöttek a sikítások, mikor levettem a pólómat, de ez már megszokott volt. Nem értem, miért képzeli mindenki azt, hogy Selena miatt teszem, pedig nem. Csak úgy kedvtelésből, na és büszkén mutogatom az edzőterem nyomát. Utolsó dalként, nem megszokott módon – ez az egész koncert nem egy megszokott menetelű dolog volt – a Love Me Like You Do-ot játszottuk. Párszor odamentem a közönség elé, megfogtam a lányok kezét, de a csúcspont az volt, mikor a dal utolsó sorát énekelve az esernyőmmel mutattam Chanel-re, aki kipirulva borult Scooter nyakába a színpad előtt. Aranyos volt.

A kétórás koncert után fáradtan szaladtam le, sikolyok közepette. Fotózkodtam a One Less Lonely Girl-nek választott lánnyal, aztán nyakon öntöttem magam ez üveg vízzel. Kimerülve dőltem le az öltözőm kanapéjára, melynek ajtaja résnyire nyitva volt.

- Kopp-kopp. – nézett be egy fej az ajtón. – Hogy vagy szupersztár? – felhúztam a lábaimat, így Chan is odafért mellém. Mielőtt leült volna, játékosan megborzolta a hajam, amin én csak nevettem. Annyira szeretem ezt a csajt.
- Fáradtan. Hogy tetszett az utolsó dal? – célozgattam az esernyős pillanatra. Chanel ismét elpirult és nevetésben tört ki. – Ezek szerint tetszett. – mosolyogtam én is.
- JuJu, beszélhetnénk valamiről? – éreztem, komoly lesz a téma, így felültem mellé. – Konkrétan kettőnkről. Mi van most velünk? – szívesen rávágtam volna hogy ’együtt vagyunk’, de nem lehetett. Két nap múlva ismét megyek tovább, ami azt jelenti, egy országnyi távolság lesz köztünk.
- Nem tudom. Szeretlek és veled akarok lenni, de a turné miatt nem lehet. Vagy, ha szívesen jönnél velem mindenhová.. – vetettem fel a nagyszerű, de lehetetlen ötletet.
- Tudod, hogy nem lehet. Visszamegyek Los Angelesbe, folytatom a tanulást és majd csak lesz valahogy. Eddig is meg voltál nélkülem, neked ez a dolgod. Én tanulok, te utazol, világot látsz és élvezed, hogy lányok milliói vesznek körül. Eldobnád ezt értem? – szája legörbült egy kicsit, ami rettentő aranyos volt.
- Bármit megtennék érted, Shawty. – egyik kezemet áttettem a vállán úgy húztam magamhoz és adtam egy nagy cuppanóst az arcára – ismét nevetni kezdett.
- És, mit csinálunk most? – ránéztem az öltözőm órájára, ami este kilencet mutatott.
- Vacsora?
- Este kilenckor?
- Miért ne? Jöhetsz a hotelbe. Azt nem mondom, hogy menjünk hozzátok, mert szerintem vagy anyukád vagy apukád kinyírna engem. – kacagtam. Na de az igazság az, hogy féltem Chanel szüleitől. Mesélt róluk, és az jött le, hogy kedvelnek (főleg a nagymamája), de mégsem bíztam ebben, amíg nem láthattam saját magam.

Felálltam a kanapéról aztán megfogva az utcai ruháimat, bementem az öltöző kis fürdőként szolgáló helyiségébe és átöltöztem. Utoljára áttöröltem a Supra cipőmet, amiben tökéletesen láttam a tükörképemet, és megállapítottam, jól nézek ki. Kiérve karon ragadtam Chan-t és elindultunk együtt.
- Jó a nyakláncod. – ennyi volt. Jól nézett ki a nyaklánc és a ruha is, de a lány, aki benne volt még jobban.

A stadiont elhagyva elköszöntem mindenkitől, megköszöntem a műsort is és mivel még két napot maradunk, holnap tartjuk a Meet And Greet-et. Ez így jobb is, este úgy sincs sok kedvem bájologni. A hátsó kijáraton távoztunk, és a fotósokat elkerülve pattantunk be a nagy autóba, amit értünk küldtek. Közben úgy döntöttem, inkább a hotelba menjünk és nem vacsorázni. Enni ott is lehet, és Lil’ és Fredo is ott vannak, így be tudom mutatni nekik Chan-t.

A hotel elé érve gyorsan befutottunk és még ennél is gyorsabban mentünk fel a harmadik emeletre, az elnöki lakosztályba. Az ajtó nyitva volt, bent zene szólt, innen gondoltam, jókor érkeztünk. A kék szemű lány megtorpant az ajtóba, és úgy nézett körül, mint aki ennél szebbet életében nem látott még. Alfredo és Lil’ kézfogással üdvözöltek. Chanel idegesen lépegetett mellettem, totál kellemetlenül érezhette magát.

- Na srácok, Ő itt Chanel. – fordultam a lány felé. – Chan, Ő itt Lil’ – az előbb említett rapper kínosan végigmérte, aztán nagy ölelést adott neki, miközben tekintete a fenekére tévedt. Kacsintással jelezte, hogy tényleg elég formás ez a testrésze – ezt eddig is tudtam. Fredo kedvesebb volt, Ő is öleléssel köszöntötte, de Lil’-el ellentétben Ő meghagyta nekem Chanel fenekének pásztázását.

És nem, nem ez volt a legjobb testrésze. Gyönyörű lány volt, kívül-belül és a lazasága és néhai hülyeségei mellett eltörpültek azok a dolgok, hogy milyen jó teste is van. Olyasfajta ember volt, akit vagy szeretsz vagy utálsz. Én szerettem. Kártyázni kezdtünk a fiúkkal, Chan pedig az ablakban bámulta a várost.

- Mindjárt jövök. – suttogtam alig hallhatóan a srácoknak. Odamentem mögé és hátulról átöleltem, s a nyakába csókoltam. – Szeretlek.- mondtam és így néztük tovább a város kivilágított látképét. Megkaptam Őt, és ez a legjobb dolog a világon. Egyáltalán nem érzem, hogy elsietnénk ezt. Én már szeptember óta, öt hónapja szeretem. Ez elég hosszú idő?

19. fejezet - Mondd ki!

Hi!

Szép vasárnapot mindenkinek! Még szebb lenne, ha ezután nem hétfő következne, s nem lenne ismét iskola, de ilyen az élet. Nos, amint azt már tudattam veletek, megnyitottam az új blogomat is, ami a One Direction-el a főszerepben mutat be egy történetet, és nagy meglepetésemre már most elég sokan feliratkoztak és elolvasták! Köszönöm, mindenkinek. Nem győzöm mondani, mennyire sokat jelent, és nem csak ott, hanem itt, a One Love-on is követtek és szerettek és ez nagyon szuper. Az előző fejezethez tartozó hozzászólásoknál felvetődött, mikor kerül fel az a perverz kis one-shot, átkötőrész szerűség, amit régóta ígérek. Elvileg, úgy tervezem, a 21. fejezet után jön, de lehet, hogy a 22. után. Amint látok előre dátumot, kiírom, de annyit ígérek, hogy jó hosszú és bár nekem nem megy olyan jól a perverz részek írása, mint Macy-nek - #perverztárs -, de próbálkoztam. Mit írhatnék még? Nem tudom. Köszönöm a sok támogatást, mindent, igyekszem a jövőben a részeken kívül one-shot-okkal és kisebb apróságokkal meglepni titeket. Ja igen: hogy tetszik az új kinézet? Én imádom a  színét!

Love, Diana

Say it already!

Tessék, ennyit arról a gondolatomról, hogy Texas csendes város. Alapból az, de nem akkor, amikor Justin Bieber ad koncertet este. A rajongók dél óta az utcákon kóvályogtak, mindenféle táblákkal és bármerre ment az ember, mindent Justin Bieber feliratok díszítettek. Január 7. nekik az a nap, amikor láthatják a kedvencüket egy koncerten. Számomra ez többet jelentett, mint egy koncert. Sosem voltam olyan fajta, aki hamis reményeket éltet magában, de most kimondom: őszintén remélem, hogy Justin nem szórakozott velem és tisztán emlékszik mindenre. Úgy mégis könnyebb lenne bevallani, hogy viszontszeretem, mintha nem emlékezne semmire, nem? Bár, ez semmin se változtatna. Elkezdett turnézni, bejárja a fél világot, esélyünk sem lenne valami különleges kialakítására.

Csak úgy, mint Texas fél tinilakossága, Alice is lázban volt. Ő azért, mert felettébb furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy mi lesz kettőnk közt. Nem mintha engem nem érdekelt volna, de ennek próbáltam a leghalványabb jelét mutatni a nap folyamán.

Három óránk van a koncertig, és jelenleg egy hatalmas bevásárló körúton vagyunk. Így jársz, ha a legjobb barátnőd vásárlásmániás.

Erőm sincs már ránézni a karórámra, csak állok, mint egy bot, egy halom ruha előtt. Alice bőszen válogat és dobálja nekem a ruhákat – amiből egyik sem tetszik. Ha rajtam múlna, egy farmerben és ez pulcsiban mennék oda, de szerinte ez ’túl egyszerű’. Nem tudom mit vár, hogy esküvőt tartunk, vagy mi?

A lábaim rettentően fájtak, s az sem könnyített a helyzetemen, hogy Alice ismét egy nagy adag ruhával igyekezett felém.

- Vissza is teheted őket. – szóltam, mire megtorpant. – Alice, egyik sem az én stílusom.

- Az az igazság, hogy válogatós vagy.

- Nem, az az igazság, hogy rólam van szó, én fogom felvenni azt a ruhát, és mégis én vagyok az, aki egyszer sem ment még körbe ebben az üzletben. – talán kicsit túl bunkó voltam, de a hatás meglett: a szőke kezében lévő ruhák visszakerültek a helyükre, én pedig elindultam egy felfedezőútra.

Utólag elég jogos volt, hogy ennyi ruha közül nem tudtam választani, mert tényleg nehéz volt egyet is találni, ami illett hozzám. Útközben kapásból leemeltem egy farmerdzsekit az egyik állványról, majd egy cipőt is elvettem – ekkor akadt meg a szemem egy ruhán. A felső része fekete volt, az alsó pedig ’eldönteni nem tudom milyen színű’. Tetszett, az a lényeg, nem? S láss csodát, első próbára jó lett és még Ali-nek is leesett az álla. Ez azért teljesen más a habos-babos, puffosokhoz képest. Elővettem minden spórolt pénzemet - hála a rokonoknak és a karácsonyi ünnepeknek jó sok volt – és máris igyekeztünk a pénztár felé. A pénztárban egy Swag feliratos nyaklánc is lógott – kihagyhatatlan.

A koncertig lévő három órából kevesebb, mint kettő lett és ismét későn kezdtem el készülődni. Alice már kész volt, teljesen ünnepélyesen. Rajtam félig fent volt a ruha, és éppen a cipőmet ráncigálva ugráltam körbe a szobában.

- Két kérdésem van. – álltam meg. – Az egyik: hogy tudsz te ebben a magas sarkúban menni? – na igen, olyan vagyok, aki egy lépésnél elesik a magas sarkúban, sőt, néha még a lapos sarok is akadály. – A másik: meg akarod lepni Justin-t, de hogy lesz ebből meglepetés, ha tudja, hogy megyek?

- Először is: gyakorlat teszi a mestert. Mellesleg, jól szét lehet rúgni pár bunkó seggét ezekkel a sarkakkal. – elmosolyodtam, miközben felkerült a ruhám másik része is és a nyakláncom is. A hajamat enyhén hullámosra csináltam meg, bár alapból is az, nem sokat ér. – A második: úgy tudja, nem mész. Felhívtam, hogy nem akarsz menni, mert te nem érzed ugyanazt, mint Ő. – bevallom, eléggé rossz volt ezt hallani. Hogy érezhet Justin most?

- Elvesztettem a fonalat. – ráztam meg a fejem. – Nem úgy volt, hogy Justinnal együtt terveltétek ki ezt az egészet? – á, szóval Alice hazudott nekem is és Jus-nak is. Kíváncsi vagyok, erre mit válaszol.

- Nem mindegy? Sikerült a terv és kész! – látványosan húzta vissza magát, hisz tudta, hogy rájöttem a hazugságára.

Elhessegetve a témát vettem fel a további ruháimat, és fél hatkor végre sikerült elindulnunk. A kocsiban fagyos volt a hangulat – szó szerint. Milyen jó, hogy még egy télikabátot is felvettem, mert különben úgy kuporognék a vékony kis dzsekimben most, mint Alice a hátsó ülésen. A stadion hatalmas volt: mindig elképesztőnek találtam, mekkora. Emberek ezrei várakoztak odakint, míg mi gyorsan kiszálltunk és besurrantunk. Justin testőre örömmel segített. Mindenki tudta, hogy jövünk, csak Justin nem. Valamilyen szinten szerencsés, hisz így csak én érzem átverve magam. A háttérben eligazítottak minket, és a stadion szűk folyosóján vártuk Jus érkezését. Leraktuk a kabátokat – vagyis csak én, mert csak nekem volt. Pár perc múlva Scooter jelent meg, ami egy öleléssel üdvözölt engem, Alice-t pedig kézfogással.

- Mindjárt jön, ügyes légy. – kacsintott rám, majd elég feltűnően végigmért. – Szép lábak. – vágott egy kellemes fintort. Olyasmire számítottam, hogy ’csinos vagy’, de ez is megteszi.

Már szinte minden stábtag kijött, és ide-oda cikázott mellettünk. Alice sodródott az árral és így egy fiú mellé került, akivel látszólag jól érezték magukat. Én nem voltam ennyire fényes állapotban. A szívem a torkomban dobogott, a tenyerem izzadt, és legszívesebben elkiáltottam volna magam. Megjelentek a táncosok és a telefonom órájára nézve láttam, huszonkét perc van kezdésig. Idegesen fordultam meg és jobbra-balra nézve kerestem valamit. Magam sem tudom mit, de kerestem.

- Chanel? – egy meglepődött hang szólalt meg mögülem. Hátrafordultam és Justin állt előttem, teljes menet felszerelésben. Latex nadrág, egy zakó, egy kalap volt rajta, ujjait arany kesztyű díszítette. – Te hogy-hogy? – látszólag zavarban volt, csakúgy, mint én.

- Meglepetés! – tártam szét karjaimat egy félmosoly kíséretében.

- Miért vagy itt? Nem kellek neked. – arcomról egyszerre lefagyott még az a félmosoly is. Hogy gondolhat ilyet?

- Justin. – nagy levegőt vettem, tisztázva minden gondolatom. – Ezt az egészet Alice találta ki, hogy meglephessünk. Semmi sem igaz, amit mondott. – ez úgy hangzott, mint egy szépen megfogalmazott mentegetőzés, de könyörgöm, igaz volt!

- Mit akarsz? Hagyj békén! – egyszerűen annyira látszott rajta, hogy semmit nem gondol komolyan, hogy nekem sem szabadott volna komolyan vennem. De mégis komolyan vettem.

- Justin! – a kiabálás volt az utolsó dolog, amit akartam, tekintve, hogy egy zsúfolt, emberekkel teli helyiségben voltunk.

- Mi van Chanel? – Justin hangja is egyre feljebb csúszott, az emberek körülöttünk kezdtek bámulni. – Miért nem vagy Tommal? Őt szeretted nem?

- Mégis mi a franc bajod van? – semmit, de gyakorlatilag semmit nem értettem ebből az egészből.

- Mi? – nyomta meg eléggé a szót. -  Az, hogy bevallottam neked az érzéseimet, de te egy hónap után is szarsz válaszolni. A kurva életbe, dönts már el! Tudod milyen szánalmas ezek után is azt mondani, szeretlek? – szemei egyre kisebbek lettek, én pedig a zokogás határán álltam. Egy utolsó hajszál választott el attól, hogy itt, mindenki előtt bőgni kezdjek.

- Justin.. – nehezen tudtam kifejezni az érzéseimet, és titkon abban bíztam, nem kell bevallanom őket. De mikor Justin sarkon fordult és a pár perc múlva következő kezdésre hangolódott, muszáj volt kimondanom, különben elveszítem.

- Szeretlek. 

Új blog!

Kivételesen nem bejegyzéssel, hanem az új blogom linkjével jöttem, ami számomra különleges, és az alaptörténet is valami új. Főszerepben a One Direction-ös fiúk!

Everything is gonna be alright

18. fejezet - Bombahír

Drága, drága édeseim!

Hogy telik a hét? Csak nálam meg ilyen lassan az idő? Úgy érzem, mintha legalább két hónapja nem hoztam volna fejezetet, pedig öt nap telt el. Mindegy is! Kérdeztétek, meddig szünetel a fejlécrendelés: február 1. Utána szabadon lehet írni, rendelni nyugodtan, de addig el vagyok havazva. Közben nekiálltam az új blogomnak, ahol előre megírtam három részt, plusz ennek a blognak is megvan a következő három része, és még tanulnom is kell. Szupernő vagyok, komolyan! Egy szó, mint száz: nektek tetszik ez a rész? És szerintetek Chanel és Justin összejönnek majd? Tippeket szívesen fogadok!

Love, Diana

2013. január 05.

Hivatalosan is újév van, ami remélem sok-sok jó élményt jelenet majd számomra. A Szilvesztert és az ünnepeket Texasban ünnepeltem. Az elmúlt két hetem nagy részét tulajdonképpen a rokonok látogatásai tették ki. Rettentően hiányzott a családom minden egyes tagja, annak ellenére, hogy régen nem igazán toleráltam őket. Azt hiszem, a Los Angeles-ben töltött pár hónap ebben is megváltoztatott – s még oly’ sok mindenben. Máshogy látom a dolgokat. Aznap, mikor eljöttem, Selena vitt ki a reptérre és őszintén megbeszéltünk mindent. Elmondta, mi volt az oka annak, hogy így viselkedett. Tulajdonképpen majdnem dobtam egy hátast miközben mesélt. Valamilyen szinten rettentően megértettem, mert ahogy régen is mondta, Justin állandóság volt az életében, de nem szerette. Apropó, Justin. Nagyon nem volt időm gondolkozni rajta, inkább halogattam érzelmeim feltárását. Addig, míg a nagymamám rá nem kérdezett a dolgokra: ’Kislányom, mikor lesz az esküvőtök azzal a Binberrel?’ Vicces volt, hogy Justin-t Binbernek hívta, sokadszorra tudtam csak megértetni vele, hogy az Bieber, de szerintem még most sem tudja. Jót mosolyogtam rajta, annyi szent.

Teljes nyugalomban, anya mézeskalácsainak társaságában, a nappaliban ülök, ahol épp a Victoria’s Secret Show-t sugározták a tévében. Újévi fogadalomként rávettem magam a megnézésére, bár ezektől a csont és bőr modellektől még mindig kiakadok. Az a poén, hogy a nagy részük nem is szép és elég kínosra sikeredett a kifutón való vonulásuk is. Bár, én inkább nem szólók semmit, hisz úgy megyek, mint egy pingvin. Bruno Mars dalától zengett az egész ház, miközben a mézeskalács figurákat tömködtem a számba. Annyira meredtem a képernyőre, hogy észre sem vettem, alig tudom összecsukni az állkapcsomat. Nagy rágásba kezdtem, így körülbelül az előadás végére meg is rágtam mindent. Izgatottan vártam a további eseményeket. Olyan voltam, mint egy szerelmes kisgyerek. Szeretem Justin-t? Nem tudom. Úgy érzem, elhamarkodottan hoztam döntéseket, de amit a Twitter-képének nézésekor gondoltam, komoly volt.

Nagyon remélem, nem felejtett el. Ismét a nappali üvegasztalán lévő sütemények pusztításába kezdtem, mikor anya mellém ült és kikapta a kezemből az épp karácsonyfa alakú finomságot.

- Ha ilyen sokat eszel, még meghízol. – anya bölcs volt és okos, de ezeket a ’túl sokat eszel’ kirohanásait nem értettem.

- Anya. – néztem rá komolyan. – Ezt te mondod, mikor a te kezedben egy hatalmas tál popcorn van? – tekintetem anya arca és a tál között cikázott.  Lehet, tényleg abba kéne hagynom az evést. Elmúlt Karácsony, de naponta sütni kell nekem ezeket a sütiket. Most tényleg leállok velük.

Letettem a tálcára a maradék sütit, és ismét a képernyőre meredtem. Anya büszke pillantásokat küldött felém. Ismét izgulni kezdtem, mikor folytatódott a bemutató. Beteges, amit én itt művelek, mindössze egy show miatt. A képernyőn hirtelen megjelent Justin feje, én pedig az eddiginél is hangosabbra tekertem a tévé hangerejét. Időközben el is felejtettem, hogy alig aludtam éjjel, annyira vártam Alice érkezését. A szöszi és a családja Chicago-ban töltötték az ünnepeket, s miután anyu sikeresen megbeszélte a szüleivel, hogy hazafele tegyen már egy kis kitérőt ide és maradjanak, ma délutánra várjuk őket. Várhatóan három napot maradnak, és velük együtt fogok majd visszamenni a csillogás városába. Igen, visszamegyek. Ha már egyszer beiratkoztam ott egy iskolába, járjam már ki. Amúgy is, az ünnepek alatt sok helyen vállaltam egy-két napot, mert senki sem akart dolgozni a kávézókban. Azt hittem, nulla forgalom lesz, de ehelyett rengetegen voltak. A fizetést természetesen megkaptam érte, és az eddig összekuporgatott pénzemmel együtt telik majd egy albérletre. Ezután Selenához nem akarok menni. Sok minden változott bennem, köztük rájöttem, egyedül kell megállnom a helyem.

Továbbra is erősen bámultam Justin-t, és azt, ahogy a modelleket stíröli. Hirtelen beugrott minden emlék arról az estéről: a csók, az utána járó balhék. Egy homályos kép készült rólunk, de mikor december elején először leadták a bemutatót, Jus írt egy sms-t: ’A csókunkat kihagyták!’ Még milyen jó!

A bámulásból a csengő hangja zökkentett ki. Szám mosolyra húzodot, majd a kanapét átugorva futottam az ajtó felé, a jól megszokott Snoopy-s mamuszomban. Az ajtóban Alice állt, a háttérben a szülei a csomagokkal babráltak. Összenéztünk, majd iszonyatos röhögő roham jött ránk. Senki sem értette, miért nevetünk. Én Alice szülein nevettem, de hogy Ő min nevetett, azt nem tudom. Öleléssel üdvözöltük egymást, aztán bemutatkozott mindenki mindenkinek. Készségesen felajánlottam, hogy segítek Ali-nek kipakolni. Egy vendégszobánk van, de nem akartam összezárni őt a szüleivel, így inkább egy matracot tettem az én szobámba.

- És, miújság van veled? – ez a legjobb kérdés, amit feltehettem, komolyan. Erősen fogyatékos vagyok!

- Semmi érdekes. Jól vagyok. Veled? – ennél unalmasabban nem is kezdődhet egy beszélgetés.

- Velem se sok. Mesélj, milyen volt Chicago? – egy pillanatra abbahagytam ruháinak pakolását és felé fordultam.

- Tudod, mindenki olyan jól értesült ott. Gondolom, már ide is elértek a hírek. – összezavarodtam. Fogalmam sincs, miről beszél. Milyen hírek? Mivan? Tényleg nem értem, miről maradtam le. Ismét.

- Milyen hírek? – értetlenül húztam fel a szemöldököm, egy kék felsőt szorongatva.

- Ne akadj ki, de szereztem két jegyet Justin koncertjére! – az Ő lelkesedése a tetőt verdeste, míg én továbbra is összezavarodva álltam. Ki sem tudtam akadni, mert semmit sem értettem.

- Ez szuper. – vágtam rá, még mindig értetlenül.

- Jaj, ne mond, hogy nem olvastad! – vágta rá egyszerre. – Justin idejön! Dallasba! – egy pillanatra megállt a légzésem, elejtetem az eddig szorongatott ruhadarabot. Ezt nem hiszem el!

- Hogyan? Mikor? Hol? És TE – mutattam rá, jelezve, hogy úgy volt, nincs oda a fiúért – el akarsz engem vinni?

- Hoztam egy újságot, olvasd el. Justin is megerősítette, és vele együtt terveltük ezt ki. Két VIP jegyünk van. Hiányzol neki, Chanel. És mivel elkezdődött a turnéja, máshogy nem láthat.

Bennakadt minden szó, pedig temérdek kérdésem lenne. Miért van az, hogy mindenki ellenem szövetkezik és nem jövök rá? És miért nem olvastam még az újságot? Felvettem a leejtett pólót és az ágyra raktam. Kinyitottam az újságot, amelyben rögtön a hatodik oldalon ott figyelt a cikk. Azt nem is említem, hogy az újság egy hetes. Tényleg ennyire elszigetelődve éltem le ezt a pár napot, hogy erről sem értesültem? Úristen! Pontosan másfél hete üzenetet kaptam, amit meg sem néztem, sőt kitöröltem. Ekkora barmot!

Bombahír, Belieberek! Justin Bieber Dallasba látogat!

Bombaként robbant a hír, miszerint Justin Bieber nemrég elindult Believe nevet viselő turnéjához újabb helyszínt csatolnak: a Texasban található Dallas-t is felvették a turné listájára. Az ok egyelőre ismeretlen, de források szerint Bieber az egész naptárát átrendezte, csakhogy két napot Texasban tölthessen. A rajongók megőrültek, a jegyeket kevesebb, mint két perc alatt elkapkodták és a város már előre lázban ég a január 7-én megtartandó koncert miatt. Bieber egyébként nemrég szakított Selena Gomezzel, de máris összeboronálták valakivel. Bizonyos források szerint Bieber új szerelme miatt látogat a városba.

A fejemre csaptam reakcióként. Ennyire hülye nem lehetek! Vagy mégis? Van kevesebb, mint két napom tisztázni mindent, mert ismét összezavarodtam. És ne is beszéljünk arról, hogy fogalmam sincs, mit fogok mondani JuJu-nak. Mert élénken élnek a három héttel ezelőtt történtek bennem. De vajon benne is?

17. fejezet - Én is szeretlek

Szép estét!

Sikerült tegnap végeznem a résszel, így úgy döntöttem, megleplek titeket vele, miután annyira vártátok a folytatást. A szokásosnál is többen írtatok és olvastatok, ami rettentő sokat jelent nekem. Lehet, hogy elég kiszámítható lett minden, de próbáltam egy csavart beletenni azzal, hogy Chanel nem adja meg magát. Sikerült? Remélem igen! Elkezdtem az új blogomat tervezgetni, valószínűleg februárban nyitok majd, és korántsem lesz szokványos, főleg nem tőlem. Egy olyan blog lesz, amelyben nem a szerelem lesz a legfőbb tényező, bár az idő múlásával majd az is kialakul, de a főszerpelőnknek nem ez lesz a legnagyobb gondja. Sokat mondtam ezzel, nem? :D

Love, Diana

Chanel Parks

Lehet, hogy ezzel cserbenhagytam a barátaimat, de úgy éreztem, magamnak kell döntenem, hisz az én életemről van szó. Hiába kaptam tanácsokat, csak még jobban megerősítettek, abban, hogy menjek vissza Texasba. Természetes, hogy nem akarom itt hagyni sem Alice-t, sem Justin-t, de egész éjjel át tartó gondolkozásom eredményeként minden kérdést tisztáztam magamban: köztük azt, mennyire utálok itt suliba járni, s milyen rossz olyasvalakinél lakni, aki utál. Mert érzem, sejtem, hogy utál. Néha én is utálom saját magam. Utolsó kérdés Justinhoz kapcsolódott: ebben az ügyben úgy döntöttem, előttem is élt boldogan, utánam is fog.

Így aztán, ezen előzményeket magamnak tudva félve igyekeztünk Alice-el karöltve a szupersztár luxusvillájába. Sokadszorra – másodszorra – is elcsodálkoztató a hatalmas ház. Ma iskola után sütöttem sütit, anyu egyik receptje alapján, bár egy kis telefonos segítséget is kaptam hozzá. A sütit odaadtam Justinnak, majd kalapáló szívvel mondtam el a két legfontosabb embernek, hogy döntöttem.

Az első reakciók tervben voltak, de ami utána jött, az nem. Alice kiment, Justin veszekedni kezdett velem – én pedig, szokásomhoz híven, értetlenül álltam a dologhoz. Miért nem enged el? Ezt én már nem tudom felfogni.

- Akkor meg miért nem engedsz el? – sóvárogva néztem rá, válaszra várva. Kiborít ez az örökös kerítőbeszéd, amit mindig megkapok tőle. Fordultam egyet a tengelyem körül és az ajtó felé vettem az utam. Legbelül reménykedtem, ennyivel nincs vége a dolognak.

- Shawty, ne menj! – reményem szertefoszlott, kérdően fordultam ismét felé. Olyan típusú ember vagyok, aki nem igazán ismeri a szlenget, főleg nem azt, amit Ő mondogat, de tudtam, mit jelent ez a kifejezés: „kicsim”.

- Miért hívsz Shawty-nak? Nem vagyok a kicsid, nem vagyok a szerelmed, senkid. Érted? – az utolsó szavakat szinte lenyeltem. Pillanatnyi felháborodásból és hitetlenkedésből szakadtak ki belőlem a gondolatok. Egyáltalán nem voltak komolyak.

- De igenis, nekem az vagy! Utáld, de az vagy. – zavaróan közel lépett hozzám.

- Miért? Miért teszed ezt velem? – szemeim könnybe lábadtak, tekintetem a padlót kezdte kémlelni.

- Mert – Justin száját nagy sóhaj hagyta el, szinte tapintható volt idegessége. – kedvellek. – az érzelmek úgy változtak bennem, mintha valami hurrikánféle jelenségbe csöppentem volna.

- Ezt már mondtad! – egyszerre éreztem dühöt, csalódottságot, fájdalmat. Legszívesebben egy bokszzsákba vertem volna a fejem. – És sokadszorra is elmondom: ezzel nem érted el, hogy maradjak. Fogd fel, megyek!

- Chanel, én .. – őrületes volt, amit ez a fiú kiváltott belőlem. Ahogy hozzámért, megfogta a kezem, a szívverésem felgyorsult és elborult ésszel kezdtem vizsgálni a világot. Eközben ott volt az a nyugtató érzés is. – szeretlek. Jóval többet érzek már, mint szimpátiát, sőt, többet, mint barátságot. – négy hetet töltöttünk együtt, de azt is úgy, hogy kétnaponta találkoztunk. Hogy lehetne belém szerelmes? Koncentrálni arra tudtam csak, hogy valami hasonlót érzek én is, bár nem vagyok benne teljesen biztos.

- Én nem tudom. Sosem voltam még szerelmes, nem tudom.

- Ezt nem tudni kell: ezt érezni. – ha igaza van, akkor egyre több az esély, hogy hasonlóan érzek én is. Honnan tudhatnám?

- Honnan tudom, hogy érzem?

- Nem kell mindent tudnod, Chanel. A világ tele van rejtélyekkel. Ilyen a szerelem is. Nekem például már attól is jobb kedvem lesz, ha látlak. És ha elkezdünk beszélgetni, mondanám és mondanám megállás nélkül, és úgy érzem, mindent tudni akarok rólad. Szeretlek. Nem bírnám ki, ha elmennél, mert nélküled üresek a napjaim. – életemben nem sokszor voltam olyan helyzetben, mikor szó szerint köpni-nyelni nem tudtam. De hát, ebbe is bele kell egyszer tanulni, és úgy tűnik, nekem most jött el ez a pillanat. Fogalmam sincs, mit mondhatnék, pláne nem ilyen szavak után.

- Holnap indul a gépem, ma este pakolok. – Justin arcára meglepődöttség, majd szomorúság ült ki.

Lassan elengedtük egymás kezét. Kifele menet visszanéztem rá, ahogy ott állt, mint egy bot. Szívszorító látvány volt. Ahogy átlibbentem a küszöbön, lopva hallottam, ahogy szinte nyökögi a nevem.

Hát igen, vannak olyanok, akik mindent elcsesznek. Ilyen vagyok én is, ez már a génjeimbe ivódott. Nem csoda, hogy ezután kedvetlenül bóklásztam órákig a városban, Alice társaságában, aki százszor jobban élvezte a karácsonyi vásárt, mint én. Engem csak egy pandás sapka tudott feldobni, amit aranyosnak találtam.

Ahogy visszaértem, felrohantam a szobába, az ágyra dobtam magam és a párnába kezdtem verni a fejem. Azt sem tudom, hogy rakjam össze a darabkákat, mi történt és miért. A hátamra fordultam és régi jó barátom, a plafon kémlelésébe kezdtem. Hiányozni fog ez a ház, és lehet, hogy Selena utál és én sem rajongok érte, de Ő is. Ha nem Justinról van szó, vagy esetleg olyan dologról, ami őt kényelmetlenül érint, akkor egy kedves, aranyos lány. Olyan, mintha a testvérem lenne.

Hosszú, hosszú gondolkodás után nekiálltam pakolni. Elővettem a hatalmas, fekete bőröndömet és szépen sorban minden ruhát beleraktam a szekrényből. Az összehúzásával voltak gondjaim, de az utazótáskával könnyebben ment. Belepakoltam az összes cipőm, a hajszárítót és mindent, ami nem ruha volt. Utolsó szusszanásra azt is összehúztam. Mindössze az a ruha maradt elő, amit holnapra készítettem.

Emlékszem az első napomra itt. Tudom, nem tragédia, de négy hónap itt megváltoztatott. Ott volt Tom, az a sok minden, amit Selena adott, annak ellenére, néha hogy beszélt velem. Neki köszönhetek mindent, és ha így utólag belegondolok, igaza is volt. Én voltam a hibás, jogosan beszélt rondán velem és jogosan hazudott. Lehet jogosan hazudni?

Hazudnék, ha azt mondanám, vágyom Texasra. Feles-feles a gondolatmenetem, egy részem maradna, de több pedig visszahúz. Hiányzik anya, apa és minden hülye rokonom, a régi osztálytársaim, a szomszéd nénike, aki minden reggel fél órát áradozott a tehenéről. Édes kis néni volt, annyi szent.

Jobb lesz. Jobb lesz hazamenni, és ezután úgy elmenni valahova, hogy titkon ne bámulnának, és ne mondanának el minden szépnek magukban. Tudom, mit gondolnak a Belieberek, fent vagyok Twitteren – oké, talán két hete néztem fel utoljára, idegzetem sem volt olvasni azt a sok szennyet, amit kaptam. Azóta csillapodott kicsit a helyzet, az iskolában legalábbis.

Reggel korán kell kelnem, ennek ellenére nem bírtam ki, hogy ne nézzek kicsit szét. Sok-sok megjegyzés, több ezer új követő. Lejjebb tekertem, és olyan másfél héttel ezelőtti időpontban kaptam a kiírást miszerint Justin Bieber követ. Habozás után én is rákattintottam a követ gombra, egyszerre ki is jött az összes üzenet, minden, amit publikált. A többsége lényegtelen, egyszavas valami volt, többségében a swag szócska, azonban a legfrissebb képek között volt egy, ami talán két órája, ha felkerülhetett és ami igencsak eltalálta a figyelmemet.

@justinbieber: hiányzol..
ne menj..szeretlek.

’Én is szeretlek, Justin.’ – suttogtam magamban, mielőtt lecsuktam a laptopot és álomra hajtottam a fejem.

16. fejezet - Shawty, don't go!

Hello, darlings!

Nem győzöm köszönni a sok-sok kommentet, amit tőletek kaptam. Az utolsó kettőre már nem is válaszoltam, mert úgy láttam nincs értelme, ha már ma felrakom az új részt. Köszönöm nektek, mind azoknak, akik rendszeresen írnak és azoknak is, akik most írtak először! Love U all!  Ahogy láttam, tetszett nektek az előző rész és sok-sok kérdést hagytam bennetek: ezek sorra ki fognak derülni. És a vége pedig .. a függővég az nagyon kell, remélem, nem sejtitek, mit mond majd JuJu. De ha igen, az sem baj, bár azért szorítok, hogy a meglepetés ereje megmaradjon. Szóval, még egyszer köszönöm, ti vagytok a szívem csücskei! /nem lett túl hosszú, ezer bocsánat, de nem tudtam már mit beleírni, túlspilázni meg nem akartam/. Shawty=kicsim

Love, Diana

Justin Bieber

Én mondom, a tehetetlenség a legrosszabb érzés a világon. Csak ülsz, gondolkozol, várod hogy valami legyen – de nem lesz semmi. Ezt teszem én most: ülök a kanapémon, a konyhában Scooter és a barátnője tevékenykednek. Sosem mondtam, de irigylem. Olyan könnyen találta meg a szerelmet. Carin-t 2007 óta ismeri, azóta vannak együtt, s láss csodát, működik a dolog. Lehet, van abban valami, hogy Scott kétszer annyi idős és kopaszodik. A csajoknak valamiért bejönnek a kopasz pasik. Pedig az én hajam százszor jobb, bele is lehet túrni. Le kéne állnom ezzel, mert saját magam tartom bolondnak. Chanel haja is szép. És a szeme. És az arca..

- Justin!

- Igen, Chanel? – ahogy ezt kimondtam, rájöttem, mekkora egy barom vagyok. Scooter-t Chanelnek hívtam. Atya úr Isten, ki kell vizsgáltatnom magam.

- Hát jó, inkább nem kérdezem meg..- Carinnal együtt foglaltak helyet mellettem. Scott-nak kérdeznie sem kellett, hisz tudott mindent. Szerinte ’lejön az arcomról’.

- Ki is az a Chanel? – Scooter keze Carin térdén pihent, miközben váltották egymással a ’szeretlek’ pillantásokat. Látványosan megforgattam a szemem, de közben összeszedtem a gondolataimat. Belül égtem, tudom, eléggé gázosat alakítottam most.

- Egy lány. – válaszoltam Carin előbb feltett kérdésére. Mit mondhattam volna?

- Azt gondoltam, ha csak nem vagy meleg, és nem egy fiúba vagy szerelmes. – a gerlepár látványosan felnevetett mellettem. Szerelmes? Ugyan már!

- Miért gondolod, hogy szerelmes vagyok? – ha jobban belegondolunk, ez elég különleges. Selenával két évig voltam együtt, de eszembe se jutott, hogy esetleg szeretném. Maximum egy barát volt, akivel néha-néha csókolózol. Ennyi.

- Látszik. Hányra jön a csaj? – egyik percben azzal voltam elfoglalva, hogy letagadjam a saját érzéseimet, a másikban pedig sokkot kaptam. Miért ilyen jól informált mindenki itt Los Angelesben?

- Mindjárt itt lesz, de honnan tudod?

- Vannak forrásaim.

Scott játékosan megveregette a vállam, majd Carinnal együtt összeszedték a cuccaikat, és elmentek. Egyedül maradtam, ennek ellenére nem sok időm volt gondolkodni. Rám férne, vagy esetleg valaki igazán felvilágosíthatna, mi folyik körülöttem. A helyzetből annyit fogtam fel, hogy Selenával szakítottunk – több nagyon nem érdekelt. Örültem, hogy megszabadultam tőle, mert olyan szinten idegesítő volt, hogy majdnem letéptem a szemöldökét – vagy a sajátomat. Utolsó pillantást vetettem a lenti fürdő tükrébe, még egy kis zselét tettem a hajamra, és amire kiértem már kopogtak is. Chan-nek bevett szokása kopogni, pedig ott a csengő. Sok mindent nem értek vele kapcsolatban, furcsa lány, jó értelemben.

Utoljára beletúrtam a hajamba, s mielőtt kinyitottam volna az ajtót, ráztam egyet magamon. Lazán álltam az ajtóba és nyitottam ki azt. Chanel mosolygós arca tárult elém, mögötte egy megszeppent, szőke hajú lány állt. Ő minden bizonnyal Alice. Beljebb invitáltam őket, közben pedig jól szemügyre vettem Chan-t: haja lágy hullámokban omlott vállára. Egyszerű, kékes pulcsit viselt, a kedvenc nadrágjával és egy sállal. Csizmájában úgy csoszogott, mint egy pingvin, és kísértetiesen hasonlított az én járásomra.

Alice szégyenlősen leült a kanapéra, így egy kicsit ketten maradtunk.

- Hoztam neked valamit. – már belépésekor sem tudtam elmenni a nagy tálca mellett, amit a kezében szorongatott, de egyre kíváncsibb lettem. – Tegnap sütöttem, anyu receptje. – ahogy felemeltem a fóliát a tálcáról, megakadt a szemem a rajta lévő sütiken. Azonnal megöleltem a lányt, aki megszeppenve viszonozta az ölelésemet.

Ezt követően csatlakoztunk Alice-hez. Mivel Chan hívott össze minket, mindketten ránéztünk, és középre ültettük.

- Beszélni akartam veletek pár dologról. – annak ellenére, hogy már találkoztam Alice-el, eléggé piros volt az arca. A középen ülő lányt valahogy nem izgatta a jelenlétem, az első perctől fogva sosem pirult el, kivéve, amikor megöleltem. – Tegnap beszéltem anyuval, aki azt mondta, veletek kéne megtárgyalnom, mi legyen. Szeretnék visszamenni Texasba, viszont titeket nem akarlak itt hagyni.

- Egyszerű a megoldás. – tekintetemet a kanapé másik végén ülő szőke lányra emeltem. – Maradj.

- Igazából, én már döntöttem, de meg akartam magyarázni miért. – hosszú csend töltötte be a hatalmas nappalimat. – Elmegyek. – döbbenten kaptam fel a fejem. Reméltem, nem igaz, amit mondott és szórakozik. Ahogy láttam, a szöszke sem hitte el túlságosan, amit az imént hallott. Azonnali szabadkozásokba kezdtem volna, ha nem blokkolok le.

Fogalmam sem volt, mit mondjak. Mondjam azt, hogy maradjon? Már mondtam. Scooter egyenesen pofán röhögött, amiért így hajszolom szegény lányt, anya volt az egyetlen, aki azt mondta, ha érzek valamit iránta, ne engedjem el. Az a baj, hogy magam sem tudom, mit érzek. Annyit viszont tudok, hogy nem engedem el Chanel-t.

- Ne menj..

- Justin, mielőtt szabadkozásba kezdesz, ezt szeretném. Texasba költözni, ahol nem kell mindennap egy álnok, kétszínű lénynél laknom, nem kell egy szupersztár miatt aggódnom, és talán tisztázni tudok pár dolgot is.

- Mit akarsz tisztázni, Chanel? – rettentő mérges lettem. Megszoktam, hogy mindig nekem van igazam (na jó, csak az esetek többségében). Dühös voltam.

- Justin ne kiabálj velem! – mérgemben felálltam és fel-alá kezdtem járkálni.

- Kint megvárlak, Chanel. – az ajtóhoz igyekezve rákacsintottam Alice-re.

Percekig járkáltam fel s alá, a végén már inkább suhantam. Kellemes csoszogás hallatszódott a hátam mögül. Önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám. Chanel lopva elém állt, ezzel megakadályozva azt, hogy tovább haladjak.

- Elmondanád, miért vagy mérges? – keresztbe tett kezeivel jelezte, Ő is mérges, kék szeme viszont tudatlanságot sugallt. Mosolyomat levakartam magamról, de belülről továbbra is jó kedvem volt.

- Még kérdezed? – flegmán vágtam oda a szavakat. Tudom, ezzel a viselkedéssel nem megyek semmire, de ha felhúzom magam, így viselkedek. Ilyen vagyok.

- Justin, én nem értelek. Azt hitted, attól még, hogy megcsókolsz, és folyton bizonygatod, milyen fontos vagyok neked, maradok? Őszintén mondom, nem hiszem el. Hihetetlen a te szádból hallani ilyet, és a mai napig meggyőzödésem, csak azért vagy velem .. hogy is fogalmaztál te? Hogy lefektess.

- Ez rohadtul nem igaz. Szerinted ok nélkül csókollak meg, ok nélkül lógok veled együtt minden nap, és ok nélkül érzem jól magam veled? Nem. Nem akarlak lefektetni. – bevallom, eleinte ezen járt az eszem, non-stop, de könyörgöm, ez két éve volt. Azóta megismertem.

- Akkor meg miért nem engedsz el? – kék szemei találkoztak a pillantásommal, majd diadalittasan, lassan kikerült és elindult kifelé. Hát jó, most vagy soha!

- Shawty, ne menj! – Chan megtorpant és kérdően pillantott rám.

- Miért hívsz Shawty-nak? Nem vagyok a kicsid, nem vagyok a szerelmed, senkid. Érted? – az utolsó szavakat szinte lenyelte. Nekem is fájt, hogy ilyeneket mond. És hogy azt gondolja, senkim.

- De igenis, nekem az vagy! Utáld, de az vagy. – közelebb léptem hozzá.

- Miért? Miért teszed ezt velem? – könnybe lábadt tengerkék szemeit a padlóra sütötte. Érzem, eljött a pillanat. Justin, ideje tiszta vizet önteni a pohárba.

- Mert…

El sem hiszem. Kimondtam. Én, Justin Drew Bieber őszinte voltam. És nem bántam meg.