37. fejezet - Hely s pillanat

Drága, édes olvasók!

Az igazat megvallva igen, de igen ég a pofámról a bőr. Tudom, hogy hetek óta nem hallottatok rólam és nem is akarok mentegetőzni. Nem volt se ihletem, se időm folytatni ezt a blogot, összecsapni pedig nem akartam. Mostanában csak késtem és nem voltam elégedett egyetlen irományommal sem. Kellett egy kis idő, amíg átgondoltam mi legyen ezután. Bevallom, az is megfordult a fejemben, hogy abbahagyom a blogot, de a szívem vérzett a gondolattól is, így visszatértem. Tényleg rettenetesen sajnálom, de maximalista ember vagyok és nem szeretek összecsapott munkát kiadni a kezemből. Ezzel a fejezettel is meggyűlt a bajom, de csak sikerült végeznem vele és most előre megírtam a hátramaradt pár részt. igen tudom, csúnya vagyok, amiért hamarosan abbahagyom a blogot és nektek pedig ennyit kellett várni, de annyit mondhatok előre, hogy biztosan lesz még a nyár folyamán olyan fanfictionom, amelynek egyik főszereplője Justin lesz. Egyszerűen úgy érzem, illene most ide monológot írnom, de nem akarok mentegetőzni. Értelmetlen, hiszen gondolom sokan megutáltatok, amiért életjelet sem adtam. A chatből minden üzenetet töröltem, így aki cserét kért, az kérem írjon újra. Annyi minden összegyűlt, hogy követni sem tudtam, így egyszerűbbnek találtam új lappal kezdeni az egészet. A blogot közben alakítgatom át, hiszen miután a Be Alright-on rendszereztem a díjakat itt is tervezem, bár ahogy előre látom dobni fogok egy hátast közben. Nem akarom húzni az időt, jó olvasást kívánok és ezer bocsánat! Teljesen megértem, ha most valaki ezért megutált..

Love, Diana

- Justin -

Próbáltam jól érezni magam, de nem ment. Az este folyamán csak kattogott és kattogott az agyam, s bár pár percre sikerült elfelejtenem a gondokat, visszatértek. Nem tetszett, ahogy az a srác Chanel-re nézett, s mellesleg az sem zavarta, hogy nem egyedül volt. Rettentő mérges lettem és legszívesebben bevertem volna a képét, de nyugodtnak kellett maradnom.
Nem szívesen hagytam Őt ott egyedül, de már csak udvariasságból és barátságból is Lil’-t követtem. A klub kisebb részén volt pár piros kanapé, oda ültünk le és ittunk párat. Minden rendben volt és jókat derültünk. Egy pohár csúszott csak le, hiszen torkomat még mindig szorította valami. Egy rossz megérzés. Lazán tekertem meg fejem és csöppentem vissza a beszélgetésbe.

Minden rendben is volt, míg meg nem jelent Alice. Egyikőnk sem értette falfehér arcát. Tisztán látszott, hogy valami gond van.

- Justin.. – eszeveszetten kapkodott levegőért miközben felém fordult. Szívem hatalmasat dobbant hirtelen, hiszen ha futott az nem jelent jót. – Gyere. – ennyit bírt kinyögni, de ez kicsit sem volt elég. Mégis mi történt? Az ájulás tájékán volt, bele kellett kapaszkodnia a tűzpiros bőr kanapéba, hogy ne essen el. Egyszerűen nem bírtam elhessegetni a vészjósló csengőt, ami egyre erősebben kongatott a fejemben.
- Mi van? – értetlenül keltem fel a helyemről. A kezemben lévő poharat az üvegasztalra helyeztem. Az immár szabad tenyerem erőszakosan fogta meg. Csak követtem Őt és továbbra is vártam, mit fog mondani.
- Chanel. – meghallva a nevet kétszeres tempóra kapcsoltam, szinte Alice lőtt jártam két lépéssel. Nem tudtam, mi lehet, mi történt de a fejem fájt, a szívem majdnem kiesett a helyéről. Eszeveszettül siettem, közben a legrosszabb gondolatok is átfutottak a fejemen.

Visszaérve a klub belsejébe egyszerre ismerős arcokat kezdtem keresni, aztán megpillantottam Alfredo-t. Alice megállt a lépcső alján. Ideges voltam és talán kicsit féltem is.

- Valami baj van Chan-nel.
- De mégis mi? – szinte hánytam ki a szavakat, azonnal követelve a választ.
- Nem tudom, összeesett. – hadarta alig hallhatóan a nagy zene közepette. – Menj, én hívom a mentőket. – az utolsó szó hallatán elindultam a tömegben. Mindenkit eltaposva magam elől verekedtem át, szinte már futva.

Egy pillanatra megtorpantam. Úgy éreztem, a vér megfagyott bennem és egyre jobban féltem. Alfredo nyakába Chanel kapaszkodott, aki szemmel láthatólag sem volt magánál. Feje ide-oda lebegett. Idegesen löktem el az előttem álló embereket.
- Mi történt? – lágyan kezdtem pofozgatni barátnőm arcát, aki semmire sem reagált. Ajkai pirosak voltak, arca bágyadt és fehér. Fogalmam sincs, mi történhetett vele. – Hol van már a mentő? – üvöltöttem. Nem mintha valaki válaszolt volna rá, hiszen a legtöbb ember észre sem vett minket, ami furcsa volt. Páran megbámultak én viszont csak a megmentő szirénákat vártam.
Lassan nyúltam át Chanel derekán és kaptam fel az ölembe. Félelmemet agresszív és törtető viselkedésemmel próbáltam leplezni, de egyszerűen nem ment. Túlságosan féltem. Ettől féltem. Egyszerűen nem tudom, mit fogok tenni ha elveszítem Őt. Elképzelésem sincs.
Alice kézfeltartással jelzett nekünk. Egyre gyorsabban igyekeztem a bejárat felé. Kezeim átvették Chan bőrének hidegét. Alig kaptam levegőt, a torkomban hatalmas gombóc ékeskedett, mégis csak a lány arcát bámultam. Hihetetlen, hogy így is gyönyörű volt.

A klub mögött megpillantottam a villogó szirénákat, s egy perc sem telt el, de máris odajött egy férfi és sok-sok ember, akik a hordágyat tolták és az infúziós palackot hozták.

- Bob vagyok. – a férfi magabiztos kiállása és a tudat az arcán, miszerint ért ahhoz, amit most tesz nem nyugtatott meg. Ennek ellenére bátran fogtam vele kezet s tettem fel a legkézenfekvőbb kérdést.
- Én is mehetek? – bólintással válaszolt. Ahogy elfordultam láttam, ahogy a mentő hátuljában sürögnek-forognak. Szívszorító látvány volt. Letöröltem az arcomat, ezzel együtt a könnyeimet is és beültem az autó hátuljába. Pár percre fognom kellett az infúziót és ez volt az a pillanat, amikor majdnem én is összeestem. Kétségbeesett, elhagyatott voltam. Féltem.

Minden zajt kizártam, csak Chan-re koncentráltam. Kezei hidegek voltak, bármilyen erősen is kulcsoltam össze ujjainkat. Az infúziót átadtam a mentőben tartózkodó hölgynek, aki minden adatot feljegyzett és néha-néha kérdezgetett is.

Fejemet lehajtottam és kezét szorongatva vártam, hogy a kórházba érjünk. Mindig is hitetlenkedve néztem másokra, mikor azt mondják, belehalnának, ha elveszítenék a párjukat. Most én is érzem. Egyszerűen fogalmam sincs, mit tennék Chan nélkül. Ki lenne, aki mindig jobbkedvre derít, akivel együtt lehet gumicukrot enni és aki még Beyonce-ból is viccet tud csinálni? Rohadtul félek attól, hogy ma este ennek vége. Ha Ő elmegy össze fogok törni. Befejezem a zenélést és mindent. Nélküle nincs értelme.

- Maradj velem. – nem szégyelltem. Nem érdekelt, ha a mentősök hülyének néznek. Csak felemeltem a fejem és sírtam. Szorítottam a kezét és vizsgáltam az arcát, ami még így is tökéletes volt. Szeretem Őt és ennek nem szabad, hogy vége legyen. Kell nekem, szükségem van rá..

Hajnali három után pár perccel pillantottam az órámra. A kórház folyosója kihalt és hideg volt, csakúgy, mint a műanyag szék, amin ültem. A falakat kék csempe borította és néha-néha elsétált mellettem egy nővér, információt azonban senkitől sem kaptam.

Testem eszeveszetten rázkódott a sírástól. Bátran kijelenthetem, hogy sosem sírtam így. Sosem. Nagyon fájt, hogy nem tudtam semmit, fogalmam sem volt, mit tesznek Chan-nel. Csak ültem és vártam, fájó hátsó résszel és könnyes szemekkel. Velem ellentétben Alice és Alfredo elmentek kávéért és kicsit kimentek friss levegőt szívni. Én viszont csak ültem és bámultam a kék csempét, ami olykor zöldnek látszott a ráeső lámpa fénye miatt.

- Justin, nem akarsz egy kicsit pihenni? – Alice hangja életlenül csengett a kihalt folyosón. Kezembe nyomott egy pohár kávét, aztán Fredo-val együtt helyet foglaltak mellettem.
- Nem. Nem megyek el, amíg meg nem mondják, mi a baj. – nagyokat kortyoltam a kávéba, ami hamar el is fogyott. Rettentően szükségem volt rá, mert ugyan ébren tartott az aggódás, a szemeim néha mégis majdnem lecsukódtak.
- Ennyire nem lehetsz belezúgva. – bár Alfredo minden szegletemet ismerte, sem Ő, sem a hozzám közel állók nem értették ezt meg. Elmagyarázni sosem akartam nekik, hiszen ezt nem lehet. Csak van az az érzés, ami mindent átvesz, amitől szimplán jobb kedved lesz.

Tökéletesnek látod a világot és emiatt a hatalmas jókedv miatt úgy érzed, bármit megtehetsz. Plusz energiát ad, szinte repülsz. Amikor ránézel ugyanolyan szépnek látod, mint mikor először találkoztál vele és aztán rájössz, hogy a személyisége még ennél is szebb.

- Nyugodj megy, vegyél egy nagy levegőt. Új nap, új esélyek. Biztosan minden rendben lesz. – bár próbáltak mindketten megnyugtatni és mindent megtenni annak az érdekében, hogy végre normális legyen a pulzusom, nehezen ment. Ők is pont olyan idegesek voltak, mint én.

- Chanel –

Mohón pislogtam párat, mire a kép kezdett kitisztulni körülöttem. Egy fehér plafon volt mögöttem. Idegesen

Fogalmam sincs, hogy kerültem ide. Mintha a világ forogna és mindenképpen ellenem szövetkezne. Minden percben, órában, másodpercben. Egyszerűen amikor eldöntöm, változtatok és próbálok pozitív lenni, a világ azt kiabálja, adjam fel, viszont a remény ami bennem van arra ösztönöz, próbáljam újra. Újra és újra, akár századszorra is. Ezzel csak az a baj, hogy előbb-utóbb fel fogom adni. Nem próbálom újra. És akkor már csak lefele fog vezetni az út.

ültem fel. Az első dolog, amit érzékeltem a kezembe szúrt infúzió volt, ami előző akcióm miatt rettenetesen szúrni kezdett. Másik kézfejemen viszont meleg szorítást éreztem. Óvatosan hajtottam arra a fejem, fő az elővigyázatosság célján. Az ereimben szinte tisztán éreztem az infúziós tű szúrását, de ez sem tudott meggátolni a mosolygásban. Justin édesen szuszogott hátradőlve az ágy mellé helyezett székben. Lassan visszafeküdtem és mivel nem akartam felkelteni, kicsit megszorítottam a kezét.

Pár percig tekintettem a távolba, közben néha-néha Justin alvó arcát kémlelve. Ám mikor az ajtón belépett egy orvos, a lehető leggyorsabban feküdtem vissza. Halvány, amolyan tipikus erőltetett mosoly terült ajkaira, amely még jobban kihangsúlyozta erősen kidolgozott, szabályos arcát.

- Látom felébredt, Miss Parks. – lassan lépkedett az ágyam végébe, ezzel megbizonyosítva arról, hogy nem fog bántani. Bár már majdnem felnőtt vagyok, továbbra is gyerekként félek az orvosoktól és konkrétan mindentől, ami a kórház címszó alatt áll.
- Mi történt? – halovány emlékeim voltak az estéről, de azok sem a legjobbak. Hirtelen visszatért az émelygő, szédülő érzés, így változtattam kicsit helyzetemen, ügyelve arra, hogy kezemet ne húzzam ki az alvó énekes szorításából.
- Barátai szerint tegnap éjszaka meglehetősen sokat ivott, de az alkoholon kívül más szereket is találtunk a szervezetében.
- Drog? – hangom komolyra váltott. Sosem nyúlnék droghoz, s a tudat, hogy ráadásul nem is magam okoztam ezt ijesztő volt.
- Igen. Utólag információk szerint a szórakozóhely pincére többször is volt ilyen ügyek miatt letartóztatva, és nem Ön volt az egyetlen, aki tegnap este így végezte. De az Ön esete a legdurvább.
- És most mi lesz? – kétségbeesetten néztem az orvosra, félelmemben megszorítottam Justin kezét.
- Gyomormosást végeztünk önnél, de mivel sokáig nem volt magánál kapott más gyógyszert is. A szervezetet nagyon megterheli az ilyen, sőt, az is lehet, hogy ezután meglehetősen kívánni fogja majd a szert. Mindenesetre pár napig benntartjuk, amíg tart a gyógyszeres kezelés. Tekintve a barátja kilétére, máshol nagyon nem tudna pihenni. – értettem célzását és igaza volt. Ez az egyetlen hely, ahol most háborítatlanul pihenhetek. Amiket felsorolt nem éppen voltak kellemes dolgok, csak hálálkodni tudok, amiért nem voltam magamnál.

Mielőtt elhagyta volna a kórház szobáját nekiszegeztem utolsó kérdésemet is.
- Doktor úr, a barátom, Justin – néztem a szuszogó fiú felé, aki úgy aludt, hogy akár egy bombát is lehetett volna robbantani mellette, nem ébredt volna fel – mióta van itt?

- Egész éjjel itt volt. – hitetlenkedve meredek a határozott kiállású orvosra, s aztán az ajtóra, amit halkan becsuk maga mögött.

Eddig talán még sejtelmem sem volt, mi is az a kicsi szál, ami mindig elhessegeti a gondolataimat. Mikor már annak a szélén állok, hogy összepakoljak és magam mögött hagyva ezt az egész várost hazamenjek, valami visszatartott. Suttogta, hogy maradjak, éreztette, hogy kellek neki. És rájöttem, hogy ez a kicsi hang Ő volt.

Nevem hallatára keltem fel. Mikor először kinyitottam a szemem egy hatalmas csokor rózsát láttam meg. Pontosan olyan volt, mint amilyent megismerkedésünk elején kaptam tőle, csak éppen akkor nem merte bevallani. Tekintetem ezután ágyam mellé tévedt, ahol továbbra is Justin ült. Már nem az a ruha volt rajta és a virágból ítélve is kiugrott egy kicsit.

- JuJu! – óvatosan ültem fel, figyelve a bekötött infúzióra. Justin közelebb csusszant, leült az ágyra, majd megölelt. Hosszú percekig öleltük egymást, néha-néha adott egy puszit a hajamra és a homlokomra. – Nagyon köszönöm a virágot, gyönyörű. – húzódtam el tőle.
- Neked bármit. – különös csillogást véltem felfedezni a szemében. Közel húzott magához, majd megcsókolt. Hiányzott ez a bizsergető érzés, a hideg, amely végigfutott minden egyes alkalommal a hátamon, mikor hozzámért. – De lenne még egy meglepetésem. – megdöbbentően hirtelen szakította el testét és ajkait. Kotorászni kezdett nadrágja zsebében. Szívem egyre gyorsabban kezdett dobogni. Hátrébb tolta a széket, majd letérdelt. Állj, ne térdelj le! Kelj fel!

Nem láttam semmit a kezében, így elég értetlen volt a helyzet, de másodpercekkel később megpillantottam a fekete dobozt majd a benne lévő gyűrűt is.
- Tudom, hogy nem megfelelő hely és pillanat, de szeretlek. Hozzám jönnél feleségül?

36. fejezet - Homály

Hai, sweeties!

Ismét kérek egy fejbekólintást minden drága olvasomtól. Jogosan hittétek, hogy akár befejezem a blogot, hiszen ötödikén kellett volnba érkeznem a folytatással, most pedig hetedike van. Ennek az az oka, hogy kevés időm volt a hétvégén és mivel az ötleteim felét sikerült akkor csak leírnom, nem akartam összecsapni és egy kis fejezettel jelentkezni. Remélem azért nem haragudtok rám és sikerül titeket kárpótolnom a fejezet hosszával és tartalmával. Duplán megölhetnétek, hiszen ismét függővéget hagytam rátok, de jó hír, hogy ez azt jelenti, egy darabig nem fejezem be a blogot. Amúgy sem terveztem, hiszen annyira a szívemhez nőtt Chanel és Justin története és fogalmam sincs, hogy fogok ennek az egésznek véget vetni. Annyit szeretnék még, hogy a fejlécrendelés mától szünetel! Túl sok rendelést kaptam, a felét megcsináltam, de elküldeni nem sikerült még őket. Kérdéses, mikor lehet újra fejlécet rendelni, de amíg ilyen kevés időm van biztosan nem. Nem akarom feleslegesen jártatni a szám, hiszen megint késtem és gondolom nem érdekel titeket a hegyibeszédem. Kellemes olvasást kívánok és szép hetet minden olvasómnak!

Love, Diana

Mirrors

Szememet törölgetve, s közben arra ügyelve, hogy bele ne essen a fejem az előttem lévő tálba, eszegettem müzlimet. Könnyeimtől összeragadt szempillákkal pislogtam párat az órára. Meglepően korán van, s általában sosem kelek fel reggel tíznél előbb, de ez a helyzet most más. Sajog a nyakam a kanapétól, testemet azonban még mindig Justin melege járja át. Karjait körém rakva, fejét derekamra hajtva, félig ülve aludt mellettem a kanapén. Próbáltam észrevétlenül kiosonni alóla, ami többé-kevésbé sikerül. Teljesen kómában nyitotta ki a szemét, miközben az ágyra tuszkoltam. Egy kicsit megijedtem, majd megsimogatva arcát azt hazudtam neki, hogy alszik és Beyonce a felesége. Nem is kellett sokáig mellette maradnom, egyből szuszogni kezdett.

Szeretném, ha ez az egész tegnap este elfelejtődne. Mindössze azért vagyok még mindig itt, mert éhes voltam – és mert valami azt súgta, nem szabad elmennem. Fülemet és egyúttal lelkemet is Leona Lewis örökzöld slágere, a Bleeding Love töltötte meg. Erősen kapaszkodva tartottam vissza könnyeimet, egyre gyorsabban majszolgatva müzlimet. Valami elszakadt bennem, nem tudom mi. Jelenleg úgy vagyok, hogy sírok, viszont legszívesebben a világ végére is elfutnák és három napon keresztül fent lennék és tombolnák, hogy mindent kiadjak magamból.

Szívroham közeli állapotban voltam, mikor két kéz lassan kibogarászta a fülemből a fülhallgatót. Ennyit a ’csendben elmegyek, úgysem veszi észre’ tervemről.
- Jó reggelt, Chanel! – bár az első másodpercekben bántam, hogy nem sikerült megint végrehajtanom egy tervet, azért mégis jól esett egy kis törődés. Nyomott egy puszit hajam tetejére, aztán leült velem szembe.

Nem akartam felnézni rá, hiszen a szemem is alig tudtam nyitva tartani és megint majdnem elsírtam magam. Nem akarom sajnáltatni magam előtte, nem akarom, hogy azt higgye, ezt kell tennem a figyelméért. Velem ellentétben nagy étvágya van, hiszen kapásból befalja a kiöntött tál reggelit. Tekintetem véletlen is rátéved, s már nem is tudod leszakítani róla. Halvány mosollyal figyelem, ahogy 19 éves létére tömi a reggelijét. Inkább emlékeztet egy éhes óvodásra, mint a világ legnagyobb szupersztárjára.

- Hogy aludtál? – bár nem tisztán értettem a két falat között elmorzsolt szavait, lassan és figyelmesen mégiscsak kibogoztam őket.
- Egész jól. Kicsit megkönnyebbültem a sírástól. Nem akarok többet sírni, de úgy érzem, még mindig van bennem olyan, amit nem adtam ki, csak nem tudom, hogyan sikerülne végre végleg elfelejteni ezeket az érzéseket. – tudtam, hogy sosem fogom ezeket az érzéseket elfelejteni. Ha nem is fog majd fájni, ez mindig bennem marad, nyomot hagy. És nem úgy, mint egy kellemes, jó emlék, hanem mint életem legrosszabb időszaka. Gyenge vagyok és esetlen, nincs mit tagadni.

- Nekem van egy ötletem. – nagy nyelésre lettem figyelmes, majd Justin szavai kitisztultak. – Mivel ez az esti vacsora rosszul sült el, arra gondoltam, rendezhetnék egy privát bulit, neked. – kecsegtetően hangzott a privát buli ötlet, s mintha a fejembe látott volna, kicsit ijesztő is volt. Pontosan ezt akartam: tombolni. Ám mégsem egy privát klubban, ahol alig vannak. Egy tömeges helyre akarok menni, ahol emberek százai nyomulnak. Új embereket megismerni, és elfelejteni mindent.
- Nem mehetnénk inkább egy nyílt szórakozóhelyre? Ha nem kell, nem akarsz, hiszen felismernek, de nekem nincs kedvem most egy privát bulihoz. – mondataim közben lassan turkáltam a tálamban pihenő csokoládés müzlit, ami már teljesen átázott a tejtől.
- De, persze! Ez egy jó ötlet. Fel is hívom Fredo-t és a többieket. Te is hívd fel Alice-t! – kétszer sem kellett mondani, Justin máris futott telefonjáért.

Eszegetve tovább a reggelit, fél füllel hallottam, ahogy mosolyogva meséli a többieknek, hogy este buli lesz és jöjjenek. Én mindössze egy üzenetet küldtem Alice-nek, miután végleg abbahagytam az evést. Elköszöntem Justintól, aztán hazafele, Alice-hez vettem az irányt.

Láttam, hogy néhol az emberek megbámultak, de nem izgatott. Próbáltam magamra és a szórakozásra koncentrálni és arra, hogy végre valami jó is történik velem.

- Chanel! – olyan csontropogtató ölelést kaptam Alice-től, mintha legalább két éve nem látott volna. Azért jólesett. – Ne pakolj! Megyünk ruhát venni! – már félig levettem kabátomat, mikor a szőkeség megragadta a kezemet és vonszolva maga után vezetett.

Az egyetlen, amihez most semmi kedvem sem volt, az a vásárlás. Lehajtott fejjel szeltem a métereket az utcákon, s csak Alice-re hagyatkoztam. Kezemnél fogva vezetett. Feltűnt, mikor megálltunk és az is, hogy egy boltban vagyunk. Felemelve a fejem enyhén elképedtem a puccos hely láttán.

- Jó helyen vagyunk? – az üzlet belseje garantáltan azt sugározta, hogy nem dollárokért árulják itt a ruhákat, sőt! Mindent puccos ékszerek borítottak. Pár vásárló volt mindössze, de Ők is a szőke-cicababa kategóriát erősítették.
- Abszolút! – ismét megragadta kezemet, majd a pénztáros felé kezdett húzni. Az ötvenes, de feltűnően csinos szőke nő szeme felcsillant Alice láttán. Öleléssel üdvözölték egymást, amíg én félénken köszöntem. Időközben kiderült, hogy a hölgy Ali nagynénje volt. Érdekes, hogy sosem mesélt nekem róla, bár mikor a szüleit megláttam először, majdnem dobtam egy hátast. Talán ezért is nem engedtem, hogy beszámoljon a családfájáról. Kellemes csalódás, hogy más is van a Bay családban, mind ügyvéd.

- Kérnénk egy szép ruhát nekem, és egyet a Bieber csajnak is. – arckifejezésem egyszerre meglepetté vált, amolyan „megöllek” pillantással néztem a mellettem álló szöszire. Ő látványosan felhúzta vállát. Párszor, amíg a sorok között cikáztunk körbenéztem, de szerencsére senki sem hallotta meg. Fellélegeztem.
- Alice, tudod, hogy neked mindig van valamim. Itt is lenne. – az én lélegezetem is elállt, nemhogy az Övé, mikor a hölgy kivette a ruhát. Alice azonnal magához ölelgette és szinte futva indult el a próbafülke felé, útközben lekapva egy magassarkút az egyik polcról. Ártatlanul pislogva követtem az eladót, aki egy másik polchoz vezetett. Kezébe vett egy azték mintás szoknyát és egy kék ujjatlant. Jobban szemügyre vettem és rájöttem, hogy túl hamar ítéltem el. Tulajdonképpen igen furcsa rájönni mindössze egy ruhából és egy ilyen kis szituációból, hogy mennyire igaz ez a tulajdonságom az életem bármely területére. Túl hamar ítélek, s ha egyszer a változatosság kedvéért igent mondok és végre úgy döntök, kiszakadok a megszokott kerékvágásból, az is rosszul sül el.

Szálak, apró pici szálak tartottak itt. Testem minden porcikája Texasba, a nyugalomba vágyott, ám mégis ha belegondoltam, hogy ezzel elveszítem Justint, összetört a szívem. Egyszerűen nem tudnám Őt mással látni, pedig biztos vagyok benne, hogy hamarabb túllépne, mint én.

Fejemet gondolatok ezrei szőtték át. Esetlenül léptem ki a próbafülkéből. Ahogy oldalra fordultam, egyszerre találkoztam Alice tekintetével. Nagy mosollyal és bólogatással néztünk egymásra. Ez azt jelenti, jól nézünk ki. Legalább egy pozitívum eddig van. Már csak az estének kell jól sikerülnie..

A délután további része csendben telt. Míg én gondolkoztam, Ali gondoskodott mind a saját, mind az én ábrázatomról. Nem akartam mást, mint menni és tombolni. Egyre több és több energia gyűlt fel bennem, s mikor az óra kilencet ütött, mosolyogva felpattantam az ágyról és futva indultam el az ajtó felé.
- Mi ez a nagy sietség? – láthatóan barátnőm sem értette hirtelen tetteimet, de én sem. A fontos most csak annyi volt, hogy negyed óra múlva Los Angeles egyik legnagyobb klubja előtt kell lennünk.

Kint sötét volt, néha-néha csípte a hideg az arcomat. Kabátomat jobban összehúztam, de nem tudtam elkerülni a velünk szembe jövő fiúcsapat pillantását. Hihetetlen, hogy mindössze pár métert kellett megtennünk a klub hátsó bejáratáig, de máris legalább tizenöt srác megbámult minket. Akaratlanul is hátra néztem, Ők gyorsan elkapták a fejüket, de tisztán kivettem, hogy éppen a hátsó felemet vizsgálták. Látványosan megforgattam szemeimet és halkan mentem tovább. Az ajtó előtt egy kisebb csapat várt. Először Alfredo feje tűnt fel, aztán ott volt Lil’ Twist, sőt még Tom is. Utoljára Justint láttam meg, aki elkerekedett szemekkel vizslatott. Öleléssel s egy kisebb szájra puszival üdvözöltük egymást, aztán be is invitáltak minket a klubba.

- Túl jól nézel ki. – halványan elmosolyodtam, s ez a mosoly pimasszá vált át, mikor Justin kezei a fenekemre tévedtek. Még közelebb léptem hozzá és így bandukoltunk a klub belsejébe. Nem sok ember volt, de biztosra vettem, hogy miután ez a csapat becsődül, dugig lesz a hely. A zenéket már ontották és az alkohol is rendesen fogyott. Lepakoltuk a kabátunkat. Tom és Alice voltak, akik inkább táncolni mentek, míg mi a baráti társasággal megrohamoztuk a pultot. A fiúk pislogva nézték, amint rendelek egy erős koktélt. Általában nem szoktam inni, de a mai nap különleges. Mind a négyen Alice és Tom felé pillantottunk, aztán mikor a pincér srác szólt, hogy itt a rendelésünk, visszafordultunk.

Furcsának tartottam a srácot, hiszen látványosan kacsintott egyet, aztán alsó ajkát harapdálva távozott. Valami nem oké a gyerekkel. Ahelyett, hogy ezt boncolgattam volna, inkább legyintettem és belekortyoltam az italba. Elsőre egészen furcsa íze volt, de ezt betudtam annak, hogy még sosem ittam ilyet és biztosan nem voltam felkészülve az ivásra. Tizenegyig beszélgettünk. A többiek egész keveset ittak, de nekem már a hatodik pohár csúszott le. Fogalmam sincs miért, de kezdtem elveszíteni a fejem. Úgy éreztem, kell még egy pohár és mintha magához láncolt volna az ital, ittam. A pincérnek persze ez tetszett, sőt, lefogadom, betudta annak, hogy biztosan tetszik nekem.

Taylor Swift dalára kaptam fel a fejem. Már csak ketten ültünk a pultnál Justinnal. Összenéztünk és elmosolyodtunk. Mindkettőnknek Jazzy ugrott be. Szívesen visszapörgetném az időt. Emlékszem, hogy féltem Pattie-től és mégis milyen jól sült el az egész. Most már gyerekesnek tartom, hogy ilyenektől féljek. Utólag könnyű beszélni.

Karon ragadtam Justint és behúztam a táncparkett közepére. Elvesztettem a fejem és mintha nem is önmagam lettem volna táncoltam. Az előttem toporgó fiúnak persze ez tetszett. Kezei ide-oda vándoroltak a testemen, feje néha-néha hátrabicsaklott és ismét találkoztam azzal az ismert pillantással, ami minden pillanatban levette rólam a ruhát. Csokoládébarna szemei sötétek voltak.
Lil kezei csusszantak derekam köré és könnyedén emeltek egy kicsit arrébb. Kezdett fájni a fejem, mégis repültem. Vagyis, azt éreztem.

- Haver, el tudsz jönni egy kicsit? – az énekes bólogatással válaszolt barátjának. Kis puszit nyomott az arcomra, aztán eltűnt a tömegben.

Esetlenül baktattam a pult felé és kértem még két koktélt. Fejemet kezemre hajtva, arcomba lógó hajjal vártam, mikor teszi elém a pincér az italokat. Egy-egy húzásra lehúztam mindkettőt. Miközben azt éreztem, szétrobban a fejem, egyre nagyobb lett a kedvem és szinte repültem. Bolyongva indultam el Alfredo felé, aki Tom és Alice társaságában nyomta táncát. Alig kaptam levegőt. Erősen vállába kapaszkodtam, reménytelenül néztem rá. Jobban kezdtem szorítani a vállát, közben kihallottam pár szót, de rettentő rosszul voltam. A következő pillanatban nem éreztem semmit, minden elsötétült és csak annyira emlékszem, hogy elengedem Fredo vállát, aztán sötét lett…

35. fejezet - Ne hagyj egyedül!

Édes, drága, türelmes olvasóim!

Tudom-tudom, egy nagy, de nagyon nagy fejbekólintást érdemlek, amiért egy nappal később érkeztem és még nem is szóltam nektek. Én sem tudtam, hogy nem fogok végezni a fejezettel, hiszen tegnap délután spontán programom volt, ami annyit tett ki, hogy a ballagásomra vásároltam. Pozitívan álltam a dologhoz, mondván egy óra alatt végzek, de ebből lett négy óra és este hétkor már se erőm, se kedvem nem volt írni - összecsapni pedig nem szerettem volna. Ez az oka annak is, hogy nem válaszoltam a kommentekre, amit sajnálok, de semmi újjal nem tudok szolgálni a szokásos titkolózós dolgaimon kívül. Ma, a biológia témazárómra tanultam, s közben kicsit gondolkoztam, mi lesz a bloggal. terveb van egy új történet, erről már meséltem nektek, ami kicsit másabb lesz, de szintén Justin testesíti majd meg a főszereplőt. Ebből olyan 10-15 fejezetet szeretnék előre megírni és még csak az elsőnek a fele van meg. Mikor nekiálltam a One Love-nak, nem tudtam, mennyi fejezetet akarok, de aztán a felénél rájöttem, hogy szerintem negyvennél megállok. Most annyira nem vagyok ebben biztos, hisz minél hamarabb szeretném nektek hozni az új blogot és amíg azt nem dolgozom ki és nem érzem ezt a történetet lezártnak, addig természetesen jelentkezni fogok. Bár legszívesebben tényleg megállnék negyven fejezetnél plusz az epilógusnál, hiszen húzni sem szeretném. Ti hogy vélekedtek erről? Meddig szeretnétek még olvasni a blogot? Visszajelzéseiteket szívesen várom, s köszönöm mindenkinek egytől-egyig, hogy itt van nekem, olvas és támogat. Nem tudjátok, mennyire imádlak titeket! Apropó, a fejezetről annyit, hogy a dal, amit a végén Justin játszik, a képnél van linkelve. Ennyi lettem volna, sok-sok kitartást és kellemes, szép májust mindenkinek!

Love, Diana

Nothing Like Us

CHANEL PARKS

- Mi történik körülöttünk? – leheltem a szavakat. A hideg, csípős levegő minden lélegzetvételemet kihangsúlyozta. Biztosra veszem, senki sem hallott és halkan motyogó számat sem látta, hiszen a fejemen ékeskedő kalap és nyakam köré tekert sálam majdhogynem az egész fejemet eltakarta. Ki akarok innen szabadulni. Magam sem tudom, mikor került ki az irányítás ennyire a kezemből. Úgy érzem, az életem minden része darabokra hullik, s jómagam is. Korántsem érzem magam már annyira biztosan, egyre jobban kapaszkodom egy szakadék szélébe. Nem sok kell, hogy leessek, de úgy érzem, még egy milliméter és lezuhanok.

Bőszen kapkodtam levegő után, s már nem csak magamat, hanem kibuggyanó könnycseppeimet egyaránt. Elveszett voltam. Erősen, szinte tépve szorítottam Justin kezét, aki araszolva haladt előttem. Szemüvegén keresztül bámulta a földet. Olyan érzésem volt, mintha vérezne a kezem a szorítástól, de biztonságot is adott. Fülemet éles vakuhangok, szememet villanó fények borították be. Mintha állatok ezrei vetették volna magukat rám, egyre többet és többet akarva. Körülöttünk hatalmas, izmokkal teli emberek térítették észhez a fotósokat. Meghaltam.

Bepattantam az autóba, összekuporodtam az ülésen, amíg becsukták az ajtót. A fotósok továbbra is tapadtak ránk, az ablakon keresztül cserkésztek be minket. Jus mellettem ült, továbbra is feszülten. Nem szóltunk egymáshoz. Sosem volt ehhez hasonló helyzet. Egyikünk sem gondolta volna, hogy Justin engesztelő és újrakezdő vacsorája ide fajul. Minden rendben volt, kezdtem ismét megbarátkozni vele, s még mindig nem tudom, mikor futottak ki a szálak a kezünkből. De ez nem is lényeges. Ráébredtem arra, hogy túl sokat adott nekem ez a fiú ahhoz, hogy elengedjem. Szinte véresre szorongattam a kezét, de az autóban sem akartam elengedni. Levegőért kapkodva próbáltam csendben maradni.

Mi lett velem? Hova lett az igazi Chanel?
Mikor felnéztem, Los Angeles utcái köszöntek vissza az ablakon keresztül. Nem mertem a kocsiban ülő emberek egyikével sem szemkontaktust tartani, hiszen sosem szerettem, ha gyengének láttak. De be kell vallanom, a mai este és az utóbbi idő dolgai felvilágosítottak. Az évekig elnyomott érzéseim és az, hogy mindig kemény voltam kikészített. Bár úgy teszek, mintha nem érdekelne, a tudat, hogy elvesztem az életem és a körülöttem lévő embereket, megőrjít. Segítség kell. Egy beszélgetés, valaki, aki megért. Egy menekvés.

Az autó kerekei megálltak, ahogy én is megijedtem egy percre. Kinézve hatalmas, Justin anyukájától kapott kalapom alól láttam, biztonságban vagyok. Egy jól ismert ház termett előttem, kivilágított előterével, garázsa előtt egy fehér autóval. Nagyot sóhajtottam, bár könnyeim továbbra is patakokban folytak. A lehető leghalkabban sírtam, bár fejemben zajok ezrei keveredtek.

A most történő dolgok közül semmit sem fogtam fel, mindössze a kamerák kattogását hallottam és azt, ahogy a rajongók megállás nélkül kiabálják, hogy ”Justin!”.

Mintha megfagytam volna, összeszorítva pulcsimat magamon, követve az előttem lézengő fiút mentem be a házba. Durván vágta le kulcsát az előszobába, ebből ítélve mérges volt. Tarkóját fogva ment tovább, majd tűnt el a nappali sűrűjében.

Én csak álltam. Levettem a sálat, a kalapot, közben folyamatosan a helyzet járt a fejemben. Erőtlenül támaszkodtam neki az ajtónak, aztán gyengeségemben háttal csúsztam le. Nem bírtam tovább. Fejem kezeimbe esett, sírásom mennydörgésként hallatszott a hatalmas házban. 

Üres voltam. Régen annyira tudtam mosolyogni, boldog voltam és minden apró dolgot meg tudtam becsülni, még ha nem is mutattam ki. Hiába kaptam hideget-meleg mind az iskolában, mind mások által, nem zavart, mert tudtam, hogy csak irigyek. Most viszont én vagyok irigy rájuk. Hónapokkal ezelőtt minden felfordult, s én is kifordultam magamból. Felhalmoztam az érzéseimet, nem tudtam őszintén beszélni senkivel sem. Elvesztettem magamat és azt, akiben bíztam és akit szerettem.
Bőrömet szinte tűzként perzselték a lefolyó könnycseppek. Vége. Ennyi volt. Túl sokáig voltam erős.

Halk léptek ütötték meg fülemet, de erőm és akaratom sem volt, hogy társamra nézzek. Egyszerűen zokogtam tovább. Kezei védelmezően hátamra tévedtek. Leült mellém a hideg földre, majd fejemet nyakhajlatába nyomva simogatta hátamat, miközben apró puszikat lehelt a hajamra. Jól ismert illata mindenemet átjárta, s a tudat, hogy elveszítettem, még jobban sírásra ösztönzött.

- Shh.. – keze gyengéden járt a hátamon. Erősebben fúrtam bele fejemet nyakhajlatába. Nem tudtam, mit akarok, csak biztonságot szerettem volna. – Chanel, miért sírsz? – nem válaszoltam, hiszen beszéd nélkül is kapkodnom kellett a levegőért. – Baba, ne sírj! Hallod? – kérésének eleget téve vettem egyenletesen a levegőt. A következőkben eltelt percek óráknak tűntek, de legalább kicsit megnyugodtam. Fejemet mellkasán támasztva néztem előre, nem pislantva. Csak bámultam a könnyeimen keresztül. – Most már el tudod mondani, mi a baj? – minden egyes percben, amit karjaiban töltöttem, rájöttem, hogy ezt nem Ő rontotta el, hanem én. Szeretem, miét kéne tagadnom, de nehéz. Mégis biztonságban érzem magam vele és jelenleg úgy érzem, bármit elmondhatok neki és kétszer akkora bizalommal fordulok felé, mint azelőtt.

- Semmi, csak.. – kicsit elhúztam a fejem, hogy szemébe tudjak nézni. Megtöröltem az arcomat, ezzel együtt sikerült letörölnöm egy kósza könnycseppet is. – Megijesztett ez az egész helyzet. Téged nem? – terelni akartam a témát, pontosan ezért kérdeztem rá az utamba eső első dologra. Nem akarom neki kiönteni a lelkem, hiszen itt jóval többről van szó, mint félelemről.
- Már hozzászoktam. – búgta halkan. Szemein tisztán látszott, hogy Őt is megviselte a rengeteg ember. Hiába van ez évek óta körülötte, akkor is ijesztő és veszélyes. – De mi az igazi baj? Sosem láttalak így sírni, valami biztosan van. Ugye nem rám haragszol? – arca fokozatosan gyengült el. Nagyokat nyeltem, s erőszakosan próbáltam lassítani szívem tempóján.

- Nem. – temperamentumosan kinyögött válaszom hangosan töltött be az üres teret. – Bennem van a baj. Tudod, az életem felfordult pár hónapja és sok mindenre rávilágított ez. Például arra, hogy korántsem vagyok olyan erős és tökéletes, mint amilyennek beállítom magam. – a bennem keringő érzések, gondolatok negyedét sem fogalmaztam meg, hiszen ennél jóval többet éreztem. Ez mindössze a lényeg volt, a lényege annak, miért vesztettem el magam. – Úgy érzem, kicsúszik az életem a kezemből. Nem akarom ezt tovább folytatni. – aprókat pislogva meredtem magam elé, ruhám alját piszkálva.
- Ismerlek és ne hidd, hogy nem vagy erős. Fogalmam sem volt, hogy ez zajlik benned és rosszul érzem magam, hiszen melletted kellett volna lennem, ehelyett átvertelek. Sajnálom. – őszintén nem számítottam arra, hogy Justin magára hárítja a gondokat, a bajokat, melyeket tulajdonképpen én okoztam.

- Ne kérj bocsánatot, hiszen pontosan én voltam az, aki felforgatott mindent. A rajongóid nem csak engem, hanem téged is szidtak. Azt még elviselem, ha engem ócsárolnak, de hogy téged azt már nem. Én sajnálom, hogy csak a rosszat hoztam rád. – nagyokat nyelve tartottam vissza könnyeimet, amelyek ismét útért kiáltottak. Nem akartam megint sírni, csak beszélni szerettem volna valakivel. De mégis ott volt a tudat, hogy ha egész éjjel sírok, utána meg fogok könnyebbülni.

- Chanel, ne beszélj már hülyeségeket! Szerintem pontosan senki sem érti meg ezt a dolgot kettőnk között és ez jó. Itt vagyunk egymásnak és ha mások hülyének és értetlennek is néznek, mi értjük egymást. Na de elég a drámából, most felmegyünk, és végre alszunk egy kicsit, jó? – ma szinte már berögzött szokássá, reflexé vált a nagy sóhajtás. Most sem tettem másképp, nagyot sóhajtottam. Hideg fuvallat futott végig testemen, ahogy Justin letörölte az arcomon elkenődött sminket.
- Nem maradhatunk inkább itt, a nappaliban? – szégyenlősen kérdeztem, hiszen nem akartam követelni tőle. Nem volt kedvem most felmenni, rettentő fáradt voltam. Azt pedig nem akartam említeni, hogy a lábaim továbbra is remegnek az idegességtől. Csak megijeszteném.
- De persze. – lágyan karoltam belé, Ő segített felállni. Pár lépés volt a nappali, de alig bírtam azt is megtenni. Erősen szorongattam kezemmel az egyik lábamat, ezzel kicsit stabilabbá téve állásomat.

Lassan ültem le a puha kanapéra, de pár másodperc múlva el is dőltem. Erőtlenül fürkésztem a padlót. Két kéz simult rám, melyek egy takarót egyengettek rajtam.

- Zongorázzak egy kicsit? Van egy új dalom, szeretném, ha hallanád. – lehelete lágyan csiklandozta arcomat. Lassan bólintottam, ezzel választ adva.

Magabiztosan foglalt helyet az éjfekete zongora előtt. Ujjai lágyan simogatták a billentyűket, majd hangja is megszólalt. A dal valóban új volt, hiszen ezelőtt sosem hallottam még. Csukott szemmel élveztem a sorait, s beszívva fájdalmát egy könnycsepp gördül végig arcomon. A takaróba fúrva magam tartottam vissza ismét sírásomat.

- Justin, kérlek ne hagy egyedül! – kétségbeesetten néztem fel arcára. Tudom, hogy azt mondtam, nem bízom benne. De jelenleg Ő az egyetlen, aki megért és aki szeret. Szükségem van rá.
- Sosem foglak egyedül hagyni. – kis mosoly szökött szám szélére simogatására. Becsuktam a szemem, egyenletesen, nyugodtan vettem a levegőt, aztán mély alomba szenderültem.