25. fejezet - Meglepetések

Hello, darlings!

Újabb hét, újabb napok. Ez a hetem sem egy sétagalopp, de szerencsére a nehezebb részén már túl vagyok. Ettől függetlenül hamar megírtam a részt, ami ismét hosszabb lett. A napokban gondolkoztam, hány részesre szeretném a történetet és arra jutottam, hogy amennyi jön, annyi lesz. Ha úgy érzem, ennyi elég, itt álljunk meg, akkor vége lesz. Ma kezdtem el a meglepetés elkészítését, ami egy szomorúbb hangulatú novella lesz, csatolva egy számomra igen fontos és gyönyörű dallal. Remélem várjátok, mert igyekszem vele, de az Istennek sem tudok hat vagy hét oldalon keresztül rizszázni, de majd próbálok. Főleg a gondolatokra szeretnék építeni, így még nehezebb dolgom van, de hajrá nekem! Nektek hogy telik a hét? Várjátok már a novellát?

Love, Diana

Strip

2013. február 09.

Los Angeles, California

Szombat van. Átlagos napjaimon ilyenkor még délben is nyomom az ágyat és kettőkor kikelek egy bögre kávéért, majd visszaalszom. Korántsem vagyok annyira éber, mint a hétköznapokon, de most! Reggel fél ötkor fent voltam. Alice párnákkal dobált, hisz Őt nyaggattam, a jó stílusérzékével találjon már valami normális ruhát nekem. Mikor kiejtettem a mackónadrág szót feje vörös lett, azonnal felugrott és felforgatta a szekrényemet. Végül, reggel hét órakor diadalittasan eszméltünk fel: kész voltam. A telefonomat belecsúsztattam a nadrágom zsebébe, gyorsan bekaptunk valamit reggelire és már indultam is a repülőtérre. Fogtam egy taxit. Ahogy egyre közeledtünk Los Angeles repülőtere felé, egyre jobban izzadt a kezem. Bár tudtam, egy óra van még barátom – milyen furcsa ezt kimondani! – érkezéséig, az első pillanatban ott akartam lenni.

Helyet foglaltam a hatalmas reptér előcsarnokában és sok-sok emberrel együtt vártam. Ide-oda sürgött a nép, ahogy folyamatosan érkeztek a gépek, úgy tűntek el mellőlem az emberek. Nem türelmes emberként ismernek, s most pedig még az átlagosnál is jobban kezdem elveszteni azt a picike türelmemet is. Körülöttem, anyukák, apukák, családok voltak. Mindenki sírt, aki újra látta a szeretteit, ölelgették egymást. Néha-néha felpillantottam, és ilyenkor nekem is mosolyognom kellett. Máskor pedig a térdemet kopogtattam a várakozásban.

Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, megtaláljuk-e egyáltalán egymást, hisz nem is beszéltünk már öt napja legalább és nem tudom, nem választja-e inkább a zsúfolt előcsarnok helyett a vészkijáratot, ahol nyugodtan, emberek sokasága nélkül kiszökhet.
Aki azt hiszi, hogy négy hét nem sok, az hazudik. Abban az esetben sok, ha az egyetlen olyan ember kilép az életedből, akivel sosem unalmas egyetlen perc sem.
Egyre idegesebb lettem, s mikor bemondták a New York-i járat érkezését, legszívesebben felugrottam volna örömömben. De nyugodtnak kellett maradnom, így rezzenéstelen arccal ültem tovább a hideg széken, várva, hogy jöjjön valaki.
Sok-sok ember özönlött az előcsarnokba. Ismét voltak, akik öleléssel üdvözölték egymást, rég nem látott rokonaikat, barátaikat. Felálltam és szemeimmel buzgón kezdtem keresni Őt. Azt sem tudtam, mit visel, hogy néz ki, csak kerestem. Pár másodperc ideges keresgélés után fotósok százai töltötték be a teret és máris kiszúrtam a nagy tömeg közepén. Sikítozó lányok állták el az utat, és nem láttam mást, mint két hatalmas kidobóembert. Leleményességemben – na még mit nem! – lefagyva álltam a szék előtt. Tennem kellett valamit, mielőtt lehajtott fejjel távozik, nem is sejtve: itt vagyok.

- Justin! – kiabáltam át a tömegen. Kíváncsian kapta fel tekintetét és kezdett kutakodni a nagy csarnokban. Gondoltam, nem lát, így integetni kezdtem. Felcsillanó szeme jelezte: észrevett. Halkan súgott oda valamit testőrének. Ajkamat harapdálva, izgatottan vártam. A testőr és Justin különvált a fotósoktól és szinte vágtatva keresztül mindenen közeledtek felém.

Rég nem látott arca minden egyes lépéssel felvirult. Hihetetlen, mennyire hiányzott az édes pofája, a pingvin járása és úgy mindene. Lassan szedtem a lábaimat felé. Justin futni kezdett, piros táskája ide-oda járt a hátán, de ez kicsit sem érdekelte. Azt hittem feldönt, de mikor közel ért hozzám felkapott és a levegőben megpörgetve lehelt egy csókot ajkaimra. Nevetve váltunk szét. Földet érve magabiztosabb lettem. Szorosan karolt át, fejemet a nyakhajlatába nyomta, védve a fotósoktól.

- Hiányoztam? – suttogta alig hallhatóan.
- Nem is tudod mennyire. – egy pillanatra felnéztem rá, arcomon továbbra is ott trónolt az a hatalmas, levakarhatatlan mosoly. A vakuk az arcunkba villogtak, s kísérteties hasonlósággal a Victoria’s Secret Show-hoz, Jus megcsókolt. Tudtam, ennek következményei lesznek még, de abban a pillanatban ez volt a legkisebb dolog.

Összeborulva mentünk ki a reptérről. Justin udvariasan nyitotta ki a fekete autó ajtaját, eltekintve attól, hogy kamerák voltak mindenhol. Összehúzva magam kuporodtam az autóban, minden percben takarva magam a sálammal.
Sosem akartam, hogy hírnévhajhász senkinek higgyenek, mert nem voltam az. Szerintem undorító, ha valaki a pénzéért szeret valakit. Nem egészséges. Épp ezért próbáltam minél jobban elbújni. A fejem a sálban volt, szemem előtt lepörgött az összes holnapi újság címoldala.

Los Angeles autópályájára hajtva megkönnyebbülve eszméltem fel. Tekintetem az elsuhanó tájat pásztázta, gyönyörködve a tél nyomaiban. Néhol egy-két hókupac tarkította a teret. Ismerős volt az út, az első percben kiszúrtam: Justinhoz megyünk. Érdekes módon egy szót nem szóltunk egymáshoz, ennek ellenére merészen fogtuk a másik kezét.
A hatalmas ház előtt megállva ismét elcsodálkoztam. Kétszer – vagy háromszor? –jártam itt és továbbra is csodálatos ez a ház. Annyira nagy és szép, lehetetlen betelni velem. Vállamon a táskámmal és barátom kabátjával a kezemben – amit a hideg ellenére sem akar felvenni, mert az úgy „nem divat” – mentem be a házba. Biebs elköszönt a sofőrtől, aztán csatlakozott hozzám.

- Basszus. – kíváncsian fordultam az ajtó felé, ahol épp Ő ügyetlenkedett.
- Mi van?
- Semmi csak.. – durcásan vágta le a pulcsiját az előszobaszekrényre. Figyelmen kívül hagyva engem, kecsesen bebaktatott a nappaliba, s helyet foglalt a kanapén. Követve példáját, leültem mellé.

- Milyen volt a turné? – hát, nem ez az első kérdés, amit feltettem volna neki, de ez a legkézenfekvőbb.
- Jó, kösz. – vágta oda flegmán.
- Most meg mi bajod van? – nem értem a hangulatváltozását. A reptéri kedves srác az autóút folyamán átfordult valaki mássá.-

- Hiányoztál. – nyögte ki, lehajtott fejjel. S ezért kell szomorúnak lenni?
- Van még valami más is!
- Nincs.
- Ismerlek. Na, bökd ki! – böködtem meg játékosan.
- Csak..szeretlek. És rossz volt ez a négy hét. – biggyeszti le ajkait.
- Ez komoly? Elég akkor depizni, amikor nem vagyunk együtt, de most, hogy itt a lehetőség, hirtelen felveszed a szomorú álcát? Nem értelek. – legyintettem nagyot, jelezve, tereljük a témát.
- Hoztam neked valamit. – pár perc kínos csend után végre megjelent az a szép mosoly az arcán, ami engem is mosolygásra késztetett. Buzgón kezdett keresgélni a bőröndjében. Utálom a meglepetéseket, és Justin esetében fogalmam sem volt, mire számítsak.

Meglátva az ajándékomat, egyszerre felkiáltottam.

- Gumicukor! – úgy pattantam fel az ágyról, mint egy kisgyerek. JuJu önelégült mosollyal nyugtázta: tetszik az ajándék. Egy kis kártya volt a kosár gumicukorra ráfüggesztve, amelyre ez volt írva:

”Holnap érkezik anya, Jaxo és Jazzy. Bemutathatlak nekik?”

Nem sokat tudtam sem Pattie-ről, sem a gyerekekről, de mivel imádtam a kicsiket, nem tulajdonítottam semmi rosszat az alkalomnak. Bólogatással egyeztem bele, fogadtam el a meghívást.

- Alice-től hallottam – ez érdekes: mióta vannak ők beszélő viszonyban? -, hogy nekem is tartogatsz valamit.

Egyáltalán nem említettem, hogy van egy ajándékom Justinnak, és remélem, Alice sem mondta el neki, mert akkor ugrott a meglepetés.
- Igen! Mindjárt hozom, tíz perc! – nevetve szaladtam ki a mosdóba. Láttam barátom értetlen pillantásán, el sem tudja képzelni, mi lesz a meglepetés – ellentétben velem.

A tükörbe nézve úgy látom magam, mint aki most váltotta valóra az álmát. Egyfolytában nevettem. Levettem a felsőm, majd megkerestem a táskámba az ajándék egyik kellékét. Tíz perc után, kisebb igazításokkal kész lettem. Feszélyezve léptem ki az ajtón, mivel a (szerintem) borzalmas csipkecsoda nem épp megszokott viselet volt számomra. Kíváncsian dugtam ki a fejem a nappali felé, ahol Justin ült szétterpesztve, türelmetlenül.

- Készen állsz? – kérdeztem, valami eszméletlen hülye hangszínnel.
- Persze. – reflexből érkezett válasza.

Nagy levegőt vettem, leraktam a kezemben lévő kosarat, amit tőle kaptam a legközelebbi szabad felületre. Remegő lábakkal álltam elé. Szemei elkerekedtek, azonnal felült. Látva reakcióját elégedett mosolyra húzódott a szám, miközben alsó ajkamat harapdáltam. A látszólag élénken beindult fantáziájú fiú azonnal nekem rontott, erőszakosan kezdett csókolni, kezei pedig egyszerre bejárták testemet.

- Na nem! – toltam el magamtól, amit csalódott pillantással nyugtázott. – Először játszunk: öt kérdés, öt válasz. Ha mind az öt jó, talán, ismétlem talán lesz esélyed.

Pillantása elborult volt. Tettem két lépést hátra.
- Benne vagy? – kajánul elvigyorodtam, látva, milyen arcot vágott.
- Na azt már nem! – közeledett felém ismét. Forró táncra hívta a nyelvemet, miközben hátrafelé, a falnak nyomott. Belenyögtem a csókba, lábaimat dereka köré kulcsoltam és megfogadtam, hogy ma este gátlástalan leszek, bármi történjen is.

24. fejezet - Naplóbejegyzések

Kedves, édes olvasók!

Úgy érzem, mostanában nem köszönöm meg nektek eléggé a támogatást, pedig hihetetlen, mennyi kedves szót kapok, mind itt, mind a másik blogomon. Hihetetlenek és csodálatosak vagytok, olvastok, írtok, és el sem tudom mondani, ez mennyit jelenet. Én pedig, mint mindig, ígérgetem az ilyen-olyan hosszabb részeket, de sosem tudom hozni őket, és ezért rosszul érzem magam. Úgy gondolom, nem adok eleget nektek, épp ezért terveztem, hogy ha minden összejön és lesz időm, akár egy kis meglepetést is hozhatok, természetesen Justin-témában. Sokszor ígértem a hosszú részeket, és kivételesen most szerintem sikerült egy ilyet írnom. Az átlagnál hosszabb lett, és bár nem történik benne semmi eget rengető, megtudhatjátok, hogy érez a két főszereplő a turné alatt. Ezt ugyanúgy fontosnak tartom, mint a cselekményt, hisz mindig jó, ha az ember tisztában van, hogy is éreznek a szereplők egy történetben. Azt hiszem, ennél csöpögősebb leírást nem is adhattam volna, aki nem bírja a nyálas dolgokat, az akár ki is hagyhatja. Ilyen kedvem volt.
Remélem, azért tetszeni fog és továbbra is számíthatok rátok! Hamarosan – nem tudom még mikor – elkezdem a meglepetés elkészítését és remélem, nem fogtok csalódni bennem!

Love, Diana

Chanel Parks

Los Angeles - 2013. január 22.
„Az igazi szerelem ellenáll a távolságnak. – mondják sokan. Én is szentül hiszem. Az ember addig nem veszi észre, milyen fontos neki valaki, amíg az el nem hagyja. Ilyen helyzetben vagyok most. Sosem írtam még naplót, szóval előre is bocsánatot kérek tőled, ha valamit nem jól teszek. Rendben, a naplómhoz beszélek, teljesen ép elméjű vagyok. Szóval, sosem írtam még naplót, de most muszájnak éreztem.

Lassan két hete, hogy Justin elment. Ebben a két hétben nyüglődtem. Elbúcsúzni tőle is nehéz volt, pláne, hogy nem mehettünk ki a repülőtérre. Egyikünk sem szeretné, ha ez nyilvános lenne, sokkal egyszerűbb így. A közelebb hozzátartozók tudják, és biztosra veszem, az osztálytársaim is sejtik, itt Los Angelesben. Igen, hivatalosan is összejöttünk, aznap, mikor Jus elutazott. Próbáljuk a távolságon keresztül is tartani a kapcsolatot. Azóta Alice társaságában visszaköltöztünk Los Angelesbe, és belerázódtunk ismét az iskolás életbe. Hamarosan kezdődnek a vizsgák – jó, májusban -, ezért most elkezdtünk belehúzni a tanulásba. Kaptam munkát egy kis kávézóban, szerencsére délutáni műszakot viszek, így minden klappol. Úgy döntöttünk, kibérelünk egy lakás ketten Ali-vel és megosztjuk a lakbért. Ő is talált munkát, így könnyű lesz.
Nem szeretném feleslegesen jártatni a számat, így azt írom le, amit fontosnak érzek, és remélem, te meghallgatsz (már megint egy naplóhoz beszélek): hiányzik. Tudom, hogy ez az élete, de Skype-on kamerázni és telefonon beszélni nem ugyanaz, mint élőben. Figyelemmel kísérem, merre jár, mit tesz, és Ő is küld képeket, hogy épp hol van. Két hét és négy nap…”

2013. február 06.

„Hol is kezdjem megint? Alice szerint kiegyensúlyozottabb lettem, mióta leírom az érzéseimet. Hát biztos.
”Minden rendben lesz!”; „Bármit megtennék érted!” – ezek a szavak hangoznak a fejemben. Próbálom elhinni, hogy rendben lesz, de a távolság felőröl. Az utóbbi napokban nem is beszéltünk, és ez nyugtalanít. Sokszor hívott, de vagy dolgoztam, vagy iskolában voltam. Amikor én akartam hívni, ki volt kapcsolva. Tudom, hogy Justin most New York-ban van, és valószínűleg nem gondol rám. Három nap múlva kiderül, mi is lesz ezután.
Félek. Félek, hogy elveszítem a távolság miatt. Pont a távozása előtt tettük úgymond hivatalossá ezt az egészet, és bár kibírtunk már egy hónapot is egymás nélkül, de ez akkor is más. Hiányzik a nevetése, az, hogy mindenre van válasza. Hiányzik, hogy folyton ölelgessen és néha már idegesítően sokszor mondja el, mennyire szeret. És eközben fogalma sincs, nekem mit jelent.

Hogy mi van az életem többi területén? A suliban semmi. Hirtelen mindenki a barátom akar lenni, amit nem értek. Csak remélem, hogy nem tudják, hogy Justinnal ez hivatalos. Senki sem tudja, elvileg. A tanulás ugyan olyan, a munka is megy. Selenával amióta visszajöttem, most találkoztunk először. Megbeszéltük – vagyis inkább én döntöttem el magamban – Scooter-rel, hogy senkinek nem mondunk semmit, így neki se. Ő úgy tudja, semmi sincs köztünk, mindössze egy kis fellángolás volt. Hmm, aznap mikor elmondtam ezt, meghívott egy kávéra és egy csajos délutánra.
Bevallom, sokkal jobban tetszett ez a nyugodt Selena, akinek mellesleg nagy bejelenteni valója lesz, pont aznap mikor Justin hazaér.”

- - - - - - - - - -

Könnyes szemmel csuktam be a naplómat. Sosem írtam ilyesmit, és az utóbbi napok eléggé megviseltek. A távolság szívás. Alice egy pohár kakaóval a kezében, együtt érzően ült le mellém az ágyra és vigasztalásképp simogatta a hátamat.
- Ennyire rossz? – kezembe nyomta a forró csészét, amitől jóleső, melengető érzés fogott el. A mellettem heverő zsebkendős dobozból kihalásztam egy zsebkendőt és letöröltem a könnyeimet.
- Még annál is rosszabb. Tudod, milyen érzés, mikor egy darabot kiszakítanak belőled? Mikor több ezer kilométerre egymástól arra gondoltok, mit tesz most a másik. Lehet, hogy ez túlzásnak tűnik, de aki megélt már ilyet tudja. Tudja, milyen nehéz, mennyire fáj és milyen rossz nélküle. Az Istenért is, szeretem Őt Alice. Nagyon. – lehajtott fejjel nyeltem el az utolsó szót. Három nap. Kérlek, ne felejtsen el!

Justin Bieber

2013. január 17. - Atlanta, Georgia
„Levelet írok magamnak. Vagyis, inkább olyasmi naplónak nevezném. Minden este valami olyan nagy adrenalin löketet kapok, ami akár évekig is életben tartana. A rajongók, és az, hogy találkozhatok velük mosolyt csal az arcomra – addig, amíg a koncert és a találkozók után le nem ülök egyedül a hotelszobám ágyára és bámulok ki a fejemből.

Szerettél már úgy valakit, hogy azt érezted, nélküle üres az életed? Ha Ő nevet, te is boldog vagy, ha Ő sír neked is sírnod kell.

Végre megtettem azt, amihez eddig nem volt merszem: megkérdeztem Chan-t, hogy lesz-e barátnőm. Lehet, hogy nem jó pillanatban, indulás előtt, de igent mondott. Valamiért úgy érzem, minden rendben van, és a Sors akarta, hogy mi ketten összekerüljünk. Olyan érzésem van, mintha ez az egész dolog meghatározná az életemet. Akkor is, ha csak mi és a barátaink, és a családunk tudja. Nem akarom, hogy kiderüljön. Emlékszem, mi volt Selenával. Hiába ment hírnévre a dolog, borzalmas volt, hogy minden újságban a mi ’álomkapcsolatunkról’ cikkeztek, mikor nem is szerettük egymást. Selenának ez a publicitásra ment, ahogy az én menedzsmentemnek is. Scooter tudta, mennyivel lóg nekem, hisz két évet elvesztegettem, megismerve egy olyan lányt, akiben nagyot csalódtam. Talán ezért is engedte, hogy együtt legyünk.
Sokszor mondom, hogy minden rendben lesz, csak négy hét. De ez a négy hét úgy vánszorog, mint még soha. Egyedül ülök a hotelben, minden nap máshol és arra gondolok, ha ezt teljesítem, végre láthatom Őt.”

2013. február 07. - New York

„Egyedül vagyok. Senki sem ért meg engem. Míg a többiek buliznak és ünnepelnek, én ismét egyedül ülök a hotelszobában, most épp New York-ban. Olyan, mintha szakítottunk volna. Fogalmam sincs, hogy vélekedik Chanel a dolgokról, hol van, mit tesz most. Az utóbbi pár napban nem beszéltünk. Rengeteg teendőm volt, és mikor ráértem, nem volt képem felhívni. Sokkal, de sokkal jobbat érdemel nálam. Ha esetleg mégis hívtam, nem vette fel a telefont, amit teljesen megértek. Miért is venné fel?

Volt egy álmom – vagyis sok. Mindegyik Los Angelesben játszódott, és mindegyik vége egy ajtócsapódás volt. A házam ajtajának csapódása és Chanel, ahogy elmegy, és soha többé nem látom.
Hiányzik. Lehet, hogy néha érdekes, de ez teszi Őt különlegessé. Lehet, hogy össze-vissza áll néha a haja, és mostanában mindenen elsírta magát, de akkor is. Hiányzik a szeme, ami mindig csillog. A hülyeségei, és az, hogy bármennyire is próbál flegmázni és bunkó lenni, akkor sem az. Önzetlen és kedves, és fogalma sincs, mennyire tökéletes.
Könnyű? Nem! Aki ezt, mondja, hazudik. Voltak idők, amikor nem voltunk együtt, de ez mindennél nehezebb. Mert a pár nap alatt, amit együtt töltöttünk csak erősebb lett az érzés.
Szeretem Őt, szerelmes vagyok belé. Nem tudom, hogyan és mikor történt, de arra eszméltem fel, hogy bármit tesz, tökéletes lesz. És bármit történik is, szeretni fogom. Örökké.”

- - - - - - - - - -

- Hé tesó, nem jössz bulizni? – mint aki semmit se tett volna, úgy gyűrtem össze a papírt, amire ezt a pár sort vetettem. A zongora billentyűire tévetd kezem, és hirtelen úgy cselekedtem, mintha épp valami új projekten dolgoztam volna.
- Most nem, bocsi. – lopva pillantottam Alfredo-ra.
- Megint Chan van a dologban? – lépett közelebb a zongorához. Ő a legjobb barátom, előtte kár lenne tagadni ilyeneket.
- Igen. Szeretem, és hiányzik. – ismét a billentyűkre pillantva beugrott egy pár hónappal ezelőtti kép, amikor hasonló helyzetben üvöltötte le Scooter a fejem, amiért a Victoria’s Secret Show-n megcsókoltam Chan-t.
- Két nap! Nem kell jönnöd bulizni, de ne ülj már itt egész este. Menjünk moziba, vagy kajálni a haverokkal, vagy nem tudom.
- Rendben. – egyeztem bele, bár tudtam, az este további részében és Rá fogok gondolni és arra, hogy két nap múlva együtt lehetünk.

23. fejezet - Bármi történik is, én melletted leszek

Sziasztok, drágák!

Ismét egy olyan fejezetcím, ami sokban tükrözi a tartalmat: Chanel és Justin kapcsolata erősebb lesz, de lehet, már sejtettétek, hisz a kezdettől fogva elég közel álltak egymáshoz. Ez a hetem kész kínzás volt, szerdán írtam kémiából, médiából és matekból, csütörtökön történelemből - megjegyzem, második világháború, ami úgy 35 évszámot tesz ki - és meg ne említsem, mennyit tanultam minden délután. Ez az oka, hogy nem végeztem még a fejlécekkel, de aki rendelt, nyugodjon meg, hisz ma elkezdem őket és pár ember meg is fogja majd kapni az elkészült munkákat. Lehet, hogy sablonszövegnek hangzik, de aki egy kicsit is átéli a helyzetem, az tudja, milyen nehéz és fárasztó. A fejezetről annyit, hogy szerintem lehetett volna jobb is. Tudom, ígérgetek, de öt napba telt ennek a rövid résznek is a megírása, a kevés időmtől függetlenül viszont próbáltam olyanra írni, hogy az események és a Justin és Chanel között történt dolgok kárpótoljanak titeket. Sikerült?

Love, Diana

- Mégis hol a fenében voltál? – csattant fel apa, kicsit sem zavartatta magát. Húztam fülem-farkam, s egy újabb hazugságon gondolkoztam.

- Én ott aludtam a régi osztálytársam.. – kezdtem a mondatba. Ekkor lépett be Justin az ajtón. A megszokott, hatalmas mosolya egyszerre lehervadt, meglátva a helyzet komolyságát. Halál csönd uralkodott a kis házunk előszobájában, még a legkisebb zaj is sokszorosára éleződött.
A percekig tartó némaságot a mellettem álló, kezemet erősen szorongató fiú törte meg.

- Justin Bieber vagyok. – mutatkozott be udvariasan, s nyújtotta kezét édesapám felé, aki egy könnyed mozdulattal eltolta azt.

- Vele voltál? Ezzel a bájgúnárral? – hangja élesen törte át a teret. Szinte minden szónál összerezzentem. Tisztában voltam vele, ha rajta múlik, elválaszt minket. Tekintete lekezelően járt köztem és Justin között. Alice szülei lekezelően nézelődtek rajtunk. Mintha két ittas, drogos állna az ajtóban. Nem voltunk azok. Csak szerelmesek.
- Apa.. – intéztem halkan felé, de tovább s tovább üvöltözött. Most az egyszer nem hagyom, hogy Ő jöjjön ki ebből győztesen, mert ez így nem jogos! Elegem van abból, hogy folyton én vagyok a család kislánya, akit lekezelnek. – Apa! Csöndben lennél már? Csak egy percre! Semmit sem tudsz Justin-ról! – anya büszke pillantásokat vetett rám, akcióm sikeres volt: apa elhalkult. Egy hajszál remény megjelent, miszerint meg tudom neki magyarázni, milyen fontos nekem Justin – aki mellesleg, egyre erősebben szorította a kezemet. – Szeretjük egymást. – jelentettem ki határozottan, magabiztosan. Efelől rég nem volt kérdésem.
- Lefeküdtetek? – az utolsó dolog, amit épp vártam volna, ez volt. Mi értelme tagadni, igen. Ahelyett, hogy egyikünk is válaszolt volna, hallgattunk. Hallgatás beleegyezés, ezt a szüleim is jól tudják. Utólag bánom, mert ha mondtam volna valamit, legalább nem teszem ilyen egyértelművé. És valószínű, az öltözékem is tükrözte, hogy nem az osztálytársaimtól jöttem.

Apa erőszakosan ragadott karon és tuszkolt egy Justin mellől, aki értetlenül állt a helyzet mellett.
- Hogy mertél hozzáérni a lányomhoz? Takarodj a házamból! – barátom arca elborult volt. Nem félt, nem rettegett, inkább úgy tűnt, mindjárt behúz apának egyet. Én készségesen próbáltam szabadulni a szorító kezek közül, sikertelenül.
- Andrew! – anya mentett meg. A sok kiabálástól sírni kezdtem. Úgy éreztem, elszakadt egy cérna, ami már így is túl sokáig volt túl erős. Végre elengedte a kezem, de én továbbra is ott álltam mellette, könnyes tekintettel. – Justin, Chanel, ti menjetek fel kérlek, mi ezt megbeszéljük.

Ezek után természetesen egymásra sem mertünk nézni, rezzenéstelenül baktattunk fel az emeletre. Alice is jönni akart, de neki maradnia kellett, mert Ő az egyetlen tanúja a kapcsolatunknak.
Sírva borultam le az ágyra. Tulajdonképpen nem értem, miért sírtam. Kezdődött ezzel a Selenás dologgal, folytatódott a szüleimmel. És a gondolat, hogy vége köztünk mindennek, már magában is sírásra késztetett. Ha az a cérna elszakadt, akkor igen erős volt eddig.
Fejemet a párnába fúrtam, s szinte már rázkódtam a sírástól. Na az már biztos, hogy nem ez életem legjobb napja.
Két erős kar fonódott a derekam köré, az ágy besüppedt. Csukott szemmel ugyan, de kétségek nélkül fordultam a másik oldalamra s bújtam hozzá a mellettem lévő fiúhoz.

- Miért nem értik meg? – nehezen ugyan, de ezt a pár szót suttogva motyogtam el. Fogalmam sem volt, hogy reagál erre az egészre Ő, de erőm se, hogy felnézzek rá. Mellkasához bújva sírtam tovább.
Egymás kezét szorongatva vártunk. Magunk sem tudtuk mire vagy kire, de vártunk. Pár percre azt hittem, álom volt ez az egész, és a hotelben fekszünk, de aztán rá kellett jönnöm, hogy nem. Igenis valós. Ha az ember túl könnyen kap meg valamit, reális, hogy könnyen is elveszti. De ez nem jogos.

Az elejétől kezdve kedveltem Justin-t. Ha beszólt is és gúnyos megjegyzéseket tett, akkor is. Bevallom, igenis imponált, hogy úgy néz rám, és reménykedve figyeltem, mit tesz éppen. Teljesen meglepett, hogy Ő mit érez irántam. Sosem voltam még szerelmes, most sem vagyok biztos benne, mindent helyesen teszek-e. De azt tudom, hogy szeretem. Két nap, egy ölelés is elég volt, hogy rájöjjek, mennyire fontos nekem.

Utálok őszinte lenni. Utálom bevallani az érzéseimet, de kimondani, hogy szeretem a legjobb dolog a világon. Az édes szuszogása – mellyel jelezte, hogy amíg én órákig gondolkodtam, Ő inkább elaludt -, meleg lehelete kellemesen érződött a homlokomon. A szemem könnyes volt, s hogy letöröljem, reflexből szerettem volna felemelni a kezem – azonban Justin nem engedte. Szorosan kulcsolta össze ujjainkat, mindkét kezemet fogta.

A semmibe bámultam. Néztem a fény játékát az ágy melletti éjjeliszekrényen, s rajta a kvarcórán. A szüleim kapcsolata sem tündérmese. Épp ezért nem fér a fejembe, miért viselkednek így. Féltenek, tudom. Értem – vagy nem? Abba is belezavarodtam, hogy értem-e. Szóval.

Halkan és lassan csusszantam ki JuJu kezei közül, s ültem az ágy szélére.
- Mi lesz velünk? – kérdeztem, magamtól.
- Szeretlek. – nem vártam választ, mégis kellemes meglepetésként kaptam. Hátranéztem, ahol épp Biebs nyújtózkodott. Mind egy jóllakott napközis, úgy kelt fel, ásított párat, kinyújtotta végtagjait, aztán helyet foglalt mellettem.
- Hány hét a turné? – valahogy a kezeim érdekesebbnek bizonyultak mindennél. Próbáltam erős lenni, hisz nem akartam, hogy ismét sírni lásson.
- Négy. – jelentette ki határozottan. Határozottsága egyszerre eltűnt, mikor kiszúrta lehajtott fejem és a könnycseppeimet. Bármennyire is szeretném, nem tudom itt tartani, és ez fáj. Lehetetlennek, reménytelennek érzem ezt az egészet.
- Chan, tudom, ez nehéz neked. – simította kezét az arcomra, ezzel letörölve könnyeimet. - De bármi történik is, én melletted leszek. Ha lélekben is, de veled vagyok. Négy hét. Hamar elmegy, ha a barátaiddal vagy, tanulsz és elfelejtesz erre a kis időre. Menni fog?

Lehetetlent kért. Tartva magam, ellentmondva minden gondolatomnak böktem ki azt az egyetlen kis szót, ami számomra egyre közelebb vitt az elváláshoz.

- Menni. – bólogattam. Belül azonban magamat pofoztam. – Menjünk le. Úgyis elválunk, meg kell ezt beszélnünk a szüleimmel.

Lassan, egymás ölelésében haladtunk a konyha felé, ahol éles kupaktanács folyt anya és apa között. Apa feje nem volt vörös, és nyugodtnak tűnt, ami meglehetősen jó jel volt. Anya, akár hányszor ránk nézett, mosolygott.
Elfoglaltuk a körasztal maradék két székét. Igen kapóra jött, hogy kör alakú ez a valami, így sokkal jobban láttuk egymást, és tudtuk fogni egymás kezét is, anélkül, hogy észrevehető lett volna.

- Fiatalok. Gondolkoztunk. És áldásunkat adjuk rátok. Tudom, mennyire gonosz voltam és tuskó, ezért elnézést is kérek Mr. Bieber, - kis mosoly bujkált ajkaimon: egyrészt mosolyra késztetett a megszólítás, másrészt majd’ kiugrottam a bőrömből. – Látjuk, hogy szeretitek egymást. Mindössze annyit kérünk – kölcsönösen – hogy ne törjétek össze egymás szívét. Ennyi lenne. – csapta össze tenyerét látványosan s invitált egy ölelésre.
- Gondolom, tudja, Mr. Parks, milyen érzés szerelmesnek lenni. – a szüleim összeborultak. Évek után is annyira aranyosak, és abszolút tisztelendő, mennyire szeretik egymást. Ezért sem nagyon értettem, miért nem engedik, hogy azzal legyek, akit szeretek.
Boldog vagyok: ezt a turné sem tudja elrontani egy darabig. Vannak mindkettőnknek kötelességei, de a tudattal, hogy minden rendben lesz, könnyebb átvészelni a nehéz időket. Boldog vagyok, mert Justin is az. Azt hiszem egy bölcs mondta, hogy amikor valaki más boldogsága a te boldogságod, az a szerelem. És ez szerelem.

22. fejezet - Szülők

Hey babies!

Nem lett túl hosszú rész, de remélem az kárpótol titeket, hogy sok-sok minden történik benne, van sok Justin-Chanel jelenet, és emellett a másik blogomra is tegnap tettem fel a harmadik fejezetet. Attól függetlenül, hogy nem lett túl hosszú, én meg vagyok elégedve vele, de ígérem - és próbálom is betartani - hogy a következő hosszabb lesz. És hogy mi történik majd a két jómadarunkkal a történet során, az maradjon titok! Örülök, hogy az előző fejezet is tetszett, hisz ahogy már írtam, féltem tőle, de a visszajelzések szerint alaptalanul. Köszönöm a sok szép megjegyzést! Kellemes olvasást és egyéb-mást, ami a hét túléléséhez kell! Éljétek bele magatokat, mert valószínűleg Justin és Chanel az elkövetkezendőkben elszakad majd egymástól egy kis időre. Hoppá, elszóltam magam..

Love, Diana

Szerintem én vagyok az egyetlen olyan ember, aki négy óra alvás után úgy pattan ki az ágyból, mint aki most jött vissza egy wellness-hétvégéről. Tisztában voltam vele, hogy sokáig aludtunk, mert egyrészt későn halkult el a zene, másrészt pedig – szóval, más volt a program. Mielőtt teljesen átélhettem volna a szerencsés helyzetet, amelyben voltam, ránéztem az órára és tudatosult bennem: engem meg fognak ölni. Átgázolva mindenen, szinte kiesve az ágyból keltem fel és kapkodtam össze a ruháimat. A felsőm még könnyen rám jött, de a szoknyával már meg gyűlt a bajom.  Ide-oda rángattam, de csak nem akart rám kerülni, végül a próbálkozásom eredményeként ráestem az édesen szuszogó Justin-ra.

Természetesen azonnal lemásztam róla, de nem voltam elég gyors, ugyanis felébredt. Király, Ő is meg fog ölni – gondoltam. Helytelenül. Mosoly terült szét az arcán. Haja borzos volt, néhol még kicsit vizes, szemei pedig a megszokottnál is jobban csillogtak.

- Jó reggelt, Chan. – mosolygott tovább. Én, már jól megszokott módon veszekedtem a szoknyámmal.
- Ne haragudj, nem akartalak felkelteni, de béna vagyok. – vágtam csalódott arcot. Nem épp csalódott voltam, inkább mérges magamra. Úgy terveztem, hogy kiosonok, ami bár nem szép dolog, de legalább Jus aludhatta volna tovább az igazak álmát.

- Lehet, hogy béna vagy, de legalább az én kis bénám vagy. – abbahagytam a szoknyámmal való veszekedést, és pirulva mosolyodtam el én is. Felhúztam a ruhadarab zipzárját, és helyet foglaltam Jus mellett.
- A szüleim meg fognak ölni. – szóltam lehajtott fejjel. Biebs felült mellém. A takaró a dereka köré volt csavarva, felsőteste azonban teljesen látszott. Végigmérve beleharaptam alsó ajkamba, majd egy pillanatra visszagondoltam a tegnap éjjelre és valahogy máris elszálltak a szüleimmel kapcsolatos gondok.
- Miért is? – ha értené, szerintem Ő sem lenne ilyen nyugodt. A szüleim mindig is úgy vigyáztak rám, mintha az utolsó remény lennék a Földön. Sosem engedtek nagyon fiúk közelébe, és nem díjazták azt sem, hogy időnként kimondom, amit gondolok. Természetesen mindig bízhattam bennük, anya teljes mértékben támogatott mindig mindenben, de apa más volt. Anya tud mindenről, bár látszólag Ő sem szeretné, ha Justinnal lenne valami. Apuról biztosra veszem, hogy a legjobb esetben is eltilt tőle.

- A szüleim nem igazán díjazzák az ilyen dolgokat. A pasizást, meg ilyesmi. Próbálják elhitetni, hogy mellettem vannak, és bízhatok is bennük, a támaszaim, de legbelül tudom, féltenek. Túlságosan is. És ha megtudják, hogy hazudtam..
- Ne aggódj, nem lesz semmi gond. Felöltözünk, reggelizünk, aztán hazaviszlek. A szüleidnek elmesélem, hogy két nap múlva folytatódik a turné, és hogy szeretlek, és minden rendben lesz.
- Biztos? – kérdeztem vissza. Szerettem volna elhinni a szavait, de kétségtelenül nem tudtam.

- Biztos. – kételyeim nagyobbak lettek, bármennyire is húzott közel magához, s ölelt meg, erre koncentráltam. Majd eldől.

Összeszedve magam pattantam fel az ágyról. Az, hogy borzasztó nem kifejezés arra, mit éreztem. Kedvem abszolút nem volt hazamenni. A fürdőben próbálkoztam valami elviselhető kinézetet varázsolni magamnak. Enyhén sminkeltem ki magam, az amúgy is hullámos hajam kicsit begöndörítettem és végérvényesen is úgy néztem ki, mint Whoopi Goldberg lánya. Gyorsan kezembe kaptam egy fésűt és egy könnyed mozdulattal elsimítottam a hajamban ékeskedő hullámokat.

- Hé, hova lettek azok a cuki hullámok? – Justin megszokott lazaságával huppant fel a mosdó pultjára.

- Cuki? Úristen, úgy néztem ki, mint aki belenyúlt a konnektorba! – mondtam teljesen komolyan, mire nevetni kezdett. – Ha ennyire viccesnek találod, göndörítsük be a te hajadat! – fordult a kocka, s én kezdtem nevetni, Justin előlem menekült, miközben a hajsütővel hadonásztam mögötte.
Figyelmetlen futkosásom eredménye ismét az lett, hogy elestem. Szerencsére megint Justin-ra.

- Hanyagolnod kéne ezt a sok elesést. – zsörtölődött alattam. Azonnal felkeltem róla, a hajsütő vasat leraktam a legközelebbi polcra és indultam is vissza öltözni.
Jus erősen megszorította a kezemet és ismét magára húzott. Totál nem értem..
- Nem azt mondtam, hogy kelj fel. – terült szét egy kaján vigyor az arcán. Látványosan megforgattam a szemeimet, s kiszedtem a közben szoknyám alá tévedt kezeit. Végérvényesen feltápászkodtam, magam után húzta Őt is, nehogy ismét esélye legyen magára rántani.

Tizenegy fele indultunk reggelizni. Kint hideg volt, szemerkélt az eső. Justin pulcsijában, felhúzott kapucnival, kézen fogva távoztunk a hotelből. Sok-sok lány volt körülöttünk, a szupersztár gyorsan köszönt nekik. Eközben a legnagyobb figyelmem szenteltem arra, hogy semmi, de tényleg semmi se látszódjon az arcomból. Feltűntek a fotósok, egy évnek tűnt, mire beültünk a kocsiba, ami elvitt minket az egyik közeli étterembe.

A reggeli nagyobb nyugalomban telt, hisz olyan éttermet sikerült választani, ahol nem voltak sokan és beszélgetni is tudtunk. Én mindössze egy salátás szendvicset ettem, kávéval, a velem szemben ülő fiú betermelt két palacsintát, egy mogyorókrémes szendvicset és egy üveg kakaót.

- Te aztán sokat eszel. – jegyeztem meg.
- Valamivel pótolni kell az éjjel elveszett energiát. – azzal ismét kortyolt a kakaójából.

Teljesen relaxálva, tudva, nyugalomban vagyunk, néztem szét. Az étterem régies stílusú volt, a falakon képek, néhol díjak voltak. Gyönyörű volt minden. Kíváncsiságomban majd’ kiestem a székből, miközben a pultot bámultam. Kellemes meglepetés is ért: Justin az asztal alatt kulcsolta össze az ujjainkat.

Az ajtón kilépve csípős hideg csapta meg az arcomat, bármennyire is bele volt húzva a kapucni a fejembe. Kettéváltunk: JuJu az autó keresésébe kezdett, amíg én ismét nézelődtem. Kis idő múlva észrevettem, hogy egy lány néz engem. Sosem voltam szégyenlős, így odamentem hozzá. Teljesen letaglózva állt előttem.

- Szia! – köszöntem neki határozottan. Kecses mozdulattal lehúztam a kapucnit. A lány szemei elkerekedtek.
- Azt hittem, Selena vagy. – csalódott arcot vágva faképnél hagyott engem.

Na nem mintha bántana! Oké, nagyon is bánt. Persze, teljesen érhető, hogy azt hitte, Selena vagyok, hisz egy két éves kapcsolatot nem könnyű kiheverni sem a rajongóknak, sem az érintetteknek, de ez rosszul esett és nagyban kihatott a kedvemre. Mit éreztem? Ismét azt, hogy Selena jobb nálam.

Egy bothoz hasonló állapotban álltam az út szélén. Bámultam ki a fejemből.

- Gyere, megvan az autó! – úgy ragadott karon, mintha a kutyáját húzná maga után. Egyre rosszabbul kezdtem érezni magam, s hasonlóan az utóbbi időkhöz, ismét azon voltam, hogy sírni kezdek. Mire elfelejtettem a történteket, az autó megállt a házunk előtt.

Becsöngettem. Felüdülés volt látni Alice arcát, hiába volt mérges és hiába nézett ki úgy, mint akit most ítéltek egy hónapos szobafogságra.

Belépve a házunkba elfogott az ’otthon, édes otthon” érzés. Anyu, apu és Alice szülei körben álltak, nem épp szép arckifejezéssel.

- Mégis hol a fenében voltál? – csattant fel apa, kicsit sem zavartatta magát. Húztam fülem-farkam, s egy újabb hazugságon gondolkoztam.

- Én ott aludtam a régi osztálytársam.. – kezdtem a mondatba. Ekkor lépett be Justin az ajtón. Kész, nekem teljesen végem!

21. fejezet /2.rész/ - Love Me Like You Do

Hey sweeties!

Nem tudom mennyire vártátok már ezt a részt, de én speciel nagyon. Nem csak azért, mert 'az' van benne, hanem mert rég nem írtam ilyesmi fejezetet, és az igazat megvallva elég kíváncsi vagyok a véleményetekre. Nem lett túl hosszú, de ennél volt rövidebb is, útolga egészítgettem ki dolgokkal. Nem akartam túl perverzbe átmenni, bár én ezt nem sorolnám a +18-as kategóriába, mert szerintem semmi olyat nem írtam le. Na de ezt döntsétek el ti! És hogy fokozzam a hatást, képeket is kreáltam hozzá nektek, nekem személy szerint az első a kedvencem (nyálcsorgatás). Amúgy új rész van a másik blogomon, ott is szívesen várom a véleményeket! Mit írhatnék? Jó olvasást, várom a kommenteket! Remélem, hogy a rövidsége ellenére tetszeni fog.

Love, Diana

Love Me Like You Do (+18) 

I like how your eyes complementing your hair. The way that them jeans fit is making me stare. Promise, I’ll be here forever, I swear. Our bodies touching while you Love Me Like You Do.

 - - - - - - - - - - -

A hotelszoba ajtaja hatalmasat csattant mögöttünk, amit valószínűleg még lent is hallottak volna, ha nincs ekkora buli. Nyelveink táncot jártak, Justin kezei a szoknyám alatt kutakodtak. A kintről szűrődő zene egyre jobban spannolt mindkettőnket. Durván ugrottam Jus csípőjére, aki egy nyögéssel nyugtázta, hogy hozzáértem férfiasságához. Lábaimat dereka köré fogtam, míg Ő a fenekem alá csúsztatta a kezét, így tartott meg. Esetlenül bukdácsoltunk keresztül a szoba padlóján hagyott táskáktól, egyszer majdnem el is estünk.

Justin óvatosan tett le az ágyra s mászott fölém. Pólóm alatt simogatta a hasamat, aztán ismét az ajkaimra tapadt. Kezdeti, gyengéd és kínzó lassú csókja hamarosan felhevült és egyre jobban kezdte élvezni mind Ő, mind én. Ujjaimat a pólója alá helyeztem, aztán a kezem is becsusszant. Már érezni kidolgozott, kockás hasát is fenomenális volt.

Feltérképeztem minden izmát, ahol értem, simogattam, amit Ő néha egy-egy nyögéssel nyugtázott. Lassan és figyelmesen ült mindössze egy kicsit rá a csípőmre. Felemeltem a testem, így könnyebb volt levenni a felsőmet, ezáltal plusz élvezetet is okoztam azzal, hogy teljesen nekinyomtam magam. Testem érintésétől ismét egy nyögés hagyta el a száját.

Hirtelen mozdulattal fejtettem le róla a rajta lévő zakót és fehér pólót. Tarkójánál fogva húztam magamhoz egy csókra, míg Ő a szoknyám alatt kalandozott, s kezdte lehúzni azt. Kezei égették a bőrömet, mohón akartak egyre többet és többet. Néhány másodpercnyi szégyenlőség kapott el, mikor nadrágja gombjának felé közelítettem, de ez abban a pillanatban el is szállt. Kigomboltam a ruhadarabot, kézfejemet pedig egyre közelebb helyeztem ahhoz a bizonyos testrészéhez. Jus már valahol a szoknyámban járt, leszállt a csípőmről, ezáltal szabadított ki a szoknya fogságából. Térdén kezdte támasztani magát, így mindkét kezével tudta bebarangolni a testemet. Egyik a combom belső felét simogatta, másik a melltartóm csatját kereste határozottan a sötétben.

Folytatva be nem fejezett cselekvésemet, és mert elhatároztam, hogy megteszem, ismét a nadrágja körül kezdtem kutakodni. Kicsit húztam csak le, így kivillant fehér boxere is. Justin a mellem körül tevékenykedett, mikor kezemet a férfiasságára helyeztem. Megszakította a kényeztetésemet és nyögések közepette bámult farkasszemet velem. A buliban azt hittem, ennél elborultabb pillantása már nem lehet, de ahogy egyre jobban kezdtem őrjíteni, úgy borult el a pillantása. A szeme teljesen más embert vélt mutatni, mint amilyen valójában volt. A kedves pillantását felváltotta a vággyal teli. Szemeivel szinte felfalt, és hogy tovább húzzam az agyát a szabad kezemmel akárhányszor hozzámért, eltoltam.

- Chanel. – nyögte a fülembe. Durván rántotta el a kezemet, s szabadította meg magát a nadrágjától.
- Hm? – kérdeztem, vagyis csak szerettem volna, mert ebből egy nyögés lett. Jus a bugyimban kalandozott. Erőteljesen nyomta magát hozzám, teljesen éreztetve: tényleg akarja. Boxere mérete egyre kisebb lett. Közben volt, hogy pár pillanatra elbizonytalanodtam, de Justin érintései és kényeztetése visszahozott a helyzethez.

Kint továbbra is tombolt a zene, ami szintén extázisba hozott. Jus a bugyimmal volt elfoglalva, miközben a fülcimpámat harapdálta. Idegesen túrtam bele a hajába. Tudtam, mi következik: visszakapok mindent. Percekig időzött, amit én erélyes nyögésekkel nyugtáztam. Maradék erőmmel kezdtem lefejteni róla az utolsó rajta maradt texilt, közben velem ellentétben Ő gyorsan húzta le rólam az alsóneműmet. Egy pillanatra megállt, s fülembe suttogva adott utasításokat.

- Felső fiók, jobb oldal. – értetlenül kezdtem kutatni az éjjeliszekrény fiókjában, amikor megtaláltam, amit kerestem. Egy óvszer volt. Justin határozottan helyezte fel azt. Egy másodperc sem telt el, de máris éreztem. Ahogy egymásé lettünk, mindkettőnk száját nyögések hagyták el. Mint ahogy a csókban is, a felettem lévő fiú itt is a kezdeti lassú tempót preferálta – csakhogy nekem ez már nem nagyon jött be.
- Gy-gyorsabban. – ziháltam a fülébe. Kérésemnek eleget téve egyre nagyobb tempóra kapcsolt. Ajkain nem értek össze, de súrolták egymást és szinte egymás szájába nyögtünk. A kintről beszűrődő zenéhez igazodva kapcsoltunk egyre gyorsabb tempóra. Idegesen markolásztam az alattunk lévő takarót.

Minden egyes lökéssel őrültebb lettem, úgy éreztem, itt fogok meghalni. Fejem hátrabicsaklott, a hátam megfeszült. Justin megragadta takarót markolászó kezeimet és összekulcsolta ujjainkat. Nem akartam szólni neki, hogy fáj, ahogy szorítja, de ez az érzés eltörpült amellett az eufória mellett, amely minden egyes lökéssel nagyobb lett. Lábaimat a dereka köré fontam, így még egy adag élvezetet adva mindkettőnknek. Minden izmom megfeszült majd egy hatalmas nyögés hagyta el a számat. Átlépve azon a bizonyos kapun, amit a gyönyör kapujának is neveznek, Justin egyre erősebben kezdte szorítani a kezemet mielőtt az Ő száját is egy hatalmas nyögés hagyta el.

Zihálva váltunk el egymástól. Justin fáradtan gördült le mellém, de a kezemet még mindig fogta. Szorosan bújtam hozzá, Ő pedig betakart minket.
- Nagyon szeretlek, Shawty. – puszilta meg a homlokomat. A beáramló zene hangos volt, de mégis hallottuk egymást.
- Én is szeretlek, JuJu. – bújtam hozzá még jobban.

Sokáig nézegettem, csakúgy, mint Justin. Hajnali ötkor csendesült el minden. A szobát JuJu édes szuszogása töltötte be, percekkel később pedig én is álomországban jártam már..