34. fejezet - Kell egy kis szünet..

Good day, sweeties!

Élek, élek, lassan az iskola hatása alatt, közben próbálok is életben maradni, de ez rajtatok is múlik. Mindig próbálok olyan folytatást hozni, hogy ne öljetek meg, de mostanában feltűnően kevés érzékem van hozzá. Tudom, hogy oldalra, a 'Next chapter' kis részlegben nem ez ez a cím szerepelt, de  úgy gondoltam, ez jobban illik a fejezet tartalmára. Természetesen ezzel nincs vége semminek sem, gondolataimban úgy negyven részből áll a történet, tehát még komoly hat fejezeten keresztül szövögetem majd a szálakat. Nem gondolkoztam még az epilóguson, és ez jó, mert nem akarom itt hagyni ezt a blogot. Túl sokat jelent nekem ahhoz, hogy ennyi idő után lezárjam. Persze lesz majd új blogom, amit már írogatok is, mikor kis időm engedi, de akkor sem akarom, hogy ennek a történetnek vége legyen. Kivételesen nem csatolok sem idézetet, sem dalt, hiszen a fejezetben van elég a dalokból, idézetet pedig a kis kép tartalmazza. Nos, a sok rizsa után szeretném nektek megköszönni a sok-sok támogatást, tényleg hihetetlenek vagytok! Köszönöm, drága, édes olvasóim, imádlak titeket!

Love, Diana

JUSTIN BIEBER
2013. március 30.

Tudom, hogy hibát követtem el. Tudom, hogy bár nem vagyok tökéletes és sokat hibázok, ez életem eddigi legnagyobb baklövése.
Órák óta gyakorlok, melegítem a hangszálaimat, de legfőképpen ide-oda toporgok. Alfredo semmit sem ért a dologból, csak halkan figyeli a küszködésemet és azt, hogy szinte minden egyes alkalommal elrontom a dalszöveget. Minek tagadjam, nincs a fejem itt. Folyamatosan Chanel jár a fejemben és az, mekkora egy barom voltam. Az ember utólag jön rá, mekkorát is hibázott. Nem akarom Őt elveszíteni és akár a végsőkig harcolni fogok ezért a dologért. Csak félek, hogy egy nap, mikor teljesen elszakad a minket összetartó cérna és mikor próbálok ismét egy hibát helyretenni, Ő már nem fog szeretni.

- Justin! – idegesen kaptam fel a fejem, hisz édesanyám volt az utolsó, akire jelenleg számítottam. Próbáltam mosolyt erőltetni magamra, de abban biztos voltam, hogy előtte nem tudom leplezni az érzéseimet.
- Igen? – bágyadtan hangzott minden egyes kiejtett szavam, úgyhogy mielőtt tovább beszéltem volna, inkább befogtam.

- Tudod, hogy legalább tíz perce már a színpadnál kéne lenned? Hamarosan kezdünk, minden meghívott itt van és a kiválasztott tíz rajongó is megérkezett. – minden figyelmem anya szavaira irányult, feltett kérdése és oktatása közben pedig csak az járt a fejemben, Chanel vajon hol lehet. Persze azt is megértem, ha nem jön el, de azért mégis jó lenne. Jobban menne a dolog és nem kéne boldogságot színlelnem, ha tényleg eljönne és nem csak gondolni tudnék rá. Két hete nem láttuk egymást, ami szó mi szó, gáz. Hiányzik.

Aztán ott van Selena, akivel meg akartam beszélni a dolgokat. Szerettem volna végleg lezárni ezt az egészet, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ez fog kisülni belőle. Ettünk, ittunk, majd felajánlottam, hogy hazaviszem és nekem esett. Könnyű ezzel védekezni, tudom, de tényleg így volt. Próbáltam ellenállni, de annak ellenére, hogy nem szeretem Selenát, konkrétan semmit sem érzek iránta, azt bevallom, hogy elég jó csaj.

- Melyik dallal kezdünk? – kérdésemre még az óráját vizsgáló Scooter is felkapta a fejét. Pillantása tele volt méreggel, így mikor láttam, hogy meg fog ölni, ha nem tudom, mivel is kezdek, megszólaltam. – Csak vicceltem. All around the world, igaz? – menedzserem megnyugodott, majd mikor rákérdeztem, ismét ideges lett.

Láttam, hogy szólásra nyitja a száját, mikor anya beszéde végén bejelentette érkezésemet. Villámgyorsan felfutottam a színpadra, megöleltem Őt, majd helyet is foglaltam a Dan mellett álló széken. Magabiztosan kezdtem a dalba, lábammal a gitár által diktált ütemet dobolva. A dal közben próbáltam nyugodtnak és boldognak látszani, bár mosolyom korántsem volt igazi. Miközben a sorokat énekeltem, szememmel folyamatosan Chanelt kerestem, de miután tizedszer is körülnéztem a tömegben és nem láttam, feladtam.

Az érzés, amit mindig átélek, a felülmúlhatatlan szabadság, amit minden fellépésemen érzékelek, eltűnt. Fogalmam sincs, mi történt velem, de úgy éreztem, Chanel nélkül nincs értelme. Belül pedig ott volt a tudat, hogy ezt az egészet én rontottam el és én nekem is kell helyrehoznom.

Félszemmel anyura néztem a második dal elkezdése előtt, aki büszkén tapsolt a színpad mellett. Kis mosolyt eresztettem felé, majd a közönség felé fordultam. Az As Long As You Love Me sorait csukott szemmel énekeltem, ha pedig nem így cselekedtem, idegesen kerestem a tömegben. Akárhányszor eldöntöttem, hogy most abbahagyom az ideges kutakodást, újrakezdtem. Túl soknak éreztem a kettőnk kapcsolatát ahhoz, hogy hagyni vesszem.

- As long as you love me.. – átélve, csukott szemmel fejeztem be a dalt, majd nagy levegőt véve nyitottam ki a szemem. A színpad mellé néztem, bár már nem Chanelt kerestem, csak látni szerettem volna anya büszke tekintetét, mert mindent megért. Ám mikor oldalra fordítottam a fejem, pislognom kellett párat, hogy rájöjjek, jól látok-e.

Ott volt, teljes életnagyságban. Hullámos, hosszú haja lágyan omlott vállára, ruhája tökéletesen illett alakjára, szemei pedig megszokottan csillogtak. Pár másodpercet elidőzve tengerkék tekintetében végleg rájöttem, hogy nem akarom elveszíteni Őt. Túl vak voltam ahhoz, hogy lányok millióinak tömegéből kiszedjem Őt, pedig hiába volt körülöttem a fél világ, nekem csak Ő számított.
Miután a tömeg moraja kiszakított Chan arcának vizsgálásából, képtelen voltam folytatni ezt az egészet. Beszélnem kell vele, különben nem folytatom – kötöttem ki magamban.

- Elnézést, de most mennem kell.. – idegesen léptem el a mikrofontól. Halál csend uralta a teret. Leszaladva a színpadról találkoztam gitárosom, Dan értetlen pillantásával és a közönség morajával, ami úgy szelte a teret, mintha vihar lenne. Láttam csalódott, értetlen arcokat, de voltak olyanok is, akik mérgesek voltak.

- Justin, ezt nem csinálhatod! Vissza a színpadra! – szokatlan volt anya parancsoló tekintélye, ujjaival bőszen mutogatott a színpad felé, miközben a feje egy paradicsommal vetekedett. Tudom, hogy fontos neki ez a koncert. Tudom, hogy Ő szervezte és minden munkája benne van. De mint mindig, magamra gondoltam. Ha hasonló helyzetben lenne, és pár méterre lenne az élete, Ő sem engedné el. Mert biztos voltam benne, ha a koncertnek vége és lassan lekászálódok a színpadról, Chanel elmegy.

Hirtelen ragadtam karon a szintén értetlenül álló lányt. Hevesen húztam magam után, de útközben arra figyeltem, hogy kezünket szorosan összekulcsoljam. A folyosó, melyen készülődtem kihalt volt. Egy pillanatra megtorpantam. Eszembe jutott, hogy Chanel egyáltalán nem tudja, hogy mit érzek. Mert legutóbb pont Ő vágta hozzám, hogy fogalmam sincs, mit érez. Bárcsak tudnám, fényévekkel könnyebb dolgom lenne.

- Justin, ez mire volt jó? Láttad kint az arcokat?
- Szeretlek. – a jelenleg legrosszabbkor jövő választ vágtam kérdésére. Miért mondom neki, mikor elvileg tudja? Nem a szavak a fontosak, hanem a tettek, s azok alapján megértem, ha azt gondolja, nem szeretem Őt többé.
- Néha nem ezt érzem.
- Próbálom mutatni és próbálom érzékeltetni, mennyire fontos vagy. Bármit megtennék érted. – reménytelennek éreztem magam. Az idő szorított, hisz kint emberek vártak, viszont itt, a folyosón üresnek éreztem magam. Láttam, hogy változott benne valami. H nem mondaná, akkor is látnám és érezném.

- Justin, én nem kérem, hogy váltsd meg a világot értem. Nem kérek ajándékokat, sem pénzt, semmit. A kis tettek és gesztusok ezerszer többet jelentenek mint ezek a méregdrága, nagy dolgok. Hidd el, hogy én is szeretlek, de csalódtam benned. Azt hittem, bízhatok benned és ha valaki megkérdezte volna, meddig tervezek veled lenni, rávágtam volna, hogy örökre. De most el kell gondolkoznom. A bizalmat eljátszani nem könnyű, megszerezni sem. És az esélyeket sem osztogatják csak úgy. – fejemben szinte harangként kongott az ’örökre’ szó, de pillanatnyi reménysugaramat és jókedvemet lerombolták az utána hallottak.

Egyre jobban úgy érzem, minden elveszett. Ez az egész kapcsolat, minden. Ettől féltem a legjobban, s lám bekövetkezik, a saját hibámból.

- Ezzel mire célzol? – értetlenségem fele annyira hallatszott, mint ami a fejemben zajlott. Nem sokszor félek és nem sokszor vesztettem már el olyat, aki nagyon fontos volt. De most pont attól félek, hogy elvesztem azt, aki jelenleg az egyik legfontosabb.
- Arra, hogy kell egy kis idő, míg átgondolok mindent. Szerintem tartsunk szünetet. Majd mikor mindketten bízunk a másikban, akkor lehet szó kettőnkről, ismét. A külön töltött idő majd eldönti, hogyan is kell ennek folytatódnia: mert vagy tovább megyünk, vagy vissza a másikhoz. – gondolatok ezrei és ezrei cikáztak bennem, de nem akartam hülyeséget válaszolni. Nehéz volt beismerni, hogy félelmem beigazolódott és Chanelnek igaza van. Nagyon is. Ha ezután folytatni tudjuk külön, mindketten a saját utunkat, akkor ennek így kellett lennie, bármilyen nehéz is ezt felfogni. Általában mikor minden tökéletes, akkor üt be a mennykő és veszted el azt, aki a tökéletességet hozta.
- Rendben. – nagyot sóhajtottam. Chanel kézfeje lágyan simult felkaromhoz.
- Nyugi. Menjünk vissza, tudod, vár a koncert. Irány! – bármennyire is próbált felvidítani, nehezen ment.

Lassan, csendben szeltük a métereket a színpad felé. Mikor ismét felmentem, sikítások fogadtak és tapsviharban tört ki mindenki. Egy kis villanás volt a pillanatnyi boldogságom, hiszen mikor leültem, tekintetem ösztönösen a színpad mellé tévedt. Biccentéssel jeleztem Dannek, hogy kezdhetjük. A Fall első ütemei lassan szóltak a teremben, aztán a dal vége felé mindenki énekelt. Nem értettem a hirtelen hangulatot, csak kezeket láttam, melyek a levegőben ide-oda dülöngéltek. Hangomat szinte elnyomta a közönség és a dalszöveget kántáló tömeg. Anya, Scooter és a többiek is énekelték az utolsó refrént. Anya játékosan oldalba bökte Chanelt, akiből aztán szintén kiszakadt az éneklés. Mosolyogva fejeztem be a dalt.

A továbbiakban minden jól ment, előadtam a Beauty And A Beat-et, a Be Alright-ot és a She Don’t Like The Lights-t. A tapsvihar közepette beharangoztam Selenát, aki már a színpad mellett várakozott türelmetlenül. Fehér ruhát viselt, hajában két virág ékeskedett. Az ember azt hinné, hogy egy angyal, amikor így néz ki, pedig közelében sincs a meghatározásnak. A lépcsőn lépkedve megpillantottam Tomot, és jó érzés töltött el. Valahogy ez kicsit kárpótolt, hiszen az Ő kapcsolatuk legalább rendben van. Öleléssel üdvözöltem Selenát, közben arra figyelve, nehogy kiverjem a virágokat a fejéből. Tommal kezet fogtam. Anya két-két puszit adott az arcomra, elmorzsolva egy ’Büszke vagyok rád!’-ot. Mosolyogva álltam Chanel mellé. A kezem betegesen kiabált, hogy karoljam át, de mozgásomat korlátozta az agyam.

Selena koncertje elég jól ment, a közönség ismerte és énekelte a dalait. Mi már csak udvariasságból is végignéztük. A végére betett pár feldolgozást, amelyek közül a legnagyobbat az I Knew You Were Trouble-val aratott. A közönség kiabálta a dalt, legnagyobb meglepetésemre pedig Chan is énekelt. Utáltam ezt a dalt, hiszen tipikusan egy olyan himnusz volt, amit ha egy lány énekelt, szánta valakinek. És ahogy láttam, neki is pontosan volt egy kiválasztott személye, akinek suttogta halkan a sorokat. Én voltam. Rosszul éreztem magam és máris nem akartam itt maradni. Egyszerűen szétszakított a tudat, hogy ma mindennek vége. Fogalmam sem volt, mit tegyek, ezért csak lazán átdobtam az éneklő lány vállán a kezem. Arra számítottam, leveszi onnan, de nem. Ehelyett hangosabban kezdte énekelni a dal sorait.

- Nincs kedved ma este velem vacsorázni?
- Lehet. – sosem láttam ennyire hidegnek. A remény hal meg utoljára, de az a picike remény egyre halványul bennem. Most kezdem csak érezni, mennyire szétesik minden.