33. fejezet - Az a te bajod, hogy mindent elcseszel

Hello, my lovely readers!

Meglepődtem, hogy nem öltetek meg, de ez nekem csak jó, hisz így az iskola megtezsi helyettetek. Igyekeztem minden elképzelésemet megvalósítani ebben a fejezetben: többé-kevésbé sikerült is, csak kicsit rövid lett. A történet elején írtam ilyen rövid fejezeteket, és már nem titok, hogy elgondolkoztam, mi és hogyan legyen, mikor zárjam le a blogot. Véglegesen arra jutottam, hogy mivel még nem érzem, hogy minden teljesen oké lenne és kiteljesedett volna az, amit én szerettem volna, egyhamar nem fogom befejezni. Amíg jónak érzem és szükségesnek és amíg nem bírok meglenni a történet írása nélkül, addig nem hagylak itt titeket. Amúgy sem lenne szívem, annyira édesek vagytok! Kivételesen igen rövid lett - ezt már említettem - és a megszokott csatolt dal helyett most egy idézetet csatoltam. Mielőtt belekezdtem volna a fejezetbe, ezt olvasgattam és rájöttem, mennyire igaz. Rájöttem arra is, hogy tökéletesen tükrözi a főszereplőnk, Chanel érzéseit, pontosan ezért is csatoltam. Ha lefordítjátok és elolvassátok, remélem sikerül titeket elgondolkoztatnom egy kicsit és belegondoltok, mennyire igaz. Szerettek olyat, akiben nem is bíztok? Ez itt a nagy kérdés. Szeretném nektek megköszönni a sok-sok támogatást, amit kapok. Tudom, hogy gonosz vagyok, utálom is magam, amiért kevés időm van válaszolni az e-mailekre, vagy kitenni a díjakat és amiért utolsó pillanatban válaszolok a kommentekre. Tudom, utálom magam, de igyekszem, bármilyen nehéz is. Hisz imádlak titeket, ezt ne felejtsétek!

Love, Diana

"That's love. When you love

someone even though you

don't trust them."

Teljesen hülyének érzem magam, amiért idejöttem. Reggel a fürdőszoba hideg padlóján ébredtem, fájt a fejem és fáztam. Belenézve a tükörbe piros, dagadt orrom és szintén pirosban úszó szemem köszönt vissza. Hiába éreztem kihasználva magam, valami azt súgta odabent, hogy nekem ide kell jönnöm és tisztáznom kell a dolgokat.

A tavaszias időjárás hirtelen köszöntött be Los Angelesbe, így nem is csoda, hogy sortom alig fed valamit a lábamból. A hajam össze-vissza áll, a táskám esetlenül bukdácsol a vállamon, farmerdzsekim nyújtja az egyetlen menedéket. A Nap már lement, pedig mindössze este hét óra van. Most gondolkozhatnák, miért húztam eddig a dolgot, s egyszerű is lenne rá a válasz: félek.

Nem igazán tudom leírni, hogy érzek. Lehet, hogy tényleg nagyon túlreagálok mindent – sőt, biztosan -, de akkor is fáj. Úgy érzem, mint akit kihasználtak, akivel játszottak aztán eldobták. Továbbra sem tudom, miért érintett ez olyan nagyon. Talán azért, mert legbelül mindig volt bennem egy kis félelem, hogy nem vagyunk egymáshoz valók. Nem érzem magam elégnek Justinhoz. Emellett féltem attól, hogy végre, egyszer boldog vagyok és ez valamikor el fog múlni. Az utóbbi időben kezdtem ezt az egész dolgot rózsaszín ködön keresztül látni, ahol minden tökéletes és talán ez a valós oka annak, hogy fáj. Tegnap este ez a rózsaszín, mindig, minden szuper érzés kipukkadt bennem.

Szinte fuldokoltam, úgy próbáltam tartani magam és nem sírni a hosszú kis utcán keresztül. Minden egyes lépéssel jobban fájt, állapotomon az sem segített, hogy Ed Sheeran Give Me Love balladáját hallgattam menetelésem közben. Tényleg túlreagálom, de aki olyan helyzetben van, mint én, az átérzi.
Sosem éreztem elégnek magam az emberekhez, mindig voltak bennem kötöttségek. Sosem vagyok elég jó, nem vagyok elég szép és okos – ezek a gondolatok cikáznak már évek óta a fejemben, és ezért is viselkedek néha bunkón. Amikor azt érzem, hogy kiszolgáltatott helyzetbe kerülök, inkább ellentámadást indítok, mintsem felismerném, hogy bennem van a baj.
Magamban szinte fuldokoltam már, mikor a hatalmas ház ajtaja elé értem. Látva Justin Ferrariját, amely a ház előtt pihent, tisztáztam, hogy itthon van. Erőtlenül nyomtam meg a csengőt, amely hallatta is hangját. Csoszogást észleltem aztán az ajtó is kinyílt. Próbáltam rezzenéstelen arccal állni és várni, mi fog történni. Az énekes kifejezését kémlelve le sem tudta volna tagadni, hogy történt valami. Ajkai duzzadtak voltak, szeme égetően csillogott.

- Gyere be. – furcsa volt a távolságtartás mindkettőnk részéről, de éreztük, hogy komoly dolog van szóban. Lágyan suhantam el Justin alakja mellett, amely az ajtót tartotta és mindössze kicsit állt félre, pont úgy, hogy beférjek.

A nappaliig ugyan nem volt hosszú az út, de olyan dolgokat tapasztaltam, amik szokatlanul hatottak. Bár Bieber szorosan mögöttem trappolt, még sem szúrtam ki állandó nézését. Máskor mindig végigmér, de nem szokványosan. Most inkább a földet kémlelte, s mikor leültünk, tekintete arcomat pásztázta.

- Sajnálom. – a köztünk uralkodó kínos csendet Ő szakította meg.
- Én is. – fogalmam sem volt, hogy és miképp reagáljak ebben a helyzetben, mindössze annyit tudtam, hogy erősnek kell mutatnom magam. Még az oka sem volt tiszta, miért. Annyi biztos, hogy ezekben a pillanatokban nem sok mindennel voltam tisztában. Fejemben továbbra is a tegnap este képei kavarogtak.
- Chanel, ne játssz így. Tudod, hogy miről beszélek és hogy komoly a téma. – na persze, ezt pontosan Ő magyarázza nekem? Nevetséges.
- Hát, attól függ, milyen komoly kis kapcsolat – formáltam idézőjelet ujjaimmal kiejtve a kapcsolat szót – volt közted és Selena között, tegnap este. – hidegen formáltam minden egyes betűt és hangot. Cseppnyi gúny és él hallatszódott a hangomban, ami tökéletesen jött ki, hisz pontosan ezt szerettem volna vele éreztetni. Akartam, hogy legalább fele annyira fájjon és érezze magát kétszer olyan hasztalannak, mint most én.
- Semmi sem történt. Bevallom, hibáztam. Egymásnak estünk, de szerencsére mindkettőnk esze hamar kapcsolt és még mielőtt bármi komoly lett volna, Selena elment. – hitetlenkedve fogtam fel, amit az imént mondott. Nekem az egészből annyi jött le, hogy ha valamilyen véletlen folytán nincs az eszük a helyén és elfelejtik a világot, tuti, hogy lefekszenek egymással.
- Elhiszed, hogy engem hidegen hagynak a részletek? Nekem ebből az egészből annyi jött le, hogy ha rajtatok múlik, biztosan ágyba mentek. Szerinted hogy bízzak meg benned ezek után? Hogy legyek veled? Mert jelenleg rád sem bírok nézni. – azért ennyire nem tartottam igaznak a szavaimat, de annyi igaz volt, hogy nem kellemes élmény volt Justinra nézni.
- De ugye nem akarsz most szakítani velem? Lehet, hogy nem hiszed el, de szükségem van rád! – temperamentumosan kaptam el a fejem, érezve érintését kezemen. Bármennyire is próbálta kiharcolni szemkontaktusomat, térdelt elém és kémlelt, nem tudtam ránézni. Ilyenkor van az, hogy a fejemben semmi sincs, csak az éppen helyzetemre illő dal. Tudom, hogy érdekes és ijesztő, de semmire sem tudtam gondolni, mint a Give Me Love soraira. Vagy nem is akartam koncentrálni?
- Lehet, hogy nem hiszem el, de ennek is oka van. Tudod, az a te bajod, hogy mindig, mindent elcseszel. Lehet, hogy van karriered, híres vagy és lányok milliói olvadoznak érted, de ez nem az életed! Mindenki, aki fontosnak tart, elmegy mellőled, pontosan az ilyen kis botlásaid miatt. Mert nem tudsz egyszer felnőttesen, 19 éves módjára viselkedni. Ébredj fel! – pár másodperc kellett, még feleszméltem, mi jött ki a torkomon. Bár csúnya volt, őszinte. Adtam is egy képzeletbeli pacsit magamnak.
- Hát ez elgondolkodtató. – bártan néztem fel érintése hiányakor. Láttam, hogy nehezen nyel és tényleg hatottak a szavaim. Adtam hát még egy kis vállveregetést is magamnak.

Nehéz bevallani, de hiányzott. Persze, nehéz az ilyen helyzet, de ha szeretsz valakit, megbocsátasz. Mindössze attól félek, hogy hiába bocsátok meg neki, újra ki fog játszani és megint ilyen ramatyul fogom magam érezni. Régen voltam ennyire egyedül. Elhagyatott.

- Igazad van, sajnálom. – bökte ki végül.
- Ennyivel nincs megoldva. Fogalmad sincs, mit érzek most, ugye? – ezt nem akartam.
Kiakadni. Előtörnek az érzések és tipikusan az a helyzet, mikor nem tudom visszafogni magam. Annyi minden történt, annyian utálnak. Én nem akarok mást, mindössze visszamenni egy kicsit az időben, amikor barátokként jól elvoltunk, senki sem utált és érzéstelen volt ez az egész kettőnk közt lévő dolog. Amikor még a közös levegő, amit szívtunk, nem volt jelentőségteljes.

- Akkor sem fogom feladni ezt a dolgot kettőnk közt. Szeretlek, te pedig kérlek gyere el a jótékonysági koncertre. Tudom, hogy fura, amit kérek, de kezdjük előröl. Nem azt mondom, hogy bocsáss meg. Csak annyit kérek, hogy próbáljuk ezt az egészet újra felépíteni. Mert tudom, hogy benned ez most összedőlt és utálsz. Jogosan is, mert ahogy mondtad, elcsesztem.
- Én is szeretlek, de fogalmad sincs, mennyire szar ezt most nekem. De elmegyek a koncertre, már magam miatt is. Túl fontos vagy ahhoz, hogy elfelejtselek. De nagyot hibáztál.
- Justin vagyok. – pár perccel monológom után Justin elém térdelt és készségesen nyújtotta oda a kezét. Kis mosoly szökött szám szélére, s természetesen el is fogadtam a kézfogásra való invitálást.
- Chanel. – ahogy megráztam a kezét, a rajtam végigfutó hideg mellett valami más is belém csapott. Büszkén éreztem magam, hisz agyam minden szegletén egy terv száguldott át. Nem fogom ennyiben hagyni, hiába bocsátottam meg neki. Kicsit húzom az agyát, aztán meglátjuk, tényleg komolyan szeret-e vagy ez is hazugság. Mert akkor totálisan összetörne. Hiszen amellett, hogy tényleg szeretem, legjobb barátok is vagyunk.
- Szép neved van.
- Köszönöm! Nem te vagy a srác, aki mindent elcsesz? – próbáltam viccesre venni a figurát, de sajnos nem igazán sikeredett.
- De igen, én vagyok. Csak azt érzem, hogy elvesztettem valakit, aki fontos nekem. Még ha nem is mutatja ki.

Félreraktam az agyamban raktározódott tervet, de olyan üzemmódba, ahonnan még előhívhatom. Rájöttem. Rájöttem, hogy igaza van. Hogy belül nem bízom benne annyira meg, mint azelőtt. De más részről vizsgálva a dolgokat, kellemes felébredni a rózsaszín világból és rájönni, hogy sem az élet, sem az emberek nem tökéletesek. Előre látom, hogy ez egy hosszú út lesz. Nem könnyű megszerezni a bizalmamat, de elveszíteni sem. Neki sikerült.