32. fejezet - Becsapva

Hello, my lovely readers!

Nos, szerintem meg fogtok ölni a fejezet miatt: rövid és történnek benne dolgok. Nem árulom el, de biztos, hogy néhányan szívesen megtépnétek majd az elolvasása után. Próbálok nem sokat fecsegni, de kicsit nehezen megy. Betegen fekszek itthon, öt napja teán és kekszen élek és ma megpróbáltam meginni egy kakaót és azóta hányingerem van. Plusz benáthásodtam, s így kell pótolnom minden tanulnivalót, amikor alig tudok felkelni. Ráadásul a tanárok kitalálták, hogy jól megszívatnak engem és mindenből dolgozatot íratnak a héten, csakhogy még többet kelljen pótolnom. Nem akarok nyavalyogni és próbálom tartani magam, de ramatyul vagyok.  Köszönöm mindenkinek az előző fejezethet érkezett kommenteket, édesek vagytok! A mostani fejezetben van egy kisebb időbeli ugrás. Ennek van jelentősége, nem csak unatkoztam, úgyhogy figyeljetek! Gondolom kiszúrtátok az új külsőt. Nem fűzök hozzá semmit, remélem tetszik nektek, mert nekem kivételesen igen! Ennyi lettem volna ma, igyekszem a folytatással és próbálok meggyógyulni!

Love, Diana

Jar of Hearts

CHANEL PARKS

2013. március 17. 

- Szerinted ez nem furcsa?
Elbambulva ballagtam Los Angeles kivilágított utcáin, kezemben egy meleg kávéval. Rajtam mindössze egy pulcsi volt és egy sál, így felettébb jól esett a poharat átjáró meleg.
- Mire célzol? – Alice szavai mindig kiszakítottak merengésemből. Érdeklődő tekintettel meredtem rá, Ő azonban egy szembe jövő fiút méregetett – aki szintén méregette Őt is.
- Selena és Tom. Nem illenek össze, szerintem. – biztosra veszem, hogy Alice félig holt állapotban van, vagyis a bágyadt mosolyról, ami az arcán ül, ezt veszem le.
- Szerintem igen. Aranyosak együtt és legalább Selena sem rám fecsérli az idejét. – ódákat zengtem magamban már arról, milyen aranyosak együtt, de még mindig így látom. Örülök, hogy megértik egymást. Egy részről nekem is kellemes, hisz utáltam, mikor Selena a nyomomban járt és éjjel-nappal törte magát valamin. Érdekes és hátborzongató volt.
- Nem furcsa, hogy milyen hamar megváltoztak a dolgok? – kezemmel a pulcsim ujját piszkáltam, figyelve Ali szavaira.

- De talán, egy kicsit. – az hogy kicsit, nagyon rossz kifejezés. Ijesztő, amikor kilépsz az utcára és az emberek felismernek. Nem tudsz elmenni sehova sem úgy, hogy ne lenne minimum tíz ember, aki kiszúr, s a nyomodban van. Lassan kezdem megszokni a történteket, bár néha elég nehezen fogom fel mi folyik körülöttem. Pattie időközben a jótékonysági koncertet szervezi, Justin minden este próbál – többek közt ma is. Jazzy és Jaxo jelenleg az apjuknál vannak. Nagyon hiányoznak, annyira édesek, egyszerűen a legszomorúbb napomon is fel tudnak dobni. Annyira megszerettem őket.

Szótlanul baktattunk tovább Los Angeles utcáján, míg el nem értünk egy másik kávézóhoz. Nem igazán értettem Alice mit akar itt, hisz már volt kávénk, de mikor leült az utcán álló asztalhoz, rájöttem.
- Máris elfáradtál? – lassan söpörtem oldalra szemembe lógó hajam, másik kezemet továbbra is melengette a kávéspohár.
- Nem mindenki hiper ám, mint te. – önkéntelenül is nevetni kezdtem. Én? messze vagyok én a hiper fogalmától.
- Nem zavar, hogy Justin most is próbál? Oké, hogy jótékonysági koncert, de ez megy három hete. A szülinapján töltöttetek együtt utoljára huzamosabb időt, amiről nem akarok tudni, mert sejtem miből állt, mert fél éjszaka eltűntetek és fúj. – egy levegővétellel sorolta a szavakat, a végére majdnem megfulladt. Felhúzott szemöldökkel néztem, ahogy végezve mondanivalójával levegő után kapkod.

Na igen, három hete ez megy, de nem bánom. Pattie rengeteget dolgozik a jótékonysági koncert szervezésével, ahogyan Justin is a próbákkal. Mindenki fel van spannolva, mert közben ide-oda jár, ezt-azt promotál, és még ideje is van a családjára is. Kész káosz és őrültség az egész.

Egy dolog azonban nem hagyott nyugodni, hiába telt el három hét. Lehet, hogy nem kéne rajta izgatnom magam, de mégis érdekel. Továbbra sem hiszem, és nem is értem, mit is jelent, hogy Justin is tud rossz dolgokat művelni. Lehet, mert meg sem próbálom érteni és meg sem próbálom felfogni, mert túl naiv vagyok.

Szótlanul, kávémat kortyolgatva bámultam a mellettünk elhaladó embereket. Egyre jobban úgy érzem, hogy nincs célom az életben. Csak vagyok és ennyi. Sodródom az árral, folyton szórakozom. Gondolatok ezrei cikáztak a fejemben. Néha van, hogy elgondolkodom és ilyen, s ilyesfajta dolgok suhannak át az agyamon, de most komolynak éreztem.

- Chanel? – ijedten rázkódtam meg a hátamra tévedt kéztől. Tom arcát látva kifújtam a levegőmet és megnyugodtam. A szívem egy kicsit utána is kalapált, de szívinfarktust nem fogok kapni.
- Hát te? Gyere, ülj le! – kétszer sem kellett mondani, Tom máris helyet foglalt a mellettem lévő széken. Alice mintha nem is itt lenne, szinte minden felénk járó helyes fiút felfalt a szemével. Mosolyogva ráztam meg a fejem ránézve.
- Selena próbál. Tudod, lesz az a jótékonysági koncert, amit Justin anyja szervez és meghívták Őt is. – halvány mosollyal próbálom leplezni meglepődöttségemet. Nekem ezt miért nem említette senki sem? Valahogy engem az ilyenek mindig, de mindig elkerülnek. Nem zavar, csak az zavar, hogy Selena és Justin össze vannak zárva. Vagyis, akkor mégis zavar. Kit ne zavarna, hisz két évig jártak!
- Aha. – nyújtottam el látványosan az utolsó betűt. – Téged ez nem zavar? Csak mert Justin is próbál ma este, és ez nekem kicsit furcsa. – félve osztottam meg Tommal gondolataimat, aki először furcsán nézett rám, majd láttam rajta, hogy megértette.
- Őszintén szólva egy kicsit. Szeretem Selt, de mindenki tudja, hogy Bieber híres, én meg nem. Nem vagyok gazdag, nem járok ilyen-olyan puccos autókkal, nem vagyok kinyalva mindig.
- Hé, te most az én barátomról beszélsz, ugye tudod? – nevetve hangsúlyoztam ki az én szócskát.
- Bocsi. – reménytelenül ráztam meg a fejem, látva Tom rám meresztett boci szemeit. – Na, engem is zavar. Bízom Selben, úgyhogy remélem, semmi nem lesz kettőjükből.
- Igen, én is.

Míg Alice holdkóros állapotban valahol már a világ másik végén járhatott, mi beszélgettünk. Minden szóba jött: ki mit csinál mostanság, ki hogy birkózik meg a hírnévvel és egyebekkel. Örömmel tisztáztam, hogy Tomnak sem könnyebb, pedig Ő fiú és Őt nem akarják megtépni minden sarkon tinilányok ezrei.

- Ha Alice is felébred, nem megyünk el kajálni valahova? Gondolom, ráértek, és ismerek egy jó éttermet. Én fizetek. – Alice máris felébredt az utolsó kis töredéket kihallva. Gyorsan összeszedte a táskáját és szinte kilőtte magát a székből. Pislogva néztük arcát, aztán mindketten elröhögtük magunkat.

Sétálva vettük az irányt az étterem felé. Tomra hagyatkoztunk, hisz Ő hívott meg minket és Ő is tudta az útvonalat. A végén már majdnem leszakadt a lábam, álmos voltam és étvágyam sem volt túl sok. Szívesebben aludtam volna most otthon, de ehelyett a fél városon végigtrappoltam. Kedves gesztus volt ez a meghívás, meg minden, de azért máshogy is mehettünk volna. Hiába beszélgettünk útközben, ez sem terelte el a figyelmemet a lábamban lévő éles fájdalomról.

- Srácok, nem azt mondtátok, hogy Justin és Selena próbálnak? – értetlenül torpantam meg.
- De igen, miért?
- Hát, mert az előbb jöttek ki az étteremből. – fel sem fogtam, amit Alice mondott, de amint az étterem ajtaja felé fordítottam a fejem, elképedtem.

Persze, semmi baj, hiszen barátok, nyugodtan vacsorázzanak. Nem fogok féltékenykedni. Mindössze az zavar, hogy hazudtak. Bieber hazudott. Miért nem tudta megmondani, hogy Selenával vacsorázik, ahelyett, hogy köntörfalazva bejelenti, hogy próbálnia kell? Hitetlenkedve néztem őket tovább, bár már kezdett kínossá válni, nem érdekelt. Kíváncsi voltam, mit terveznek ezek ketten. Egy darabig semmi sem történt, aztán a parkolóban Justin átkarolta Selena hátát, aki fapofával baktatott tovább. Akkor tértem magamhoz, amikor beültek egy autóba, aztán elhajtottak.
Fel kellett volna szedni a földről. Szó szerint leesett az állam. Persze, tudom, minek ennek ekkora feneket keríteni, de megalázva éreztem magam. Nem azzal van a baj, hogy ők ketten együtt esznek, beszélgetnek. Mindenki sejtette, hogy amint beszálltak a kocsiba, világossá vált, hogy nem csak enni akarnak.
Bár a szemem könnyes volt, s alig láttam Tom arcát, annyit leszűrtem belőle, hogy meg sem tud szólalni. Mégis hogy kéne reagálni ilyen helyzetben?

- Én.. én most hazamegyek. – egy másodperc múlva már ott sem voltam. Gyorsan szedtem a lépteimet, keresztül a városon, szinte fellöktem mindenkit. Fülhallgatóval fülemben, mérgesen és csalódottan. Igazából nem hiszem, hogy ezt érdemlem. Továbbra sem hittem, hogy nem csak egy illúzió volt amit láttam, de rohadtul fájt. Fogalmam sincs, meddig baktattam az utcán, de már éjfél is elmúlhatott és rettentően fáztam. Megeredt az eső, a hajam csurom vizes volt, de ez sem érdekelt. Megalázva éreztem magam, fogalmam sincs, miért. Lehet, hogy én láttam túl sokat a dolgokba, de régebben sem szerettem, ha ők ketten együtt voltak. És ha belegondolok, hogy együtt mentek haza, az még jobban fáj.

Ez az én szerencsém. Miért van az, hogy sosem vagyok jó senkinek sem? Sírva csaptam be a ház ajtaját mögöttem. Idegesen vágtam le a táskámat a telefonommal együtt. A lehető leggyorsabban futottam fel a fürdőbe. A helyiséget a reluxa résein beszűrődő fény világította be. Bezártam az ajtót, majd háttal lecsúsztam a földre és sírtam. Becsaptak.