38. fejezet - Keserédes érzés

Drága, édes olvasók!

Örülök, hogy a történtek után is mellettem álltok, hiszen elmondhatatlanul sokat jelent. Őszintén, nem vagyok elégedett magammal. Úgy érzem felesleges ígéreteket teszek nektek és tényleg csak csodálkozni tudok, hogy továbbra is itt vagytok. Tudom, ismét késtem a fejezettel, s már nem is akarok magyarázkodni. Gondolom elegetek van a sok-sok kibúvó kereséséből, ezért tényleg nem szeretnék ebbe belemenni. Ballagok, az osztályommal szeretném eltölteni az utolsó napokat és emellett nekiálltam az új blogomnak is. Elértük a 100 feliratkozót, melyért mélységes köszönet! Tényleg nem tudom, mi lenne velem nélkületek! Köszönöm nektek, hogy itt vagytok és támogattok! Nos, ez a fejezet szerintem nem lett olyan rossz, egészen elviselhetően sikerült. A következő, szám szerint a 39. fejezet újságcikkekből fog állni. Összesen két rész van hátra, plusz egy epilógus. Nehéz megválni a blogtól, hiszen imádom írni, imádlak titeket, de egyszer minden véget ér. Addig is élvezzük ki a maradék időt. Köszönöm nektek, hogy vagytok nekem!

Love, Diana

- M-m-m, mit mondtál? – sokkos állapotban néztem ki a fejemből. Nem is tudom, mit kémleltem: a gyűrűt, vagy Justin mosolyát. Annyira komolytalannak érzem ezt az egészet, mégis a tudat, hogy Ő most feleségül kért engem igenis komollyá teszi a helyzetet.
- Azt kérdeztem, hozzám jönnél- e feleségül? – a mosoly ott trónolt az arcán, s látszólag semmi sem tudta volna lehervasztani. Ő ennyire betervezte, hogy igent mondok vagy szimplán csak boldog?
- Én… - gondolatok ezrei cikáztak a fejemben, de egy felülírta mindegyiket: jóval felül. Túl fiatalok vagyunk, és biztosra veszem, hogy Ő sem gondolta meg a dolgot. Ezek ellenére még számomra is meglepő válasz csúszott ki a számon. – Igen. Rendben. – miután a két szó kicsúszott a számon, azonnal a fejemhez is kaptam gondolatban. Justin pont az ellenkezőjét csinálta, ugyanis felállt az ágyam mellől és már amennyire tudott rám támaszkodott és ajkait erőszakosan enyémekre nyomta.

Megszokott módon eleinte élveztem a helyzetet, majd kénytelen voltam elszakítani tőlem. Mert kezdett megváltozni valami bennem. Elkönyveltem, hogy megbántam ezt a döntést, de már nem vagyok annyira biztos benne. Fiatalok vagyunk, rendben, de szeretem Őt, szóval mi az akadály? Viszont kicsit sem érzem, hogy én készen állnék erre az egészre, nem Justin, aki – valljuk be – igen sokszor gyerekes.

Nagyot sóhajtva meredtem magam elé. A levegő az így is hideg kórházi szobában megfagyott. Csend támadt, egyikőnk sem szólalt meg.
- Minden rendben, Shawty?
- Persze – nagy mosolyt erőltettem magamra. Egyszerűen nem jött ki hang a torkomon, csak bámultam magam elé. Még mindig nem hittem el, amit mondtam egy perccel ezelőtt. Igent mondtam? Hát, hülye vagyok!

- Pihenni szeretnék, kimennél? – valószínűleg furcsán hatott számára kérdésem, hiszen felvont szemöldökkel szedte össze cuccait és ment ki halkan. Amint hallottam az ajtó becsukódását, megfogtam az ágyon pihenő párnát, lefeküdtem a matracra, majd a fejembe vágtam. Kis morgás hagyta el a számat.

Úristen, úristen, úristen. Ezt ismételgettem kifulladásig, először mindössze magamban, aztán hangosan is. Valószínűleg ha most belépett volna valaki az ajtón szimplán őrültnek nézett volna. Az is vagyok, nem tagadom. Tényleg szeretem JuJu-t, de ezt nem gondoltam át. Először is fiatalok vagyunk. Mi lesz, ha mondjuk egy év múlva összeveszünk, kiszeretünk egymásból és elválunk? Mit fognak ehhez szólni a szüleink? Apa nehezen barátkozott meg így is vele, de ha ezt bejelentem, a fejét is leveszi szerencsétlennek. És a rajongók? A rajongók! Ha ez kiszivárog, engem az első leendő alkalommal fel fognak akasztani. Már akkor is kiakadtak, amikor Justin és Selena szakított, s történetesen én is benne voltam a dologban, nyakig. Emlékszem, még az iskolában is utáltak és egy lépést nem tudtam tenni visongó lányok nélkül. Na és mi lesz most? Vége az életemnek…

Ajtónyikorgást hallottam. Reméltem, hogy nem az énekes jött vissza. Ahogy kikukucskáltam a párna alól, Alice arcát pillantottam meg. Nyugodtan vettem le a fejemről a pamutpárnát, ami kezdett melegíteni.
Csenden és lassan ültem fel és nyúltam a pohár víz felé, amit Ő nyújtott. Jóízűen kortyoltam bele az üdítő, frissítő vízbe. Azt nem is kell mondanom, hogy nemrég ébredtem fel, de a kórházi teával már most nincs jó viszonyunk.
- Beszéltetek Justinnal? Csak mert egész éjjel kint ült és várt. Csoda, ha nem lett fekélyes a feneke. – Alice jókedvre derítési kísérlete nem jött össze. Hangyányit mosolyodtam el a viccén. Azért jól esett, hogy Justin tényleg itt volt egész éjjel, mert az ilyen tetteivel bizonyítja, be hogy szeret.
- Beszéltünk és megkérte a kezem. – jobban láttam, ha kerek-perec elújságolom neki a híreket. Úgyis kiderülne, biztosra veszem, hogy Pattie után a srácok és Alice tudná meg először a hírt. Jobb megmondani így, mint kerülgetni a forrókását és utána szabadkozni, miért nem avattam be egy ilyen dologba a legjobb barátnőmet.
- Mivan? – álla szó szerint a földet súrolta. Na jó, maximum csak a kék kórházi ágyat. Pont olyan spontán volt, mint én a nagy bejelentésemmel.
- Mondom megkérte a kezem. – ismételtem monoton hangon a szavakat, mintha egyáltalán nem lenne jelentőségük. Pedig volt.
- És igent mondtál?
- Igent mondtam. – heves bólogatások közepette hatalmas ölelést kaptam Alice-től, aki látványosan zavarba aztán pedig izgalomba jött.
- Ez nagyon jó! Mikor lesz az esküvőt? Had legyek én a koszorúslány! – izgatottsága és meglepődöttsége pár pillanatra átszáll rám is, s aztán én lepődök meg azon, hogy Ő lepődött meg. Értelmes mondatok..
- Alice! – csitítgattam bőszen – Én azt hiszem, megbántam. – lágyan hajtottam le a fejem, számítva a csendre, amely ezt a mondatomat fogja követni. És jól kalkuláltam, az a bizonyos, hól ismert csend percekig tartott. Kezdtem kínosan érezni magam. Összeszedve minden bátorságomat, remegő hanggal is, de szólásra nyitottam a szám.

Nyitottam volna, ugyanis a következő pillanatban könnycseppek ezrei árasztották el arcomat. Fogalmam sincs, miért sírtam akkor, de egyszerűen kellett. Halkan sírdogáltam, közben Alice kezét szorongattam. Talán a tudat, hogy ha visszaadom a gyűrűt Justinnak összetörik a szíve, összetörte az én szívemet is. Hiszen annyira aranyos srác és érzem, hogy szeret. Nem akarom összetörni Őt, nem akarok szabadkozni és kifogásokkal jönni neki. Értelmetlen lenne. Ismerem, s azt szűrné ki ebből a szituációból, hogy én nem szeretem.

Miután a csend egyre kínosabb lett, mondhatni csontig hatolt, Alice felállt az ágyról, kezébe vette a vizespoharat, majd kivonult a szobából. Pár perc üldögélés után lehámoztam lábaimról a vastag takarót és az ágy mellett lévő éjjeliszekrény fiókjában kezdtem kutatni. Miután nem találtam meg, amit kerestem, átkutattam a rólam lehámozott, koszos ruhákat is. Heuréka! Kiáltottam magamban, immáron kezemben szorongatva telefonomat. Elszédültem, ezért visszaültem az ágyra. Utoljára átgondoltam tettemet és tárcsázni kezdtem a repülőtér számát.

- 2013. április 12. –

Három nap telt el. Bőszen szedegettem össze a barátaim által beküldött cuccaimat. Mindent gondosan bepakoltam a táskámba, amit szintén Justin hozott be tegnap este. A napokban sokat beszélgettünk, őszintén. Bár nem említettem meg neki, hogy megbántam a tettemet, hiszen kevésbé voltam ebben biztos. Ahogy ismét megnyíltunk egymásnak és ahogy a legrosszabb helyzetekben is fel tudott vidítani, az valami furcsa érzés volt. Pillangók, kipirult orcák és hevesen verő szív. Mint egy szerelmes kisgyerek.

Néha-néha kipillantottam a kórház ablakán. Kint zuhogott az eső, egy-két embert láttam az amúgy forgalmas Los Angeles-i utcán. Kezembe akadt a kis plüss mackó, amit anya és apa küldött Texas-ból. Nekik nem újságoltam el még a nagy hírt, de alkalmam lesz rá. Utoljára Justin pulcsiját vettem a kezembe. Illata lágyan kúszott orromba és inkább felvettem magamra, mintsem elraktam volna. Az ismerős érzéstől s illattól szomorú lettem és a sírás határán álltam. Halkan felkaptam az utazótáskát. Vállamat hirtelen érte a terhelés, pedig kevés cuccot pakoltam bele – a legszükségesebbeket.

Halkan battyogtam a kórház folyosóin. Belém fagyott a levegő is elhaladva pár várakozó, beteg ember előtt. Az utcára kilépve hideg levegő csapta meg a testemet. Összehúztam a fekete pulcsit, illata és melege átjárta a testemet. Esernyőm nem volt, ezért a kapucnimat húztam fel. Megpillantva a nemrég hívott taximat kifutottam az út szélére és villámgyorsan huppantam be a járműbe.

- A repülőtérre legyen szíves. – időközben a figyelmem a városon kalandozott, aztán a telefonomon, ami rengetegszer szólt. Először Alice hívott, aztán Fredo, aztán utána legalább tízszer Justin. Nem szóltam senkinek sem, hogy kiengednek ma a kórházból, valószínű, vagy most értek fel az immáron üres szobába, vagy érdeklődni akartak. A sofőr – aki egyébként kedvesnek látszott – sokszor rám is szólt, vegyem már fel a telefont, de ehelyett lenémítottam. Rég eldöntöttem magamban, nem fogok kifogásokat keresni. S mivel gondoltam, magyarázatot kell majd adnom a döntésemre, inkább csendben maradtam.

Az eső szakadt és mondanom sem kell, amire a repülőtér belsejébe értem ázott kutyához hasonlított kinézetem. Ránéztem az órámra és tekintve, rengeteg időm volt még, leültem az egyik székre. Akaratlanul is felidéztem azt a napot, amikor kísértetiesen hasonló helyzetben vártam Justinra, pontosan itt, ezen a reptéren.

Sejtelmem sincs, mi lett velem. Úgy érzem, az egész eddigi életem hazugság volt, ahogyan a kemény lány álcám is. Elvesztettem, majd újra megtaláltam önmagam. Azt éreztem, érek valamit és szeretnek. Elfogadtam önmagam – s ez a legnagyobb és legőszintébb dolog, amit én Justin Bieber-től tanultam.

Érdeklődve kaptam fel a fejem a hangosbemondóra. Mindössze egyik fülemben volt fülhallgató, de kitűnően hallottam mind a monoton női hangot, mind a számomra oly’ sokat jelentő dalt. Nem ez volt a legjobb pillanat, de létszükségletté vált szinte a Turn Your Face szerzemény meghallgatása. Kezembe vettem a mellettem heverő kis táskát, másik vállamra a nagyobb, jóval nehezebb utazótáskámat dobtam és elindultam arra, amerre nemrég utasítottak. Lassan szeltem a métereket, titkon abban reménykedve, esetleg megállít valaki. Mivel nem volt túl sok cuccom, mindkét táskámat magammal vihettem. Odaadtam a jegyemet, s reménytelenül indultam a többi ember után.

Megtorpantam. Ismerős hang ütötte meg a fülemet.
- Csak tovább szeretnék menni. – követelőzött a hang tulajdonosa.
- Nem uram sajnálom, nem mehet tovább.
- Tudja maga, hogy ki vagyok? Azonnal be akarok oda menni! – kis ideig bírtam hallgatni tétlenségét és hiába való próbálkozásait. Órámra pillantottam. Percek választottak el a gép indulásától mégis megfordultam és odasétáltam.
- Valami gond van? – kedvesen kérdeztem, kerülve az Ő pillantását.
- Nos, igen. Mr. Bieber sajnos nem érti meg, hogy bármennyire is híres, akkor sem mehet a barátnője után. – nyilvánvaló volt, hogy a személyzet két tagja felismerte az énekest, engem viszont nem: aminek nagyon is örültem.
- Lehet, hogy a barátnője sem szeretné ennél jobban is megnehezíteni a helyzetet. – nagyot nyelve fordultam meg tengelyem körül. Azt hittem ennél nem lehet nehezebb, de legalább nem kellett volna szembesülnöm az arcával. Egyáltalán, honnan tudta meg? Ki mondta el neki, mikor titokban tartottam?

Kezdett nehezebb lenni a dolog. Mintha a lábaim mázsás súlyúak lettek volna, a szívem földöntúlian gyorsan dobogott, szinte kiugrott a helyéről. Éreztem, ahogy vizslat, éreztem barna szemeinek pillantását. Visszafordulok! – ahányszor a fejemben játszódott le a gondolat annyiszor kellett volna rég megfordulnom már. De nem tettem. Sőt, sietősebbre vettem a lépteimet.

- Chan, várj! – az idő szorított, mégis mintha lelassult volna egyébként igen gyors kerékvágásából. – Megértem a döntésed. Kérlek, ígérd meg, hogy visszajössz és nem hagysz itt, egyedül. Hívj fel és itt foglak várni, ja kell, minden nap kijövök ide. Azt akarom, hogy jól legyél, pihenj és rendeződjön az életed. Vigyázz magadra. Szeretlek! – nagy táskával a vállamon nehézkesen bújtam bele ölelésébe. Mikor elváltunk letöröltem kósza könnycseppeimet.
- Szeretlek és vigyázok magamra! Viszlát, Justin! – egy arcára adott puszival búcsúztam tőle.
Mielőtt végleg felszálltam volna a repülőre, visszanéztem a repülőtér üvegablakokkal borított folyosójára, ahol pontosan lehetett látni Őt. Könnyes szemmel kaptam el pillantásomat és szálltam fel az égi járműre.

Azt hiszem, ezt hívják keserédes érzésnek. El kell mennem, de valaki vár itt. S mikor rendezem a saját életem, akkor képes leszek arra, hogy az Ő mindennapjaiban is részt vegyek…