Epilógus - Itt vagyok!

Drága Olvasóim!

Hogy őszinte legyek fogalmam sincs mit írhatnék most. Egyszerűen nem tudom szavakba önteni ezt a kilenc hónapot. Mert igen, pontosan eddig írtam a blogot, eddig foglalkoztam mindennap Chanel és Justin történetének szövögetésével és megszakad a szívem, hogy ezentúl nem kell megnyitnom a Word-öt, vagyis a One Love-nak szánt kis jegyzeteimet biztosan nem. Teljesen őszinte leszek, nem akartam happy endet a történetnek. Hiszen anno a Stole My Heart is azt kapott és ezért nem szerettem volna. Utólag rájöttem, mekkora baromság is volt ez az ötletem. Nem volt szívem szomorú véget adni ennek a történetnek. Szó mi szó, rettentően belopta magát a szívembe és talán ez az első olyan fanfictionom, amire tényleg azt mondom „Igen, ezt én írtam és büszke vagyok rá!”.

Köszönettel tartozom mindenkinek. Mindenkinek, aki akár az elejétől, akár a későbbiektől követte az eseményeket, hiszen olvastatok és ez a fontos. Köszönöm a rengeteg pozitív visszajelzést, az építő kritikákat, a mérhetetlen szeretetet és kedvességet, amit tőletek kaptam. Hullattam is pár könnycseppet, s félő, most is ezt fogom tenni. De egyszerűen nem tudom kifejezni a mérhetetlen hálámat annak a 113 feliratkozó embernek és azoknak is, akiknek nincs profiljuk, mégis olvastak és néha-néha írtak is. Aki nem blogol, nem tudja átérezni ezt az egész helyzetet. Nehéz, nehéz megmagyarázni. Egyszerűen csak rettentően köszönöm nektek az elmúlt kilenc hónapot, a sok-sok bloggert és olvasót akiket megismertem a One Love által és a mérhetetlen szeretetet! Azt hiszem, sosem fogom elfelejteni ezt a kis közösséget, ahogyan a blogot sem.

A folytatásról. Mint ahogyan beharangoztam az új blogot, ami a Save Me névre hallgat, úgy fogom mind ide, mind a Be Alright-ra kitenni szombaton a linket. A prológus továbbra is vasárnap, azaz július 14-én fog érkezni. Örülnék, ha továbbra is velem tartanátok. Bár először nem akartam ismét fanficet írni, végül mégis annál kötöttem ki, de ez más lesz. Rettentően szeretem már így pár fejezet után is írni a Save Me történetét, és csak reménykedni tudok benne, hogy nektek is elnyeri majd a tetszéseteket és velem tartotok!

Nos, nem igazán találok már szavakat, hiszen lassan ismét elsírom magam. Az epilógus rövidke lett, mindössze egy általános napot mutat be öt évvel későbbről. Dalnak Selena Gomez Love Will Remember szerzeményét csatoltam, ezt éreztem az epilógusra jellemzőnek. Ha nem is örökre, de kérlek titeket egy darabig még emlékezzetek Justin és Chanel szerelmére!

Minden olvasómnak kívánnék csodás életet és kívánom, hogy váljanak az álmaitok valóra. Köszönök mindent, ezennel a One Love történetét lezárnám! Köszönöm!

Love, Diana

5 évvel később

- Justin -

Love Will Remember

Nagyokat pislogva néztem, ahogy életem szerelme kíváncsian lapozgat egy könyvet. Barna haja lágyan omlott vállára, tengerkék szeme érdeklődve figyelte a könyv sorait.

Tényleg, őszintén mondhatom, hogy Chanel életem első és egyetlen szerelme.  Lehet, hogy ez nyálasnak hangzik, de öt év után is ugyanolyan izgatottsággal és csodálattal nézek rá, és ugyanúgy szeretem. Sok mindent általa tanultam meg s fedeztem fel, és nem lehetek ezért elég hálás neki. Tényleg megváltoztatta az életem.

- Chanel, mit csinálsz? – kérdeztem rá, miután órákig bámultam és így sem tudtam leszűrni, mégis mit kereshet ennyire.

- Neveket keresek. – felelte egyszerűen, mire melléhuppantam, ügyelve arra, hogy neki semmi baja se essen.

- Mi lenne, ha.. – mielőtt kimondhattam volna elsőre beugrott ötletemet, félbeszakított.

- Nem, nem adunk olyan nevet a gyereknek, amit Te ’swagnek’ titulálsz.

- Nem is ezt akartam mondani. – vágtam be a durcás arcot, a lebiggyesztett ajkakat és a boci szemeket. Ezek ennyi év után is meglehetősen jó szolgálatot tettek. És az esetek kilencven százalékában beváltak.

- Ezzel nem veszel le a lábamról, túlságosan ismerlek ahhoz, hogy ezt bevegyem. – pillantott rám komolyan, kék tekintetében mégis kedvességet láttam és talán szája szélén is bujkált egy kisebb mosoly.

- Mi lenne, ha mondjuk Benjamin lenne a neve? – óvatosan helyeztem fejemet vállára, kezemet pedig hasára. Az elmúlt hónapokban túlságosan is vigyáztam Chan minden porcikájára. Talán félek attól, hogy esetleg elveszítjük a picit, de ki nincs ezzel így? Boldog vagyok, bár nem voltam mindig az, most felhőtlenül érzem magam. Nem akarom, hogy csalódnunk kelljen, hiszen már annyira rákészültem arra, hogy fiam lesz, akinek megtaníthatok mindent, hogy túl késő lenne elhessegetnem ezt a hitemet.

A drogos ügyeknek közel sem lett oly’ hamar vége a buli után. Azért emlékszem arra az estére, mert akkor változott meg minden, akkor éreztem a késztetést arra, hogy megfeleljek. Meg akartam felelni a családomnak, Channek, a barátaimnak, a rajongóknak és úgy mindenkinek a világon. Sosem mondtam el senkinek sem a problémáimat, kivéve anyát, de neki is úgy, hogy egyszer csak kiszaladt a számon egy hosszas trágár kifejezésekből álló szitkozódás és mivel túl jól ismer, látta, hogy valami gond van. Hosszú időbe telt levetkőzni ezt a megfelelési kényszert, de sikerült és ez a legfontosabb. Hiszen ha nem én, ki lenne hű a „Soha ne mondd, hogy soha!” elvhez?

- Szerintem a Benjamin aranyos. – szakítja meg merengésemet hangja.

- Szerintem is. – néztem fel arcára mosolyogva, amit Ő is egy kis mosollyal díjazott. – De szerintem a Horton jobb lenne.  – csúszott ki a számon, mindössze hülyeségből. Chanel pillantása azonnal komolyra váltott, s nem sokkal később megfogta a legközelebb lévő párnát és arca csapott vele.

Én is átmásztam az ágy másik végébe a párnákhoz, de mire kezembe kaptam az anyagot és megfordultam Ő már a szoba másik végében állt, az előbb arcomba csapott párna kíséretében. Kezdetét vette a végeláthatatlan párnacsatánk, persze próbáltunk vigyázni, először nem is nagyon mertem megütni, de aztán belelendültem. Miután az egyik párna szétszakadt és tollpárnák szálltak ide-oda, mindketten leborultunk a földre. Nem tudtam abbahagyni a nevetést, ahogy Chanel sem, így addig néztük egymást, amíg ismét nevetnünk nem kellett a másik arckifejezésén. Szorosan magamhoz húztam, és gyengéden adtam egy puszit először a szájára majd a homlokára is.

- Emlékszel a Micimackós idézetre?

- Persze, hogyne emlékeznék? – suttogta szavait mellkasomra.
- Az örökké és továbbra is él. Nem számít, hogy mennyire messze vagyunk én mindig veled leszek. – ismételtem meg az idézetet, amit kiskorom óta imádtam és egyszerűen úgy éreztem, mindig is illet ránk.
- Jól van, Micimackóm.
- Szeretlek Chan, és itt vagyok és itt is leszek. – húztam a lehető legközelebb magamhoz.

Akkor, abban a pillanatban éreztem, hogy az életem tökéletes. Ott van számomra a zene, a rajongóim, akiket imádok, Chanel és most igazi családom is lesz. Mindig is erről álmodtam: tökéletes életről. S valamiért voltam olyan szerencsés, hogy ezt meg is kaphattam, ezért pedig végtelenül hálás vagyok mindenkinek, aki mellettem állt.