9. fejezet - Lépjünk tovább

Kedves olvasók!

Nemrég értem haza, mindenem összekapkodva ültem a gép elé, hogy mindenképp be tudjam fejezni a részt. Már kedden elkezdtem, és csak sorokat tudtam minden nap írni, annyira nem volt időm. De, sikerült feltenni. Nem szokásom visszaolvasni a saját írományaimat, most viszont elolvastam - közepes. Van még mit javítanom rajta, de időhiány miatt csak egy ilyen jött össze, pedig az előző részekkel elégedett voltam. Sajnos egyetlen szemszögből íródik az egész, a következő fejezetben viszont biztos, hogy Justin szemszöge lesz. Sok tervem van a hétvégére: az új blog megnyitása, eme történet alakítgatása és persze számítok a kommentekre is! Ja, nehogy kifelejtsem a tanulást.. Egy szó, mint száz, sok sikert kívánok már most nektek a jövő hétre, és jó olvasást! Hogy tetszik a fehér kicsikocsi a fejezetben? :)

Love, Diana

Az érdekes, meglepő, sőt már kissé ijesztő telefonbeszélgetés után egyetlen üzenetet kaptam: ’Ötkor a ház előtt.’ – mindössze ennyi állt benne. Semmi kedvem sem volt találkozni most vele, főleg, hogy már így is eléggé kiutáltak. Ha valaki még egyszer kiszúr minket, tényleg vége mindennek.

Mióta ez az ügy történt, nem szokásom a nappaliban tanulni. Inkább bezárkózom a szobámba, szétterülök az ágyon, s úgy próbálom magamba szívni az információt. Helyzetem miatt, tekintve, hogy nem hallottam, mi folyik lent, észre sem vettem, hogy Selena hazaért. Bekukkantott a résnyire nyitott ajtómon. Mosolygott, amit nagyon jó jelnek vettem. Vele sem beszéltem még meg a dolgokat, úgy érzem, most lesz itt ennek is az ideje, ám hamarosan öt óra.

- Gondolom, azt hiszed, haragszom rád. Lenne is okom.. – éppen a történelemkönyv volt az ágyon szétterítve. Arrébb tettem azt, hogy Sel le tudjon mellém ülni. – De nem haragszom. Láttam, milyen nehéz neked és ez nem a te hibád. Tudom, milyen Justin, tudom, milyen könnyen levesz mindenkit a lábáról. Nagyon bánt, hogy ezt tette. Ezzel gyakorlatilag a te életed tette tönkre.

- Szakítottatok. – én is megkaptam a magamét, tudom is, Sel haragszik rám. Nem is értem, miért magát hibáztatja mindenért.

- Kis dolog. – legyintett. – Amúgy sem volt már a régi ez a kapcsolat. Neki nem én kellettem. – Selena szeme könnyes lett. Fordított volt a helyzet: megsajnáltam, megöleltem és együtt kezdtünk sírni. Ő azért, mert még mindig szereti Bieber-t, én pedig azért mert továbbra is fáj ez az egész dolog. A legrosszabb része ez, látni a legjobb barátnőmet, szinte már a testvéremet sírni.

Pár perc sírás után elengedtük egymást. Bőszen törölgetni kezdtem szemem.

- Na, hagyjuk abba. – Selena egy zsebkendőt halászott elő zsebéből, azzal törölte le szemét és szétfolyt sminkjét. – Tanulj inkább. – simogatta meg a kezemet, majd távozott.

Ismét tankönyveim tanulmányozásába kezdtem. Egyszerre felkaptam a fejem a gondolatra: hány óra van? Gyorsan az órára pillantottam, ami fél hatot mutatott. Utoljára letöröltem könnyes szemeim, és úgy, ahogy voltam, összekötött, kócos hajjal, melegítőalsóban és egy Texas feliratos pólóban futottam eszeveszetten ki az utcára. Sietségemben a mamuszom is rajtam maradt, ezáltal egy lila, Snoopy-s valamiben mászkáltam az utcán.

Jobbra-balra körül néztem. Sehol senki. Tuti, ezt elcsesztem megint, és már biztos elment. Elsétáltam a sarokig. Egy autó villantott a lámpájával. Éppen akkor ért haza a néni, akinek a háza előtt álltam. Jól megbámulta a papucsomat – biztos neki is kell egy. Ezt figyelmen kívül hagyva szó szerint elcsoszogtam a kocsiig. Kiszúrni ugyan képtelen voltam a benne ülő valakit, csak a nagy, fehér Ferrari-t láttam magam előtt. Sosem ültem még Ferrariban, ha ezt apu tudná, biztos büszke lenne rám. Sosem volt titok, mennyire odavan az olasz sportkocsikért, nagy álma még mindig, hogy vegyen egyet.

Beültem a hatalmas autóba. Az utca egyik lámpája halványan pislákolt s csak kis részleteket láttam a mellettem ülő valaki arcából. Nem is volt szükség arra, hogy lássam teljesen, hisz tisztában voltam vele, kivel is vagyok egy társaságban. Pár perc kínos csend után kezdtem megijedni, hisz fogalmam sem volt, mit is mondjak. Ott ültem a szőrös papucsomban, kócos hajjal és nyilvánvalóan elég nevetséges arckifejezéssel.

Nem terveztem egy autóban beszélgetni. De, mivel jobb helyet nem találhatunk, ahol nem szúrnak ki minket, maradt ez.

- Bocsánat. – sosem szeretettem az ehhez hasonló kínos csenddel teli pillanatokat, azt meg pláne nem, mikor valaki megtörte őket. Persze, továbbra is jobb, hogy Bieber szólalt meg először és nem nekem kellett valamit kinyögni, úgysem ment volna.

- Miért? – továbbra is vakon tapogatóztam a sötétben. Általában rengeteget segít egy ember testbeszéde – kivétel, mikor félhomályban ülsz valakivel, aki amúgy sem egy érzelmes emberi lény.

- Selena mondta, mennyien utálnak most. Nem ezt akartam elérni. Nem akartalak bántani. – habár nem láttam az arcát, őszintének tűnt. Hittem neki.

- Ti meg szakítottatok. – nyögtem ki, elég egyhangúan. – Figyelj, - félig felé fordultam, bár még mindig hangsúlyozom, alig láttam valamit. – zárjuk ezt le. Lépjünk tovább, hagyjuk egymást békén, úgy jó lesz mindkettőnknek.

- Meglepődnél, ha azt mondanám, nem akarom?

- Kicsit. – hazudtam. Nagyon de nagyon meglepődnék. – Zavar ez a félhomály, nincs valahol egy lámpa vagy valami? – reflexből kutatni kezdtem az ülés körül, mire beleütköztem a mellettem ülő személy kezébe. Gyorsan próbáltam leplezni zavarom. Justin sikeresen megtalálta a lámpát, így vége nem kellett félhomályban ülnünk.

Első reakció? Részemről meglepődöttség, mert iszonyú jól nézett ki a gyerek. Részéről egy nevetés, ami a hajamnak szólt. Második reakció? Jól fejbe csaptam magam, amiért ennyire tetszett, amit látok.

- Jó a hajad. – kuncogott.

- Visszatérhetnénk az eredeti témához? – kivettem a hajgumit a hajamból, gyengéd mozdulattal rendet teremtettem tincseim között. Most sem nézett ki jobban.

- Persze. Hol is tartottam?

- Azt mondtad, nem akarsz továbblépni.

- Igen. Hol is kezdjem.. – vakargatta állát. Nem tudom, most azt képzeli, a szakállát vakargatja, vagy mi? – Szóval. Szeretem Selenát, de ez a szeretet már rég nem a régi. Olyan, mintha legjobb barátok, sőt már testvérek lennénk, és ez abszurd. Elmúlott minden. Továbbra is gyönyörű – ezzel egyet kell értenem – és továbbra is az életem része, de már nem úgy. Nem vagyok belé szerelmes. – ha nincs az a veszekedés köztük, és nem hallgatom ki őket, most újdonságot tudnák meg. De így, ez csak felesleges kerítőrizsa. Miért érzem, hogy van valami más is?

- Justin, mond el az igazat, tudni.. – megszólalt a csengőhangom. A dal, amit annyira szerettem.

A kijelzőn Selena neve volt. Ráébredtem, mennyire bunkóság is ez. Itt siránkozok, hogy mindenki utál, aztán adok rá okot. Ha nem akarnám ezt, és fájna annyira a dolog, mint amennyire gondolom, nem ülnék most itt.

- Felejtsük el egymást, jó? Tényleg, komolyan, halálosan, lépjünk tovább. Most mennem kell, ha nem gond

Kiszálltam a kocsiból. A legnagyobb óvatossággal csuktam be a sportautó ajtaját, nehogy valami baja legyen esetleg. A ház felé kezdtem trappolni. A kapu előtt Selena várt. Csalódott volt az arca. Ezt most nem tudom mire vélni.

-  Chanel, várj már! – értem. Miatta csalódott. Azért, mert megmutattam, mekkora egy ribanc vagyok.

- Neked ez a továbblépés? – hirtelen felé fordultam. Rettentő mérges voltam rá. Tudta, mennyire fontos nekem, hogy a barátságunk Sel-el életben maradjon, erre ide pofátlankodik.

Megtorpantam. Ott álltam két tűz között, szótlanul. Az egyik oldalon Selena szomorú, szinte már sírós arca, a másikon Justin lebiggyesztett ajka. A legjobb lehetőségnek azt láttam, ha egyedül hagyom őket. Társaságukkal nem törődve visszamentem a házba. Komolyan tovább kell lépnem, ennek így nem lesz jó vége..