8. fejezet - Justin?

Kedves olvasók!

Nem mondom, hogy egy szokványos dolog lett, mert nem. Nehéz volt olyan helyzetbe képzelni magam, amiet még –szerencsére – sosem tapasztaltam. Nem akartam túl csöpögősbe átmenni, magamat nem tudom megítélni, így lehet, sikerült. Ezt nektek kell eldönteni. Én valahogy úgy éltem magam ebbe az egészbe, hogy az ember bármerre megy, megbámulnak, összesúgnak a háta mögött. Valami ilyesmit kell elképzelni. Justin szemszöge után nehéz volt a váltás, hisz azért ez egy lány szemszög és teljesen más. Egyik jó ismerősöm mondta: „Egy történetben a szereplőknek is kell fejlődniük.” E szempontból is teljesíteni akarok, hiszem, ez sikerülni is fog. Ebben a részben Chanel egy másik oldalát láthatjátok, a Justin-Chanel szemszög után pedig következik majd egy közös rész, remélhetőleg két szemszögből. Mielőtt elfelejtem: készül az új történetem, aminek a címét már publikáltam, nem is olyan rég. Nos, ez változott, ahogy az alaptörténet is, de egyenlőre nem szeretnék részleteket elárulni, de nem megszokott lesz, annyit ígérek.

Love, Diana

Cry

Chanel Parks

Vége az életemnek. Ennyi volt. Ilyen, s ilyesfajta gondolatok szőtték át fejem minden zugát, miközben ismét az internetes cikkeket és az azokhoz tartozó hozzászólásokat olvastam. Twitter követőim száma mintegy tizenkétezer felhasználóval gyarapodott, huszonnégy óra alatt. Erre az egész drámára és a sok gúnyos és durva beszólásra egy lapáttal rátett az, hogy ma kötelező iskolába mennem. Egy hónap alatt jól beilleszkedtem, vannak barátaim, de nem vagyok egy népszerű, iskola-szépe típus.

Borzasztó kedvemet ruházatom is tükrözte, bármennyire is próbáltam rendesen felöltözni. A szekrényből elővettem az első felsőt, ami az utamba került. A kinti melegre tekintettel egy rövidnadrágot csaptam hozzá, ezt az egészet egy sállal dobtam fel. ’Fő a kényelem’ elven belebújtam a Toms cipőmbe, felkaptam a táskámat – ami Selenáé, így akármikor ránézek, eszembe jut, mekkora fájdalmat okoztam neki. Szégyelltem magam, jogosan éreztem a sok bántást, amit kapok. De nem tudom, meddig bírom ezt még. Sosem voltam egy erős idegzetű személy, persze kívülről mindig mutattam, mennyire erős és kitartó vagyok, aztán amikor senki se látta, elvonultam a szobám sarkába és eszeveszett sírásba kezdtem. Szóval igen, én vagyok Chanel Parks, aki képmutatóan állja a sarat.

Imádkoztam, hogy a reggelinél ne fussak össze Sel-el; bevált. Tegnap este megkaptam magamét, nem kérek több ócsárolást. Mivel Sel megtiltotta, hogy a fenti fürdőt használjam, le kellett jönnöm tegnap este: ekkor hallottam meg Bieber hangját. Legszívesebben odamentem és megöleltem volna. Csak Ő van tisztába a helyzettel, nagyjából Ő is ezeket szenvedi el, amiket most én. Nem hibáztatom. Hogy miért? Én engedtem először, én mentem bele a hülye játékába, Ő ezt kihasználva fordította rosszra a dolgokat. Még nem is bántam volna még egy csókot, hisz az első sem volt piskóta, de nem a nyilvánosság előtt. Azóta az este óta eltelt két nap, a kedélyek még mindig nem csillapodtak, engem beállítottak főhibásnak.

Reggelim mindössze egy alma volt és egy pohár tej. Se kedvem, se gyomrom nem volt enni. Előre féltem kilépni az ajtón. Felszálltam a legközelebbi buszra, és nem törődve a sok tini pillantásával fülembe helyeztem a fülhallgatót és kizártam a külvilágot. Az út csak pár perces volt az iskoláig. Addig a The Script egyik dalát, a Hall of Fame-et hallgattam. Ez valahogy mindig megnyugtatott.

Abban a pillanatban, hogy besétáltam az iskola épületébe, minden rosszabb lett. Magamon éreztem több ezer lenéző pillantást – főleg a lányokét. Gyorsan átszeltem a folyosókat, kipakoltam a szekrényemből és mentem órára. Állandó padtársam volt, ami szerencse, mert nem hiszem, hogy valaki most mellém ülne.

Az utolsó óra párkapcsolati tanácsadó órája volt. Pont most, pont ma. Mintha Isten – vagy legalábbis az igazgató – ismerné az összes gyenge pontomat. Az órán lapítottam, meg sem szólaltam, ám mikor már reménykedve hittem, elfelejtettek, a suli főgonoszának beszólásával emlékeztettek, hogy igen, még mindig itt vagyok plusz még mindig utálnak.

- Ki tudja, hogy hívják azokat, akik mániákusan teszik tönkre mások kapcsolatait? – rosszabb kérdés tényleg nem volt, vagy ez szívatás? Senki sem jelentkezett, kivéve azt a hidrogénszőke, műkörmös cicababát, aki a suli királynője volt. Direkt nem várta meg, míg felszólítják, ezzel is fokozta beszólásának hatását.

- Chanel Parks? – nyögte be egy gúnyos mosoly keretében. Az egész osztály röhögni kezdett. A fejemet a kezeimre hajtottam, minden erőmmel próbáltam visszatartani a sírást.

- Ejnye, gyerekek ez csúnya volt. De, megértjük, hisz Mr. Bieber egy Adonisz, ki is tudna ellenállni neki? – mikor azt hittem, a tanárnő mellettem áll, megkaptam életem legrondább, legfájóbb sebét.

Az óra további része csendesen telt, leszámítva a mögöttem röhögő embereket, akik éppen az egyik pletykalapot böngészték, ami tele volt az én képemmel. Hogy is hihettem, hogy van igazság a Földön, s legalább itt menedékben leszek egy kicsit?

A csöngő megszólalása után a tanár zárómondatait semmibe véve kirontottam a folyosóra. Azelőtt akartam távozni, mielőtt mindenki kijön a terméből. Gyorsan bepakoltam a könyveimet a táskámba. Egész gyaloglásom alatt a sírás kerülgetett.

Az ajtó zárva volt, innen gondoltam, senki sincs itt. Ha Selena nincs itt, akkor se a személyzet, se a többiek nem jönnek dolgozni. Ha jól tudom, hétfőn amúgy sincs munkanap nekik. A kilinccsel babrálva betértem a házba. A táskát a szekrényre dobtam, háttal nekidőltem az ajtónak, a földre ereszkedtem, és sírni kezdtem. Miért ilyen gonosz velem mindenki? Az egész házat belengte sírásom hangja. Életemben nem sírtam még így, talán utoljára nagyi temetésén, ahol jóformán fel sem fogtam még, mi történik. Fájt. Kevés ember élheti át azt a szörnyű érzést, hogy mindenki utál és vége mindennek. Tényleg, szó szerint mindennek. A Selenával való 18 éve tartó barátságomnak, életem első olyan kapcsolatának, ami komolyabb is lehetett volna, s mindez egy hiba miatt. A remény hal meg utoljára, tudom, meg is lepett, mikor Sel tegnap este az én fejemet védte, pedig kaptam tőle rendesen.

Ahogy kinyitottam a szemem, a szoba másik végében megláttam Selena és Justin közös képét. Bár könnyek borították szememet, bármikor megismertem volna őket. És igen, egyre jobban fájt ez az egész. Persze, most itt ülök és nyavalygok, mikor tudom, másnak rosszabb. De egyszerűen olyan, mintha gyomorszájon vágtak volna, kést döftek volna a szívembe, és még forgattak is volna rajta egyet. Hiába csak pár beszólást kaptam, elég volt annyi. A többiek szemében láttam, mennyire megvetnek, hisz ki szereti azokat, akik tönkreteszik mások kapcsolatát?

Másfelől volt bennem egy gondolat, miszerint nem is volt ez olyan erős kapcsolat, mint sok ember annyira hitte – köztük én is. Az esti veszekedés, Bieber hirtelen távozása, minden szó nélkül ezt még jobban magyarázza. Ismét visszatértem arra az álláspontomra, hogy bolond vagyok.

Sok-sok perc kellett még enyhült a sírásom. Feltápászkodtam majd a konyha felé indultam. Pizzát találtam a hűtőben, betettem a sütőbe és vártam. Bambulva meredtem magam elé, miközben a sütőt bámultam. Zsebemben hirtelen rezegni kezdett a telefon, megszólalt legújabb csengőhangom, ami a Turn Your Face volt a Little Mix-től. Felvegyem? Ismeretlen szám, megint. Ez a szám egész tegnap este hívogatott, egyszer felvettem, senki sem szólt vissza. Vágytam egy kis társaságra, elhatároztam hát, felveszem.

- Haló? – szóltam bele, kicsit félve. Ki tudja, ki az, lehet valamelyik idióta osztálytársam akar ezzel is szívatni

- Chanel? – fiúhang érkezett a vonal túlsó végéből. Megnyugodtam – ez azt jelenti, nem szórakoznak velem.

- Igen, kivel beszélek? – tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott.

- Beszélnünk kell, érted megyek. Legyél ötre a ház előtt. – milyen házról beszél ez? Honnan tudja egyáltalán hol lakom? Ismerős volt a hangja, nagyon is… várjunk csak. Ez komolyan Ő? Honnan tudja a számomat? Ezer s ezer kérdés keringett a fejemben, ahelyett hogy rákérdeztem volna ezen dolgokra, inkább kapásból a telefonálóm nevét érdeklődtem meg.

- Justin?! – ijesztően feljebb kúszott hangom. Nem érkezett válasz a túlsó végről, később búgni kezdett a telefon. Letette. Számomra ez azt jelenti, igen, Justin volt. Félek ismét találkozni. Muszáj lesz beszélnünk. Muszáj.