35. fejezet - Ne hagyj egyedül!

Édes, drága, türelmes olvasóim!

Tudom-tudom, egy nagy, de nagyon nagy fejbekólintást érdemlek, amiért egy nappal később érkeztem és még nem is szóltam nektek. Én sem tudtam, hogy nem fogok végezni a fejezettel, hiszen tegnap délután spontán programom volt, ami annyit tett ki, hogy a ballagásomra vásároltam. Pozitívan álltam a dologhoz, mondván egy óra alatt végzek, de ebből lett négy óra és este hétkor már se erőm, se kedvem nem volt írni - összecsapni pedig nem szerettem volna. Ez az oka annak is, hogy nem válaszoltam a kommentekre, amit sajnálok, de semmi újjal nem tudok szolgálni a szokásos titkolózós dolgaimon kívül. Ma, a biológia témazárómra tanultam, s közben kicsit gondolkoztam, mi lesz a bloggal. terveb van egy új történet, erről már meséltem nektek, ami kicsit másabb lesz, de szintén Justin testesíti majd meg a főszereplőt. Ebből olyan 10-15 fejezetet szeretnék előre megírni és még csak az elsőnek a fele van meg. Mikor nekiálltam a One Love-nak, nem tudtam, mennyi fejezetet akarok, de aztán a felénél rájöttem, hogy szerintem negyvennél megállok. Most annyira nem vagyok ebben biztos, hisz minél hamarabb szeretném nektek hozni az új blogot és amíg azt nem dolgozom ki és nem érzem ezt a történetet lezártnak, addig természetesen jelentkezni fogok. Bár legszívesebben tényleg megállnék negyven fejezetnél plusz az epilógusnál, hiszen húzni sem szeretném. Ti hogy vélekedtek erről? Meddig szeretnétek még olvasni a blogot? Visszajelzéseiteket szívesen várom, s köszönöm mindenkinek egytől-egyig, hogy itt van nekem, olvas és támogat. Nem tudjátok, mennyire imádlak titeket! Apropó, a fejezetről annyit, hogy a dal, amit a végén Justin játszik, a képnél van linkelve. Ennyi lettem volna, sok-sok kitartást és kellemes, szép májust mindenkinek!

Love, Diana

Nothing Like Us

CHANEL PARKS

- Mi történik körülöttünk? – leheltem a szavakat. A hideg, csípős levegő minden lélegzetvételemet kihangsúlyozta. Biztosra veszem, senki sem hallott és halkan motyogó számat sem látta, hiszen a fejemen ékeskedő kalap és nyakam köré tekert sálam majdhogynem az egész fejemet eltakarta. Ki akarok innen szabadulni. Magam sem tudom, mikor került ki az irányítás ennyire a kezemből. Úgy érzem, az életem minden része darabokra hullik, s jómagam is. Korántsem érzem magam már annyira biztosan, egyre jobban kapaszkodom egy szakadék szélébe. Nem sok kell, hogy leessek, de úgy érzem, még egy milliméter és lezuhanok.

Bőszen kapkodtam levegő után, s már nem csak magamat, hanem kibuggyanó könnycseppeimet egyaránt. Elveszett voltam. Erősen, szinte tépve szorítottam Justin kezét, aki araszolva haladt előttem. Szemüvegén keresztül bámulta a földet. Olyan érzésem volt, mintha vérezne a kezem a szorítástól, de biztonságot is adott. Fülemet éles vakuhangok, szememet villanó fények borították be. Mintha állatok ezrei vetették volna magukat rám, egyre többet és többet akarva. Körülöttünk hatalmas, izmokkal teli emberek térítették észhez a fotósokat. Meghaltam.

Bepattantam az autóba, összekuporodtam az ülésen, amíg becsukták az ajtót. A fotósok továbbra is tapadtak ránk, az ablakon keresztül cserkésztek be minket. Jus mellettem ült, továbbra is feszülten. Nem szóltunk egymáshoz. Sosem volt ehhez hasonló helyzet. Egyikünk sem gondolta volna, hogy Justin engesztelő és újrakezdő vacsorája ide fajul. Minden rendben volt, kezdtem ismét megbarátkozni vele, s még mindig nem tudom, mikor futottak ki a szálak a kezünkből. De ez nem is lényeges. Ráébredtem arra, hogy túl sokat adott nekem ez a fiú ahhoz, hogy elengedjem. Szinte véresre szorongattam a kezét, de az autóban sem akartam elengedni. Levegőért kapkodva próbáltam csendben maradni.

Mi lett velem? Hova lett az igazi Chanel?
Mikor felnéztem, Los Angeles utcái köszöntek vissza az ablakon keresztül. Nem mertem a kocsiban ülő emberek egyikével sem szemkontaktust tartani, hiszen sosem szerettem, ha gyengének láttak. De be kell vallanom, a mai este és az utóbbi idő dolgai felvilágosítottak. Az évekig elnyomott érzéseim és az, hogy mindig kemény voltam kikészített. Bár úgy teszek, mintha nem érdekelne, a tudat, hogy elvesztem az életem és a körülöttem lévő embereket, megőrjít. Segítség kell. Egy beszélgetés, valaki, aki megért. Egy menekvés.

Az autó kerekei megálltak, ahogy én is megijedtem egy percre. Kinézve hatalmas, Justin anyukájától kapott kalapom alól láttam, biztonságban vagyok. Egy jól ismert ház termett előttem, kivilágított előterével, garázsa előtt egy fehér autóval. Nagyot sóhajtottam, bár könnyeim továbbra is patakokban folytak. A lehető leghalkabban sírtam, bár fejemben zajok ezrei keveredtek.

A most történő dolgok közül semmit sem fogtam fel, mindössze a kamerák kattogását hallottam és azt, ahogy a rajongók megállás nélkül kiabálják, hogy ”Justin!”.

Mintha megfagytam volna, összeszorítva pulcsimat magamon, követve az előttem lézengő fiút mentem be a házba. Durván vágta le kulcsát az előszobába, ebből ítélve mérges volt. Tarkóját fogva ment tovább, majd tűnt el a nappali sűrűjében.

Én csak álltam. Levettem a sálat, a kalapot, közben folyamatosan a helyzet járt a fejemben. Erőtlenül támaszkodtam neki az ajtónak, aztán gyengeségemben háttal csúsztam le. Nem bírtam tovább. Fejem kezeimbe esett, sírásom mennydörgésként hallatszott a hatalmas házban. 

Üres voltam. Régen annyira tudtam mosolyogni, boldog voltam és minden apró dolgot meg tudtam becsülni, még ha nem is mutattam ki. Hiába kaptam hideget-meleg mind az iskolában, mind mások által, nem zavart, mert tudtam, hogy csak irigyek. Most viszont én vagyok irigy rájuk. Hónapokkal ezelőtt minden felfordult, s én is kifordultam magamból. Felhalmoztam az érzéseimet, nem tudtam őszintén beszélni senkivel sem. Elvesztettem magamat és azt, akiben bíztam és akit szerettem.
Bőrömet szinte tűzként perzselték a lefolyó könnycseppek. Vége. Ennyi volt. Túl sokáig voltam erős.

Halk léptek ütötték meg fülemet, de erőm és akaratom sem volt, hogy társamra nézzek. Egyszerűen zokogtam tovább. Kezei védelmezően hátamra tévedtek. Leült mellém a hideg földre, majd fejemet nyakhajlatába nyomva simogatta hátamat, miközben apró puszikat lehelt a hajamra. Jól ismert illata mindenemet átjárta, s a tudat, hogy elveszítettem, még jobban sírásra ösztönzött.

- Shh.. – keze gyengéden járt a hátamon. Erősebben fúrtam bele fejemet nyakhajlatába. Nem tudtam, mit akarok, csak biztonságot szerettem volna. – Chanel, miért sírsz? – nem válaszoltam, hiszen beszéd nélkül is kapkodnom kellett a levegőért. – Baba, ne sírj! Hallod? – kérésének eleget téve vettem egyenletesen a levegőt. A következőkben eltelt percek óráknak tűntek, de legalább kicsit megnyugodtam. Fejemet mellkasán támasztva néztem előre, nem pislantva. Csak bámultam a könnyeimen keresztül. – Most már el tudod mondani, mi a baj? – minden egyes percben, amit karjaiban töltöttem, rájöttem, hogy ezt nem Ő rontotta el, hanem én. Szeretem, miét kéne tagadnom, de nehéz. Mégis biztonságban érzem magam vele és jelenleg úgy érzem, bármit elmondhatok neki és kétszer akkora bizalommal fordulok felé, mint azelőtt.

- Semmi, csak.. – kicsit elhúztam a fejem, hogy szemébe tudjak nézni. Megtöröltem az arcomat, ezzel együtt sikerült letörölnöm egy kósza könnycseppet is. – Megijesztett ez az egész helyzet. Téged nem? – terelni akartam a témát, pontosan ezért kérdeztem rá az utamba eső első dologra. Nem akarom neki kiönteni a lelkem, hiszen itt jóval többről van szó, mint félelemről.
- Már hozzászoktam. – búgta halkan. Szemein tisztán látszott, hogy Őt is megviselte a rengeteg ember. Hiába van ez évek óta körülötte, akkor is ijesztő és veszélyes. – De mi az igazi baj? Sosem láttalak így sírni, valami biztosan van. Ugye nem rám haragszol? – arca fokozatosan gyengült el. Nagyokat nyeltem, s erőszakosan próbáltam lassítani szívem tempóján.

- Nem. – temperamentumosan kinyögött válaszom hangosan töltött be az üres teret. – Bennem van a baj. Tudod, az életem felfordult pár hónapja és sok mindenre rávilágított ez. Például arra, hogy korántsem vagyok olyan erős és tökéletes, mint amilyennek beállítom magam. – a bennem keringő érzések, gondolatok negyedét sem fogalmaztam meg, hiszen ennél jóval többet éreztem. Ez mindössze a lényeg volt, a lényege annak, miért vesztettem el magam. – Úgy érzem, kicsúszik az életem a kezemből. Nem akarom ezt tovább folytatni. – aprókat pislogva meredtem magam elé, ruhám alját piszkálva.
- Ismerlek és ne hidd, hogy nem vagy erős. Fogalmam sem volt, hogy ez zajlik benned és rosszul érzem magam, hiszen melletted kellett volna lennem, ehelyett átvertelek. Sajnálom. – őszintén nem számítottam arra, hogy Justin magára hárítja a gondokat, a bajokat, melyeket tulajdonképpen én okoztam.

- Ne kérj bocsánatot, hiszen pontosan én voltam az, aki felforgatott mindent. A rajongóid nem csak engem, hanem téged is szidtak. Azt még elviselem, ha engem ócsárolnak, de hogy téged azt már nem. Én sajnálom, hogy csak a rosszat hoztam rád. – nagyokat nyelve tartottam vissza könnyeimet, amelyek ismét útért kiáltottak. Nem akartam megint sírni, csak beszélni szerettem volna valakivel. De mégis ott volt a tudat, hogy ha egész éjjel sírok, utána meg fogok könnyebbülni.

- Chanel, ne beszélj már hülyeségeket! Szerintem pontosan senki sem érti meg ezt a dolgot kettőnk között és ez jó. Itt vagyunk egymásnak és ha mások hülyének és értetlennek is néznek, mi értjük egymást. Na de elég a drámából, most felmegyünk, és végre alszunk egy kicsit, jó? – ma szinte már berögzött szokássá, reflexé vált a nagy sóhajtás. Most sem tettem másképp, nagyot sóhajtottam. Hideg fuvallat futott végig testemen, ahogy Justin letörölte az arcomon elkenődött sminket.
- Nem maradhatunk inkább itt, a nappaliban? – szégyenlősen kérdeztem, hiszen nem akartam követelni tőle. Nem volt kedvem most felmenni, rettentő fáradt voltam. Azt pedig nem akartam említeni, hogy a lábaim továbbra is remegnek az idegességtől. Csak megijeszteném.
- De persze. – lágyan karoltam belé, Ő segített felállni. Pár lépés volt a nappali, de alig bírtam azt is megtenni. Erősen szorongattam kezemmel az egyik lábamat, ezzel kicsit stabilabbá téve állásomat.

Lassan ültem le a puha kanapéra, de pár másodperc múlva el is dőltem. Erőtlenül fürkésztem a padlót. Két kéz simult rám, melyek egy takarót egyengettek rajtam.

- Zongorázzak egy kicsit? Van egy új dalom, szeretném, ha hallanád. – lehelete lágyan csiklandozta arcomat. Lassan bólintottam, ezzel választ adva.

Magabiztosan foglalt helyet az éjfekete zongora előtt. Ujjai lágyan simogatták a billentyűket, majd hangja is megszólalt. A dal valóban új volt, hiszen ezelőtt sosem hallottam még. Csukott szemmel élveztem a sorait, s beszívva fájdalmát egy könnycsepp gördül végig arcomon. A takaróba fúrva magam tartottam vissza ismét sírásomat.

- Justin, kérlek ne hagy egyedül! – kétségbeesetten néztem fel arcára. Tudom, hogy azt mondtam, nem bízom benne. De jelenleg Ő az egyetlen, aki megért és aki szeret. Szükségem van rá.
- Sosem foglak egyedül hagyni. – kis mosoly szökött szám szélére simogatására. Becsuktam a szemem, egyenletesen, nyugodtan vettem a levegőt, aztán mély alomba szenderültem.