16. fejezet - Shawty, don't go!

Hello, darlings!

Nem győzöm köszönni a sok-sok kommentet, amit tőletek kaptam. Az utolsó kettőre már nem is válaszoltam, mert úgy láttam nincs értelme, ha már ma felrakom az új részt. Köszönöm nektek, mind azoknak, akik rendszeresen írnak és azoknak is, akik most írtak először! Love U all!  Ahogy láttam, tetszett nektek az előző rész és sok-sok kérdést hagytam bennetek: ezek sorra ki fognak derülni. És a vége pedig .. a függővég az nagyon kell, remélem, nem sejtitek, mit mond majd JuJu. De ha igen, az sem baj, bár azért szorítok, hogy a meglepetés ereje megmaradjon. Szóval, még egyszer köszönöm, ti vagytok a szívem csücskei! /nem lett túl hosszú, ezer bocsánat, de nem tudtam már mit beleírni, túlspilázni meg nem akartam/. Shawty=kicsim

Love, Diana

Justin Bieber

Én mondom, a tehetetlenség a legrosszabb érzés a világon. Csak ülsz, gondolkozol, várod hogy valami legyen – de nem lesz semmi. Ezt teszem én most: ülök a kanapémon, a konyhában Scooter és a barátnője tevékenykednek. Sosem mondtam, de irigylem. Olyan könnyen találta meg a szerelmet. Carin-t 2007 óta ismeri, azóta vannak együtt, s láss csodát, működik a dolog. Lehet, van abban valami, hogy Scott kétszer annyi idős és kopaszodik. A csajoknak valamiért bejönnek a kopasz pasik. Pedig az én hajam százszor jobb, bele is lehet túrni. Le kéne állnom ezzel, mert saját magam tartom bolondnak. Chanel haja is szép. És a szeme. És az arca..

- Justin!

- Igen, Chanel? – ahogy ezt kimondtam, rájöttem, mekkora egy barom vagyok. Scooter-t Chanelnek hívtam. Atya úr Isten, ki kell vizsgáltatnom magam.

- Hát jó, inkább nem kérdezem meg..- Carinnal együtt foglaltak helyet mellettem. Scott-nak kérdeznie sem kellett, hisz tudott mindent. Szerinte ’lejön az arcomról’.

- Ki is az a Chanel? – Scooter keze Carin térdén pihent, miközben váltották egymással a ’szeretlek’ pillantásokat. Látványosan megforgattam a szemem, de közben összeszedtem a gondolataimat. Belül égtem, tudom, eléggé gázosat alakítottam most.

- Egy lány. – válaszoltam Carin előbb feltett kérdésére. Mit mondhattam volna?

- Azt gondoltam, ha csak nem vagy meleg, és nem egy fiúba vagy szerelmes. – a gerlepár látványosan felnevetett mellettem. Szerelmes? Ugyan már!

- Miért gondolod, hogy szerelmes vagyok? – ha jobban belegondolunk, ez elég különleges. Selenával két évig voltam együtt, de eszembe se jutott, hogy esetleg szeretném. Maximum egy barát volt, akivel néha-néha csókolózol. Ennyi.

- Látszik. Hányra jön a csaj? – egyik percben azzal voltam elfoglalva, hogy letagadjam a saját érzéseimet, a másikban pedig sokkot kaptam. Miért ilyen jól informált mindenki itt Los Angelesben?

- Mindjárt itt lesz, de honnan tudod?

- Vannak forrásaim.

Scott játékosan megveregette a vállam, majd Carinnal együtt összeszedték a cuccaikat, és elmentek. Egyedül maradtam, ennek ellenére nem sok időm volt gondolkodni. Rám férne, vagy esetleg valaki igazán felvilágosíthatna, mi folyik körülöttem. A helyzetből annyit fogtam fel, hogy Selenával szakítottunk – több nagyon nem érdekelt. Örültem, hogy megszabadultam tőle, mert olyan szinten idegesítő volt, hogy majdnem letéptem a szemöldökét – vagy a sajátomat. Utolsó pillantást vetettem a lenti fürdő tükrébe, még egy kis zselét tettem a hajamra, és amire kiértem már kopogtak is. Chan-nek bevett szokása kopogni, pedig ott a csengő. Sok mindent nem értek vele kapcsolatban, furcsa lány, jó értelemben.

Utoljára beletúrtam a hajamba, s mielőtt kinyitottam volna az ajtót, ráztam egyet magamon. Lazán álltam az ajtóba és nyitottam ki azt. Chanel mosolygós arca tárult elém, mögötte egy megszeppent, szőke hajú lány állt. Ő minden bizonnyal Alice. Beljebb invitáltam őket, közben pedig jól szemügyre vettem Chan-t: haja lágy hullámokban omlott vállára. Egyszerű, kékes pulcsit viselt, a kedvenc nadrágjával és egy sállal. Csizmájában úgy csoszogott, mint egy pingvin, és kísértetiesen hasonlított az én járásomra.

Alice szégyenlősen leült a kanapéra, így egy kicsit ketten maradtunk.

- Hoztam neked valamit. – már belépésekor sem tudtam elmenni a nagy tálca mellett, amit a kezében szorongatott, de egyre kíváncsibb lettem. – Tegnap sütöttem, anyu receptje. – ahogy felemeltem a fóliát a tálcáról, megakadt a szemem a rajta lévő sütiken. Azonnal megöleltem a lányt, aki megszeppenve viszonozta az ölelésemet.

Ezt követően csatlakoztunk Alice-hez. Mivel Chan hívott össze minket, mindketten ránéztünk, és középre ültettük.

- Beszélni akartam veletek pár dologról. – annak ellenére, hogy már találkoztam Alice-el, eléggé piros volt az arca. A középen ülő lányt valahogy nem izgatta a jelenlétem, az első perctől fogva sosem pirult el, kivéve, amikor megöleltem. – Tegnap beszéltem anyuval, aki azt mondta, veletek kéne megtárgyalnom, mi legyen. Szeretnék visszamenni Texasba, viszont titeket nem akarlak itt hagyni.

- Egyszerű a megoldás. – tekintetemet a kanapé másik végén ülő szőke lányra emeltem. – Maradj.

- Igazából, én már döntöttem, de meg akartam magyarázni miért. – hosszú csend töltötte be a hatalmas nappalimat. – Elmegyek. – döbbenten kaptam fel a fejem. Reméltem, nem igaz, amit mondott és szórakozik. Ahogy láttam, a szöszke sem hitte el túlságosan, amit az imént hallott. Azonnali szabadkozásokba kezdtem volna, ha nem blokkolok le.

Fogalmam sem volt, mit mondjak. Mondjam azt, hogy maradjon? Már mondtam. Scooter egyenesen pofán röhögött, amiért így hajszolom szegény lányt, anya volt az egyetlen, aki azt mondta, ha érzek valamit iránta, ne engedjem el. Az a baj, hogy magam sem tudom, mit érzek. Annyit viszont tudok, hogy nem engedem el Chanel-t.

- Ne menj..

- Justin, mielőtt szabadkozásba kezdesz, ezt szeretném. Texasba költözni, ahol nem kell mindennap egy álnok, kétszínű lénynél laknom, nem kell egy szupersztár miatt aggódnom, és talán tisztázni tudok pár dolgot is.

- Mit akarsz tisztázni, Chanel? – rettentő mérges lettem. Megszoktam, hogy mindig nekem van igazam (na jó, csak az esetek többségében). Dühös voltam.

- Justin ne kiabálj velem! – mérgemben felálltam és fel-alá kezdtem járkálni.

- Kint megvárlak, Chanel. – az ajtóhoz igyekezve rákacsintottam Alice-re.

Percekig járkáltam fel s alá, a végén már inkább suhantam. Kellemes csoszogás hallatszódott a hátam mögül. Önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám. Chanel lopva elém állt, ezzel megakadályozva azt, hogy tovább haladjak.

- Elmondanád, miért vagy mérges? – keresztbe tett kezeivel jelezte, Ő is mérges, kék szeme viszont tudatlanságot sugallt. Mosolyomat levakartam magamról, de belülről továbbra is jó kedvem volt.

- Még kérdezed? – flegmán vágtam oda a szavakat. Tudom, ezzel a viselkedéssel nem megyek semmire, de ha felhúzom magam, így viselkedek. Ilyen vagyok.

- Justin, én nem értelek. Azt hitted, attól még, hogy megcsókolsz, és folyton bizonygatod, milyen fontos vagyok neked, maradok? Őszintén mondom, nem hiszem el. Hihetetlen a te szádból hallani ilyet, és a mai napig meggyőzödésem, csak azért vagy velem .. hogy is fogalmaztál te? Hogy lefektess.

- Ez rohadtul nem igaz. Szerinted ok nélkül csókollak meg, ok nélkül lógok veled együtt minden nap, és ok nélkül érzem jól magam veled? Nem. Nem akarlak lefektetni. – bevallom, eleinte ezen járt az eszem, non-stop, de könyörgöm, ez két éve volt. Azóta megismertem.

- Akkor meg miért nem engedsz el? – kék szemei találkoztak a pillantásommal, majd diadalittasan, lassan kikerült és elindult kifelé. Hát jó, most vagy soha!

- Shawty, ne menj! – Chan megtorpant és kérdően pillantott rám.

- Miért hívsz Shawty-nak? Nem vagyok a kicsid, nem vagyok a szerelmed, senkid. Érted? – az utolsó szavakat szinte lenyelte. Nekem is fájt, hogy ilyeneket mond. És hogy azt gondolja, senkim.

- De igenis, nekem az vagy! Utáld, de az vagy. – közelebb léptem hozzá.

- Miért? Miért teszed ezt velem? – könnybe lábadt tengerkék szemeit a padlóra sütötte. Érzem, eljött a pillanat. Justin, ideje tiszta vizet önteni a pohárba.

- Mert…

El sem hiszem. Kimondtam. Én, Justin Drew Bieber őszinte voltam. És nem bántam meg.