19. fejezet - Mondd ki!

Hi!

Szép vasárnapot mindenkinek! Még szebb lenne, ha ezután nem hétfő következne, s nem lenne ismét iskola, de ilyen az élet. Nos, amint azt már tudattam veletek, megnyitottam az új blogomat is, ami a One Direction-el a főszerepben mutat be egy történetet, és nagy meglepetésemre már most elég sokan feliratkoztak és elolvasták! Köszönöm, mindenkinek. Nem győzöm mondani, mennyire sokat jelent, és nem csak ott, hanem itt, a One Love-on is követtek és szerettek és ez nagyon szuper. Az előző fejezethez tartozó hozzászólásoknál felvetődött, mikor kerül fel az a perverz kis one-shot, átkötőrész szerűség, amit régóta ígérek. Elvileg, úgy tervezem, a 21. fejezet után jön, de lehet, hogy a 22. után. Amint látok előre dátumot, kiírom, de annyit ígérek, hogy jó hosszú és bár nekem nem megy olyan jól a perverz részek írása, mint Macy-nek - #perverztárs -, de próbálkoztam. Mit írhatnék még? Nem tudom. Köszönöm a sok támogatást, mindent, igyekszem a jövőben a részeken kívül one-shot-okkal és kisebb apróságokkal meglepni titeket. Ja igen: hogy tetszik az új kinézet? Én imádom a  színét!

Love, Diana

Say it already!

Tessék, ennyit arról a gondolatomról, hogy Texas csendes város. Alapból az, de nem akkor, amikor Justin Bieber ad koncertet este. A rajongók dél óta az utcákon kóvályogtak, mindenféle táblákkal és bármerre ment az ember, mindent Justin Bieber feliratok díszítettek. Január 7. nekik az a nap, amikor láthatják a kedvencüket egy koncerten. Számomra ez többet jelentett, mint egy koncert. Sosem voltam olyan fajta, aki hamis reményeket éltet magában, de most kimondom: őszintén remélem, hogy Justin nem szórakozott velem és tisztán emlékszik mindenre. Úgy mégis könnyebb lenne bevallani, hogy viszontszeretem, mintha nem emlékezne semmire, nem? Bár, ez semmin se változtatna. Elkezdett turnézni, bejárja a fél világot, esélyünk sem lenne valami különleges kialakítására.

Csak úgy, mint Texas fél tinilakossága, Alice is lázban volt. Ő azért, mert felettébb furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy mi lesz kettőnk közt. Nem mintha engem nem érdekelt volna, de ennek próbáltam a leghalványabb jelét mutatni a nap folyamán.

Három óránk van a koncertig, és jelenleg egy hatalmas bevásárló körúton vagyunk. Így jársz, ha a legjobb barátnőd vásárlásmániás.

Erőm sincs már ránézni a karórámra, csak állok, mint egy bot, egy halom ruha előtt. Alice bőszen válogat és dobálja nekem a ruhákat – amiből egyik sem tetszik. Ha rajtam múlna, egy farmerben és ez pulcsiban mennék oda, de szerinte ez ’túl egyszerű’. Nem tudom mit vár, hogy esküvőt tartunk, vagy mi?

A lábaim rettentően fájtak, s az sem könnyített a helyzetemen, hogy Alice ismét egy nagy adag ruhával igyekezett felém.

- Vissza is teheted őket. – szóltam, mire megtorpant. – Alice, egyik sem az én stílusom.

- Az az igazság, hogy válogatós vagy.

- Nem, az az igazság, hogy rólam van szó, én fogom felvenni azt a ruhát, és mégis én vagyok az, aki egyszer sem ment még körbe ebben az üzletben. – talán kicsit túl bunkó voltam, de a hatás meglett: a szőke kezében lévő ruhák visszakerültek a helyükre, én pedig elindultam egy felfedezőútra.

Utólag elég jogos volt, hogy ennyi ruha közül nem tudtam választani, mert tényleg nehéz volt egyet is találni, ami illett hozzám. Útközben kapásból leemeltem egy farmerdzsekit az egyik állványról, majd egy cipőt is elvettem – ekkor akadt meg a szemem egy ruhán. A felső része fekete volt, az alsó pedig ’eldönteni nem tudom milyen színű’. Tetszett, az a lényeg, nem? S láss csodát, első próbára jó lett és még Ali-nek is leesett az álla. Ez azért teljesen más a habos-babos, puffosokhoz képest. Elővettem minden spórolt pénzemet - hála a rokonoknak és a karácsonyi ünnepeknek jó sok volt – és máris igyekeztünk a pénztár felé. A pénztárban egy Swag feliratos nyaklánc is lógott – kihagyhatatlan.

A koncertig lévő három órából kevesebb, mint kettő lett és ismét későn kezdtem el készülődni. Alice már kész volt, teljesen ünnepélyesen. Rajtam félig fent volt a ruha, és éppen a cipőmet ráncigálva ugráltam körbe a szobában.

- Két kérdésem van. – álltam meg. – Az egyik: hogy tudsz te ebben a magas sarkúban menni? – na igen, olyan vagyok, aki egy lépésnél elesik a magas sarkúban, sőt, néha még a lapos sarok is akadály. – A másik: meg akarod lepni Justin-t, de hogy lesz ebből meglepetés, ha tudja, hogy megyek?

- Először is: gyakorlat teszi a mestert. Mellesleg, jól szét lehet rúgni pár bunkó seggét ezekkel a sarkakkal. – elmosolyodtam, miközben felkerült a ruhám másik része is és a nyakláncom is. A hajamat enyhén hullámosra csináltam meg, bár alapból is az, nem sokat ér. – A második: úgy tudja, nem mész. Felhívtam, hogy nem akarsz menni, mert te nem érzed ugyanazt, mint Ő. – bevallom, eléggé rossz volt ezt hallani. Hogy érezhet Justin most?

- Elvesztettem a fonalat. – ráztam meg a fejem. – Nem úgy volt, hogy Justinnal együtt terveltétek ki ezt az egészet? – á, szóval Alice hazudott nekem is és Jus-nak is. Kíváncsi vagyok, erre mit válaszol.

- Nem mindegy? Sikerült a terv és kész! – látványosan húzta vissza magát, hisz tudta, hogy rájöttem a hazugságára.

Elhessegetve a témát vettem fel a további ruháimat, és fél hatkor végre sikerült elindulnunk. A kocsiban fagyos volt a hangulat – szó szerint. Milyen jó, hogy még egy télikabátot is felvettem, mert különben úgy kuporognék a vékony kis dzsekimben most, mint Alice a hátsó ülésen. A stadion hatalmas volt: mindig elképesztőnek találtam, mekkora. Emberek ezrei várakoztak odakint, míg mi gyorsan kiszálltunk és besurrantunk. Justin testőre örömmel segített. Mindenki tudta, hogy jövünk, csak Justin nem. Valamilyen szinten szerencsés, hisz így csak én érzem átverve magam. A háttérben eligazítottak minket, és a stadion szűk folyosóján vártuk Jus érkezését. Leraktuk a kabátokat – vagyis csak én, mert csak nekem volt. Pár perc múlva Scooter jelent meg, ami egy öleléssel üdvözölt engem, Alice-t pedig kézfogással.

- Mindjárt jön, ügyes légy. – kacsintott rám, majd elég feltűnően végigmért. – Szép lábak. – vágott egy kellemes fintort. Olyasmire számítottam, hogy ’csinos vagy’, de ez is megteszi.

Már szinte minden stábtag kijött, és ide-oda cikázott mellettünk. Alice sodródott az árral és így egy fiú mellé került, akivel látszólag jól érezték magukat. Én nem voltam ennyire fényes állapotban. A szívem a torkomban dobogott, a tenyerem izzadt, és legszívesebben elkiáltottam volna magam. Megjelentek a táncosok és a telefonom órájára nézve láttam, huszonkét perc van kezdésig. Idegesen fordultam meg és jobbra-balra nézve kerestem valamit. Magam sem tudom mit, de kerestem.

- Chanel? – egy meglepődött hang szólalt meg mögülem. Hátrafordultam és Justin állt előttem, teljes menet felszerelésben. Latex nadrág, egy zakó, egy kalap volt rajta, ujjait arany kesztyű díszítette. – Te hogy-hogy? – látszólag zavarban volt, csakúgy, mint én.

- Meglepetés! – tártam szét karjaimat egy félmosoly kíséretében.

- Miért vagy itt? Nem kellek neked. – arcomról egyszerre lefagyott még az a félmosoly is. Hogy gondolhat ilyet?

- Justin. – nagy levegőt vettem, tisztázva minden gondolatom. – Ezt az egészet Alice találta ki, hogy meglephessünk. Semmi sem igaz, amit mondott. – ez úgy hangzott, mint egy szépen megfogalmazott mentegetőzés, de könyörgöm, igaz volt!

- Mit akarsz? Hagyj békén! – egyszerűen annyira látszott rajta, hogy semmit nem gondol komolyan, hogy nekem sem szabadott volna komolyan vennem. De mégis komolyan vettem.

- Justin! – a kiabálás volt az utolsó dolog, amit akartam, tekintve, hogy egy zsúfolt, emberekkel teli helyiségben voltunk.

- Mi van Chanel? – Justin hangja is egyre feljebb csúszott, az emberek körülöttünk kezdtek bámulni. – Miért nem vagy Tommal? Őt szeretted nem?

- Mégis mi a franc bajod van? – semmit, de gyakorlatilag semmit nem értettem ebből az egészből.

- Mi? – nyomta meg eléggé a szót. -  Az, hogy bevallottam neked az érzéseimet, de te egy hónap után is szarsz válaszolni. A kurva életbe, dönts már el! Tudod milyen szánalmas ezek után is azt mondani, szeretlek? – szemei egyre kisebbek lettek, én pedig a zokogás határán álltam. Egy utolsó hajszál választott el attól, hogy itt, mindenki előtt bőgni kezdjek.

- Justin.. – nehezen tudtam kifejezni az érzéseimet, és titkon abban bíztam, nem kell bevallanom őket. De mikor Justin sarkon fordult és a pár perc múlva következő kezdésre hangolódott, muszáj volt kimondanom, különben elveszítem.

- Szeretlek.