11. fejezet - Nincs esélyed

Kedves olvasók!

Elnézést, hogy csak most teszem fel a részt, de fél délután tanultam. Holnap írok fizikából és biológiából, ráadásul mindegyikből jó jegyet kell hoznom, így nem hagyhattam ki a felkészülést. Ennek ellenére nekiültem a fejezetnek amint gépzhez kerültem, már csak a fele volt hátra. Nem volt sok ötletem, Justin-t mindenképp bele akartam tenni és így sikerült megvalósítani az elképzeléseimet. Szerintem elég érdekes és kiszámíthatatlan lett. És ígérem, a következőkben már csak jó dolgok lesznek! Amint látjátok, lecseréltem a kinézetet és ha minden igaz mostanában megnyitom az új blogomat is, valószínűleg szünetben, mikor az időm jobban engedi.  Sok kitartást a hétre, mindenkinek sok jó jegyet, szombaton érkezik a folytatás!

Love, Diana

Chanel Parks

Amióta elhagytam Texas-t napról-napra hülyébb és naivabb vagyok. Mi más lehetnék, ha elhittem Bieber-nek, amiket eddig beadott nekem? Idézem: ’Nem akarok továbblépni’ ’Jaj, mi már nem szeretjük egymást’. Jó, ilyet nem mondott, de utalt rá. A tegnap esti kanapés incidens után nagyon nem ez jött le róluk. Bevallom, fájt. De kinek ne fájna, ha valaki – az a valaki lehet akár egy híres énekes is – beeteti a háta mögött meg falja a másikat. Talán ezért is tört el a mécses. Fájt, hogy azután, amit tett, mindenki utál és még hazudott is. Egy dolgot azonban megtanultam: sose bízz meg senkiben.

Selenával egyáltalán nem beszéltem erről a dologról, szó sem esett róla. Együtt reggeliztünk suli előtt, nagyjából azonban csak arról beszélgettünk, mit vegyek fel az esti randimra. Most említem, Tommal beszélgettem tegnap délután és belementem egy kis találkozóba. Ciki sztori ez, hisz a közeli kisboltban találkoztunk, miközben egy kapucnis pulcsiban voltam, harminc fokban és egy pletykalapot vettem. Muszáj így öltöznöm, mert különben felismernének és kikaparnák a szemem.

Reggeli után kettéváltak útjaink: én elmentem suliba, Sel pedig forgatásra. Irigylem, mondtam már? Három helyes, oltári pasival forgathat együtt.

A harci elyzet kezd elmúlni, végig tudok menni a folyosón úgy, hogy ne szólna be valaki. A szőke cicababák továbbra is cseszegetnek, de szerencsére vannak, akik mellettem állnak. Az a baj, hogy eme emberek kilencven százalékát az érdekli, milyen volt csókolózni Justinnal, hogy csókol és hogy lefeküdtünk-e már (?). Azért ott még nem tartok, nem is hiszem, hogy el fog az az idő jönni, főleg ha engem is a kanapén akar majd meghúzni.

Szerencsére nem sok házit kaptam holnapra, így nyugodtan és csendben elkészülhetek mind a tanulással mind a többivel. Titkos szándékom órákig készülődni, öt percet szánni a matekra és élni az életet.

Hát, a készülődés el is jött, itt kezdődtek a gondok: kimentem, megnéztem milyen idő van. Egész kellemes, bár szerintem egy lenge ruha ki van zárva. Ami először a kezembe akadt, felvettem: jelen esetben ez egy blúz volt egy szürke nadrággal. A párosítást a kedvenc nyakláncommal dobtam fel. A hajammal nem csináltam semmit, így is-úgy is kócos és gáz. Lopva az órára pillantottam. El fogok késni, ismét. A cipőt gyorsan felkaptam, letipegtem a lépcsőn. Sel a kanapén ült és valamit olvasott, gondolom forgatókönyvet. Az arcából ítélve nem tetszett neki, kifejezetten savanyúan cikázott a sorok között. Csengetést hallottam. Menet közben felkaptam a másik pár cipőmet is, és szinte kitéptem az ajtót.

- Szia! – mosolygott Tom. Te jó ég, még mindig olyan helyes, mint volt! Vagy talán a rózsával kéne törődnöm, ami a kezében van? Lehet, de nem tudom levenni róla a szemem.

- Szia! Beteszem ezeket egy vázába és mehetünk, jó? – udvariasan odaadta a virágot, ami mellé két puszit is kaptam.

Sokan mondják, hogy nincs második esély – van. Ez alatt az este alatt minden elfelejtődött, sikerült felidéznem miért mentem bele először is egy randiba. Tom aranyos volt, vicces, udvarias és nagyon helyes. Kell ennél jobb?

Viszont, van egy dolog, ami nagyon aggaszt. Egész este szólt a telefonom, hiába halkítottam le, ott rezgett a zsebembe. Szerencse, hogy múltkor beírtam az illető nevét, így tudtam, ki miatt rezeg a zsebem: Justin. Fel sem vettem már, hiába, úgy sem szól bele senki. Sokszor eljátszotta már ezt, nem tudom, mi értelme van annak, ha telefonbetyárt játszik.

- Mi a baj? – egy kis tengerpart melletti ösvényen sétáltunk. Ezek szerint mégsem vagyok olyan jó színész, sikerült kiszúrnia mennyire idegesít a folyton rezgő telefonom. Elvileg némán volt, de állítom, a búgása hangosabb volt mint maga a csengőhang.

- Semmi, csak.. – na most megmondjam vagy ne? Végülis, mi bajom lehet. – Bieber egész este hívogatott és idegesít. Nem száll le rólam, pedig tudja, mi mindent szenvedtem el amiatt, hogy neki csókolózni támadt kedve. Megutáltak, kitagadtak, lenéztek. – nyomtam le egy kisebb kifakadást. Órákig tudtam volna mesélni, mi minden rosszat köszönhetek annak a nagyképű kisficsúrnak.

- Ne foglalkozz vele. Majd leszáll rólad. Ha meg nem, teszek róla, hogy eltűnjön. – ez az, amit nem akartam. Igen, elegem volt a zaklatásából, mégis sokat jelentett, hogy érdekli, mi van a tegnap este után. Mert gondolom azért hívott, hogy megint kimossa magát a történtekből. Azt sem akartam hogy esetleg miattam legyen ismét balhé a két srác között, volt már abból egy és az sem volt egy leányálom.

- Köszönöm, de majd megoldom én.

Azt mondják, az ember tudja, mikor van jó társaságba. És Ő az volt. Mindenről tudtunk beszélni még a legkisebb témákról is. Bogarakról, szöszökről, szóval mindenről. Gyalog kellett volna visszamennünk a házhoz, előtte azonban egy parkoló felé vettük az irányt. Sötét volt, így nem láttam semmit, de a fehér Ferrari-t kiszúrtam. Ilyen nincs..

- Menjünk innen. – húztam el a fekete hajú fiút.

- Maradjunk. – mosolygott. Tudta.

- Ezt te beszélted meg vele? Szövetkeztetek a hátam mögött? – ismét átvertek és valószínűleg Tom sem azért hívott el, mert velem akart beszélgetni, hanem mert Justinnak akart segíteni.

- Igen. Chan, ez így nem mehet tovább. Kedvellek és jó volt beszélgetni, de mindkettőtökön látszik, hogy szívesen vagytok együtt hiába tagadjátok.

- Hazugság.. – sziszegtem.

- Most is te hazudsz. – elengedte kezemet, s mint aki biztos dolgában hátrált és eltűnt a sötétben.

Félek a sötétben. Ezt csak kitaláltam, mindenesetre jó kifogás lenne. Mit csináljak? Totál leblokkoltam, ahelyett hogy elfutottam volna álltam és vártam. Justin pár perc múlva kiszállt a kis autójából. Lazán megigazította farmermellényét, beletúrt a hajába és már jött is.

- Nem hiszem el, hogy szövetkeztetek ellenem. Ilyet.. – néztem félre. Ha az embernek zavara támad valaki jelenlétében az nem véletlen.

- Beszélnünk kell. Őszintén.

- Te meg az őszinteség, két külön fogalom! – vetettem oda bunkón.

- Felejtsük el ami tegnap volt. – fújta ki a benntartott levegőjét. Továbbra sem néztem a szemébe, inkább kezeit bámultam, melyek idegesen hadonásztak fehér pólója körül.

-Hogy felejthetném el? Hazudozol össze-vissza, beetetsz minden szarral és azt kéred, felejtsem el? Nem én vagyok az, aki a másikat kergeti! Megkértelek, hogy hagyj békén, lépjünk tovább, de úgy látszik, ez nem jutott el az agyadig. – mondataim végére lejjebb vettem a hangsúlyt. Talán túl hangosan üvöltöttem a kihalt városrész közepén.

Megfordultam és dívaként távoztam. Üvöltözés másokkal; ez mindig ment. Justin erőszakosan kapott kezem után, szorítva csuklómat.

- Miért nem hagysz békén? – úgy éreztem, nem ért semmi másból csak az üvöltözésből.

- Mert kurvára kedvelek Chanel. Nem látod? Akárhányszor látlak mindig arra gondolok, milyen szerencsés az, aki veled tölthet egy napot. Én egy percet sem kapok, mert folyamatosan kihátrálsz a helyzetből vagy elmész. Nem gondolod, hogy van oka annak miért kergetlek? Oké beismerem, tetszel. Hisz szép vagy, okos, kedves és szinte a tükörképem. Sokat kérnék egy eséllyel?

- Sajnálom, de nincs esélyed.

Gyorsan megfordultam és futni kezdtem. A francba Chanel, persze hogy van esélye! Hogy lehetek ekkora barom?!