40. fejezet - Minden jó, ha a vége jó

Gyönyörű olvasóim!

Fogalmam sincs mit mondjak. Tényleg nem találok szavakat, egyszerűen keresem hogy köszönhetném meg nektek a rengeteg támogatást. Most, a blog vége felé kezdem érezni mennyit is köszönhetek nektek, és teljesen olyan, mintha a családom lennétek. Mintha minden egyes kis emberke a testvérem lenne és szeretnélek megölelni titeket. Ha nem is érzitek, vegyétek úgy, hogy adtam egy hatalmas ölelést nektek! Próbálkoztam nem sírni a fejezet írása közben, s ez többé-kevésbé ment is. Aztán elkezdtem az Epilógust, aminél nem bírtam. Egyelőre erről nem árulok el semmit, legyen titok a végkifejlet, de igyekszem titeket is megsiratni majd. Nos, több mondanivalóm nincs, köszönöm, hogy vagytok nekem! és nagyon szépen köszönöm azt is, hogy ennyi érdeklődő van az új blog iránt. Hihetetlen! Az epilógust valószínűleg csak július 10 fele fogom hozni, hiszen a hétvégén elutazom és szeretnélek kicsit megváratni titeket a vége előtt. 

Love, Diana

A Thousand Years

- 2013. június 5. –

Nos, az elmúlt két hónap alatt egészen hihetetlen dolgok történtek velem. Mikor visszaérkeztem Texasba mindenki kedves volt velem és mintha misem történt volna az átlag gyerekek életét élhettem. Sikeresen elvégeztem a középiskolát és beadtam a jelentkezésemet egy orvosi egyetemre. Lehet, hogy nagy vágyakozásnak és megpróbáltatásnak tűnik ez, de tényleg összeszedtem magam és a tanulásra koncentráltam. Aztán megkaptam a papírt, hogy felvettek, hivatalosan is kitört a nyár és mindent másképp kezdtem látni.

Az első pár itt töltött nap unalmas volt, bőszen számolgattam vissza a napokat a Los Angelesbe való indulásom dátumáig. Aztán csak azt vettem észre, hogy máris június van és egy hét és indulnom kell.

Ami igazán megdöbbentett miközben visszarázódtam a csendes életembe – ami igencsak tetszik – az a sajtó által közölt rengeteg cikk volt. Általában nem olvasom el az ilyen újságoknak még az elejét sem, hiszen jól tudom, mennyire nem igazak a benne szereplő hírek. Azonban miután a Texasba érkezésemkor hetekig nem kommunikáltam Justinnal, rávettem magam. Elkezdem olvasni az újságokat, még ha tudtam, rengeteg bennük a hamis állítás. Teljesen más szemszögből láttam a dolgokat. Ellen műsora tette be számomra a kaput, mikor a műsorvezető meghívta Justint egy interjú erejéig, aki szinte leüvöltötte a nő fejét mikor rólunk kérdezett. Aznap több órán keresztül hívogattam, végül a negyvenkettedik – számoltam! – hívásra vette fel a telefont és nyögte bele a kagylóba hogy nem ér most rá.

S itt véget ért a történet. Június hónapban mindenki be van zsongva az újdonsült Jelena hírektől. Fogalmam sincs, higgyek-e az állításoknak vagy ne. Persze, nem tilthatom meg egyik érintett félnek sem hogy barátokként találkozzanak, ám ez a téma érzékenyen érint. Próbálok nyugodt maradni, belül azonban kis híján szétrobbanok a rajongók kiírásai láttán. Mintha az egész emberiség az orrom alá akarná dörgölni Selena és Justin kapcsolatát. Mintha már a rajongók is szívesebben hoznák őket össze, csakhogy ne engem kelljen az imádottjukkal látniuk.

Nagy levegőt véve, majd egyenletesen kifújva a beszívott oxigént dobtam bele a bőröndömbe az utolsó pulcsit. A szürke kis pulcsit, amit talán kétszer hordtam, és amit a híres-neves barátomtól kaptam még régen.

Hiányzott. Az illata, az ölelései, a csillogó barna szeme, minden. Ugyan volt a gyomromban egy kis feszengés az érkezést illetően. Kíváncsi voltam igazak-e a hírek és persze alig vártam, hogy láthassam Őt. Rajtam kevés dolog változott az elmúlt két hónap alatt: a hajam ugyanolyan hosszú és hullámos, mint volt, talán kicsit világosabb és van benne pár szőke tincs, de egyébként változás nincs benne. Nem híztam, nem fogytam, nem volt plasztikai műtétem és a gumicukrot is ugyanúgy szeretem.

Miután nagy nehezen elköszöntem, megöleltem anyát és apát és könnyes szemmel nyugtattam őket arról, hogy visszajövök fájdalom volt bennem. Igazán sikerült kipihennem magam és picit rossz itt hagyni Texast. Megsimogattam a család újonnan kapott nyulát is, akit meglepő módon Dinónak kereszteltünk, annak ellenére, hogy nyúl. Senki sem állította, hogy a Parks család normális és a visszatérésemmel még agyamentebbek lettünk.

A repülőút sem volt egy leányálom, szerencsére senki sem hányt előttem és mögöttem se, sőt mellettem is egy kedves öreg néni ült, aki végighorkolta az utat. Én zenét hallgattam és a felhőket bámultam miközben gondolatok ezrei kavarogtak a fejemben. A legjobban az izgat, várni fog-e valaki. Oké, teljesen badarságokon jár az agyam megint, de talán izgulok és félek. Két hónap alatt elfelejthettek. Igaz?

Van valami abban, hogy Bruno Mars zenéje szerelmessé és összetörté tesz egyszerre, valószínű a körülöttem ülő emberek sem érthették, miért vigyorgok aztán miért sírok minden pillanatban. A boldogabb balladákkal kezdtem, aztán folytattam az énekes legújabb slágerével a When I Was Your Man szerzeménnyel, amitől patakként kezdtek folyni a sós könnyek a szememből.

Mikor leszálltunk és a stewardess bemondta érkezésünket, a fülhallgatómat és a telefonomat beleraktam a táskámba, összeszedtem a kevés kis csomagjaimat és a bőrönddel és az utazótáskámmal vágtam neki a reptérnek. Először semmit sem láttam a sok-sok ide-oda szállingózó embertől, ezért vártam egy kicsit, míg tisztább nem lett a kép. Bizonytalanul szedtem lépteimet kék balerinacipőmben. Magam sem tudtam, merre megyek. A helyzet kísértetiesen hasonlított arra, mikor először idejöttem. Belegondolok, s rájövök mennyi dolog változott bennem és körülöttem is. Akaratlanul is de észrevettem a kezem izzadását, ahogy a bőröndöt szorongattam, és esetlenül néztem körbe a hatalmas épületben. Szemem felragyogott, mikor megpillantottam egy szőke buksit, aztán egy fekete hajú srácot. Nem sokkal később a hatalmas kalapot is kiszúrtam, amit ennyi idő elteltével is csúnyácskának találtam. Kétszeres tempóra kapcsoltam, a végén futva, lekavarhatatlan mosollyal libbentem oda a három emberkéhez.

Egy szót sem szóltunk egymáshoz, csontropogtató ölelések ezreivel fogadtam, mígnem az álruhába bújt Selena törte meg a csendet.

- El sem hiszed milyen jó újra látni! – hatalmas mosolyát a kalap és az álruha sem tudta elrejteni, ahogy csillogó szemeit sem. Adtam neki még egy ölelést, aztán átdobta karját vállamon és így andalogtunk ki a repülőtér parkolójába. Elkapott a nevetés mikor megláttam Alice-t és Tomot szenvedni a csomagokkal. Fejük paradicsomhoz hasonlóságú piros lett mikor én egyetlen mozdulattal bevágtam a nehéz táskákat a fekete autó csomagtartójába.

Megszokásból is keresni kezdtem a járműben a testőrt, Andrew-t, akinek a nevére valószínűleg csak a jellegzetes hasa miatt emlékeztem.
- Andrew nincs itt? – értetlen pillantásokkal találkoztam ezért bővítettem mondatomat – A testőr, tudjátok.
- Ja nem, éppen szabadságon van. – Selena levette hatalmas kalapját, szája mosolyra húzódott.

Bekapcsolta a rádiót, amelyben éppen Pitbull és Christina Aguilera duettje szólt. Próbáltam élvezni a zenét, s dúdoltam és élveztem is először aztán feltűnt, hogy rossz irányba megyünk. Annyira nem vagyok okos, hogy ismerjem Los Angeles minden szegletét, de az út, amelyen gurultak az autó kerekei azonban ismerős volt. Nagyokat pislogva meredtem a tájra, aztán a bent ülőkre. Alice arca nem sok mindent árult el, Tom Selena haját fürkészte, az alany pedig az útra figyelt.

- Csak mellékesen teszem fel a kérdést, de hova megyünk? – vártam pár másodpercet a válaszra. Nem kaptam, ezért fejemet ismét nekidöntöttem az ablaknak és bámultam az elsuhanó tájat.

Először fák ezreit láttam, aztán mikor beértünk a városba a házakat figyeltem. A rengeteg embert, akik az utcán voltak. Hihetetlen érzés, hogy pár hónapja én is ennek a városnak a része voltam. Itt éltem, itt néztem szembe a nehézségekkel és most pedig idegennek érzem a helyet. Minta sosem jártam volna itt. Hiába villannak fel emlékek ezrei a város láttán, ismeretlenként nézelődöm körbe.

Annyira elmerülök a külső világ szemlélésben, hogy észre sem veszem az autó megállását. Felkapom a fejem, a mellettem ülő Selenára nézek, aki csak lágyan mutat ki az ablakon. A szívem egy percre megáll látva hol vagyunk. A gyomrom görcsbe rándul, a pillangók a hasamban egyre csak röpködnek. Lefagyok. Egyszerűen lefagyok. Nagy levegőt veszek, összeszedem az erőmet és kiszállok a kocsiból. Mielőtt bevágnám az ajtót, leolvasom az énekesnő szájáról a nekem szánt „Vidd a csomagjaidat is!” mondatát. Kihalászom a fekete táskát és a bőröndöt a csomagtartóból és alig telik el pár pillanat, az autó el is tűnik a kanyargós utcában. Az összeesés határán állok a ház elé lépkedve. Erőtlenül kopogok be és várok.

Mintha ezer év telne el, lépteket hallok belülről aztán találkozom azokkal a barna szemekkel, melyek annyira hiányoztak. Kezdetleges meglepődöttsége után fültől-fülig tartó mosoly húzódik arcára. Elengedem a bőröndöt, ledobom a vállamról a táskát és vetem maga karjaiba. Erősen szorít, szinte a levegőt is kiszorítja belőlem, mégis jó érzéssel tölt el. Magamhoz húzom és vállánál összegyűröm. Megfogalmazni sem tudom, mennyire hiányzott. S most, hogy érzem az illatát, belenéztem a szemébe és megöleltem. Otthon vagyok. Otthon érzem magam.

- Miért sírsz? – összerezzenek hangja hallatán. Elveszve vizslatom barna szemeit és szégyenlősen nézek le a földre, mikor letörli könnyeimet.
- Azt hittem elfelejtettél.
- Hogy felejthetnélek el, mikor szeretlek? Tudod, Micimackó is azt mondta nem számít, hogy mennyire messze vagyunk én mindig veled leszek. – erősen haraptam be alsó ajkamat visszatartva a sírást. Szerencsésnek érzem magam. Ő az én kis reményem, és ha két hónap távolság kellett ahhoz, hogy rájöjjek erre akkor igazán megérte.
- Justin, mi lenne, ha nem az ajtóban ölelkeznénk? – kérdésemen halkan kuncogott. Megfogta mindkét földre letett táskámat, ám a bőröndöt elvettem tőle, így pontosan be tudtunk pakolni és közben egymás kezét is tudtuk fogni. Életem legjobb öt perce volt.

Leültünk a kanapéra és estig tartó beszélgetésbe bonyolódtunk. Elmeséltük mi történt mindkettőnkkel amíg nem voltunk együtt. Justin új albuma a Believe Acoustic megjelent és lelkes énekes révén a korongot reklámozta az egész országban. Elmondása szerint közben tovább írta a dalokat, sokat volt a családjával és a barátaival és minden nap minimum két órát töltött azzal, hogy csakis én jártam a fejében. Elmosolyodtam ezen a mondatán, azon pedig még jobban, hogy hozzátette a minimumot, hiszen utána kijavította magát: egész nap rám gondolt. Én sem voltam másképp. Miután befejezte a mesélést elújságoltam neki a híreket az egyetemről, arról, hogy felvettek. Tulajdonképpen Ő sem hitte el, hogy tényleg orvosi egyetemre megyek, s magam sem hiszem el továbbra sem. Hogy őszinte legyek, lehet, hogy én láttam félre, de sosem volt ilyen büszke rám. Tehettem bármit, megölelt és azt mondta, büszke, de ez más volt. Egyszerűen nem tudta abbahagyni a mosolygást és az ölelgetést. Boldog voltam.

- Chan, el fogunk késni. – fonta karjait derekam köré. A tükörben kitűnően láttam vállamon pihenő lágy vonásait.
- Miért sietsz annyira? Ez csak egy buli!
- Igen, de neked rendeztem. – emelte ki a ’neked’ szót. Justin szervezett egy meglepetés bulit nekem, amit aztán nem bírt titokban tartani ezért elmondta. Örültem is neki és nem is. Nem volt kedvem ma este bulizni, viszont nagyon-nagyon jól esett ez a gesztus tőle.
- Jól van, sietek. Szeretlek JuJu. – lágyan elfordítva fejemet adtam egy puszit vállamon pihenő arcára és ismét a tükörbe pillantottam. Idilli pillanat volt, bár lehet, hogy ma kifejezetten annak látok mindent, de úgy éreztem, az életem tökéletes.

Nem sokat késtünk a buliról, mindössze öt percet talán. Kezdett elegem lenni a rengeteg sírásból, de nem tudtam megállni, mikor legalább húsz ember egyszerre kántálta a nevemet. Végignéztem a tömegen és sírva fakadtam. Azt hittem, el fog múlni, de ahogy Alfredo-n, Pattie-n keresztül mindenki megölelt csak erősebb lett. Alig láttam már meg a két kis szöszi Biebert, Jazzy-t és Jaxo-t, akik aranyos vékony hangjukon kiabálták a nevemet és szélsebesen futottak hozzám. Ismét találkoztam Alice-szel, Tommal és Selenával, akik kézen fogva érkeztek. Még Lil Twist is megölelt, akit eddig nem igazán szívleltem, de szép gesztus volt tőle. Miután sikeresen összeölelgettek, és alig éreztem a végtagjaimat leültünk a terem közepén pihenő asztalhoz. Már kihozták az ételt és mindenki evéshez készülődött, mikor Justin felállt, villájával üvegpoharára ütött kettőt. Elhalkult a társaság és velem együtt kíváncsian néztek a kanadai fiúra.

- Mindannyian tudjátok, hogy Chanel ma érkezett vissza hozzánk és neki szól ez a vacsora. Ha nem gond, mondanák most egy kis beszédet számára. Chanel – Justinnal együtt az összes tekintet rám tévedt, amitől kicsit szégyenlős lettem. – Köszönöm, hogy vagy nekem. Köszönöm, hogy felnyitottad a szemem rengeteg dologról. Például, hogy senki sem tökéletes. Hogy a világ nem csak szép és jó, amilyennek én láttam. Köszönöm, hogy megtanítottál igazán bízni, igazán szeretni. Fogalmam sincs, hogy köszönjem meg neked azt, hogy itt vagy. Számomra tökéletes vagy. Egy csoda, aki belecsöppent az életembe. Egy csoda, aki imádja a gumicukrot, aki imád nevetni és Beyonce lemezeit is csodálattal vizslatja, ha a falon lógnak is. Szeretlek. Szeretlek, mert ilyen vagy és sosem változtatnálak meg. És kérlek, sose feledd amit Micimackó mondott: nem számít, mennyire messze vagyunk én mindig veled leszek. Ha nem is szeretnéd, rád fogok gondolni és akár ezer és ezer kilométerről is veled leszek. Ha egyedül érzed magad, gondolj rám. Én mindig veled vagyok és örökké szeretni foglak. – kezemet szám elé tartottam beszéde közepénél, de egyszerűen nem bírtam ott hagyni. Tátott szájjal és könnyes szemekkel – na tessék, ismét sírok! – néztem a fiúra. Tapsvihar tört ki a terembe én pedig csak felpattantam a székből, odafutottam hozzá és megcsókoltam. Csókunk végén hallottam csak meg az emberek fütyülését. Nem tudtam más tenni, csak Justin arcát fürkészni és mosolyogni.

A vacsora hamar eltelt, sokat beszélgettünk, nevetgéltünk és sokat meséltem a Texasban töltött hónapokról is. Jazzy és Jaxo az ölemben ették meg a fagylaltjukat, aminek a fele a ruhámon landolt. Pattie mosolyogva vette videóra a két kicsi akcióját. Justin és a barátai eltűntek, Selena Tom ölében nevetett rajtunk. Miután Jazzy és Jaxo találtak más elfoglaltságot azon kívül, hogy leeszik a ruhámat elszaladtak én a mosdó felé vettem az irányt.

Egy beszélgetés ütötte meg fülemet, amiből mindössze foszlányokat hallottam: azok sem voltak túl bíztatóak.

- Na, egy utolsót Biebs.

- Utoljára. – több hangot is hallottam, bíztatva Justint. De mégis mire bíztatták? Csúnya szokás, de nekidőltem a falnak, és onnan hallgattam tovább mi folyik odabent.

- Tudjátok, hogy nem szabadna drogoznom. – tisztán és érhetően vettem ki barátom szavait. Abban a pillanatban csalódottság öntött el, mintsem meglepődés. Tudom, nem szólhatok bele az Ő életébe. A francokat, ez nem csak az Ő érdeke!
- Bieber, ez nem kifogás!

- Én inkább megyek. – hallottam az értetlenséget a hangjában. Olyan gyorsan készültem elsuhanni innen, ahogy tudtam, de Justin megelőzött. Egy lépést hátráltam amikor kijött a mosdóból és farkasszemet nézett velem. Ajkait résnyire nyitotta, s így bámult tovább.

Reménytelenül ráztam meg a fejem és futottam el. A többiek értetlenül néztek utánam, nekem viszont levegőre volt szükségem. Kiérve megcsapott a kellemes szellő és a sötétség. Leültem az út szélére és fejemet kezembe temetve vettem a levegőt egyenletesen. Nem voltam szomorú, se meglepődött. Sírni sem akartam. Mindössze csalódott voltam.

Ma derült ki, hogy konkrétan semmit sem tudok arról, akit szeretek. Egyszerűen fogalmam sem volt, hogy Justin drogozik, ki sem néztem volna belőle. Mi van, amit titkol előlem? Legközelebb kiderül, hogy gyilkos is? A tudatra, hogy elhallgatta előlem ezt a kis tényt mérges lettem. Kezeimmel államat tartva néztem a merőleges utcában elhaladó autókat. Hihetetlen sebességgel haladtak el, pontosan hasonlóan az érzéseimhez. Mit kéne most gondolnom, s belül éreznem? Nem tudom. Az a baj, hogy egy perc alatt túl sok lett az olyan kérdés, amelyre ’Nem Tudom’ a válasz.

- Haragszol? – két meleg kéz suhant a hátamra, nem sokkal később a kezek tulajdonosa csatlakozott tevékenységemhez és leült mellém. Nem néztem rá. Tulajdonképpen semerre sem néztem, csak az meglepetés buli alatt átvett fehér Converse-m orrát vizslattam.
- Nem haragszom. Csalódtam. Mond csak, Te mióta drogozol? – hangom alig volt hallható. Kezdtem fázni, leheletemet színtisztán ki lehetett venni a levegőben. A libabőr elöntötte a bőröm minden szegletét, mégis keményen álltam a tekintetét.
- Én.. – láttam rajta, hogy kutat a szavak után. Bizonytalannak tűnt. – Csak egyszer drogoztam eddig, de nem akarok többször. Tényleg, komolyan. Sajnálom, hogy nem vagyok tökéletes. – amolyan gyerekes hisztinek venném viselkedését, lehajtott arcát, ajkait és egyenletesen emelkedő mellkasát figyelve változik a véleményem.
- Justin – simítottam kezemet arcára, mire felkapta azt. – Sosem kértem, hogy tökéletes légy. Hiszek neked. Szeretlek, attól függetlenül, hogy éppen milyen ökörséget csinálsz.
- Köszönöm. – húzott magához közelebb. Kitűnően hallottam szívének minden egyes dobbanását, ami mosolygásra késztetett. – Örökre? – nyújtotta kisujját nekem.
- Örökre. – válaszoltam teljesen biztosan és elfogadtam a felém nyújtott kisujját.

Szeretem Őt. Fogalmam sincs, miért, s talán az oka nem is fontos. Ha igazán szeretsz valakit nem tudod megmagyarázni miért. Hiszen a szeretet pontosan erről szól: értelmetlennek tűnő valami, ami mégis értelmet ad az életednek. Igazán csak a szívével lát az ember, szokták mondani. S miután megszeretsz valakit nem érdekel, hogy alacsony vagy magas, jóképű vagy nem. Szeretni fogod a tökéletlenségeivel együtt. S csak ez számít.